Tudnom kellett volna…
Tudnom kellett volna, hogy életem legrosszabb döntését követtem el, hogy mindent elrontottam, amit csak elronthattam. Már bánom. Rettenetesen. Minden nap azzal a hittel kelek fel, hogy ez-az egész csak egy rossz álom volt és karjaim közt tudhatom feleségemet, akit mindennél jobban szeretek.
De az idő múlik, a napok pedig gyorsan pörögnek egymás után és én még mindig nem ébredtem fel. Tudom, hogy végre el kéne fogadnom, hogy elveszítettem őt, de képtelen vagyok azzal a tudattal élni, hogy valakinek másnak mondja, hogy szeretlek, hogy mással bújik ágyba esténként, és hogy másnak a vállán sírja ki bánatát. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni.
- Már azon sem lepődnek meg, hogy ha bejelentenéd, hogy a gyerekek tőle vannak - vágtam a fejéhez
- Bazd meg Rob- sírta el magát, majd a kicsik szobájába rohant. Legszívesebben utána mentem volna, hogy bocsánatot kérjek, amiért ekkora baromságot mondtam, mégsem cselekedtem.
Hosszú napokat, heteket töltöttem el, tőle távol, de semmi nem változott. Elhidegült tőlem. Már azt sem tudom, hogy szeret-e vagy hogy valaha érzett-e így. Nem is beszél velem, még akkor sem, mikor a kicsikhez megyek. Tudom, hogy én hibáztam, hogy egy idióta vagyok, de mit kellett volna hinnem, mikor kiderült, hogy már hosszú ideje találkozgattak? Mandy szerint, csak barátkoznak és soha egyetlen csók sem csattant el köztük, én ebben mégsem hittem. Pedig bárcsak ezt tettem volna.
Üresen meredtem előre miközben az életem végét jelentő papírt fogtam a kezemben. Ne írd alá!- súgta egy hang a fejemben. De mit tehetnék, ha életem szerelme már nem akar a feleségem lenni? Ha már nem szeret? Már pedig, ha tényleg így van, nincs értelme magam mellett tartanom, még akkor sem, ha az ügyvédem akár azt is el tudná intézni, hogy soha ne kelljen aláírnom a papírokat. De tényleg van értelme? Jó úgy valakivel együtt élni, ha az közben már más férfiért rajong? Hogy minden nap csak szenvedés lenne, mindkettőnknek? Hogy éjjelenként hallom, ahogy sír?
- Elegem van belőled Rob- ordította Mandy
- Most miért mondod ezt? Én csak megkérdeztem, hogy hova mész. Azt hiszem, ezt van jogom tudni- csattantam fel- Különben is, a gyerekeknek szükségük van rád.
- Most etettem meg őket. Három óráig nem lesznek éhesek. Ha mégis, fejtem le tejet így csak meg kell melegítened, ha ez nem esik nehezedre.
- Képzeld, nem esik nehezemre - fintorodtam el- Miért mész el megint itthonról?
- Rob én felnőtt érett, harminc éves nő vagyok, aki maga dönti el, hogy mikor és hova megy. Nincs jogod ebben beleszólni- kapta fel táskáját - Majd jövök - és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Újra egyedül maradtam.
Azt hiszem, nincs- ébredtem rá. Tényleg haszontalan bármit is tennem, ha ő már nem kíváncsi rám. Fogtam a tollat és lassan a papírhoz érintettem. Először míg visszakoztam, de mikor felpillantottam és megláttam az egész napos sírástól pirosra duzzadt szemeit, tudtam, mit kell tennem.
Aláírtam. Tényleg megtettem. Már nincs visszaút. Mostantól ő már nem a feleségem, most már semmi nem köt hozzá. Még egy papír sem. Elvesztettem- döbbentem rá, majd utoljára felnéztem rá, és annyit mondtam: Szeretlek még akkor is, ha te nem így érzel.
Felálltam a székről majd kisétáltam az ajtón és egyúttal az életéből is…
Azt mondják, az idő mindent begyógyít, hogy eltünteti a sebeket, amiket szívünkön ejtettek. De én nem hiszek benne. Már majdnem fél éve, hogy elváltunk, de még mindig csak bambán nézek magam elé, és azt kérdezem magamtól, hogy hol rontottam el. Perszer a kérdésre a választ pontosan tudom. Akkor, amikor a fejéjhez vágtam, hogy a gyerekek nem is tőlem vannak. Ott vesztettem el a harcot véglegesen.
- Szia- köszöntem neki halkan.
- Gyere, a kicsik még alszanak, de nemsokára felébrednek- nézett az órájára majd mosolyogva invitált be a házba, amely egykor az én otthonom volt.
- Johnny hol van?- csúszott ki ismét a számon- Ne haragudj- kértem tőle azonnal bocsánatot, bár úgy éreztem hiába
- Nézd Rob tudom, hogy nagyon nehéz ezt az egészet elfogadnod, de lassan fél éve, hogy elváltunk. Kezdj új életet, keress magadnak egy nőt, akivel boldogan élhetsz, ha már velem nem tudtál- rettenetesen fájtak szavai, mégis tisztában voltam vele, hogy igaza van. De mégis hogy tegyem rajta túl magam, ha még mindig szeretem? Ha legszívesebben magamhoz húznám, és szorosan átölelném? Egyáltalán hogy kérhet tőlem ilyet? Ő ilyen gyorsan elfelejtett?- ostoroztam magam és válasz helyett, inkább gyermekeim szobájába mentem.
Ahogy Mandy mondta, a gyerekek valóban aludtak. Éppen ezért, halkan az ágyuk mellett lévő karosszékükbe ültem - nehogy felébresszem őket- és onnan figyeltem őket. Bella egy az egyben Mandyre hasonlít. Nagy mogyoróbarna szemei és hosszú, szintén barna fürtjei mindkettőnknek elvarázsolnak. Még a személyiségét is anyjától örökölte, hiszen ő is ugyanolyan makacs és önfejű, mint ex-feleségem. Ellenben Chris. Szinte le sem tagadhatnám őt. Anyám mindig azt szajkózza, hogy Chris pontosan úgy néz ki, mint mikor én ennyi idős voltam. Szőke nagy zöld szemekkel és kissé vézna.
Először Bella ébredt fel, mire azonnal értem és tőle elszakíthatatlan macáiért nyújtózkodott, majd nem sokkal később fiam is. Miután – Mandy segítségével- megetettem őket, újra az emeltre mentünk, hogy anya legnagyobb örömére szétpakoljuk a játszó szobát. Jól elvoltunk. A kicsik szerencsére semmit nem vettek észre a kettőnk közötti feszültségből és ugyanolyan boldogan fogadtak, mint mikor még minden nap velük éltem.
Egészen addig élvezhettem boldogan és önfeledten gyermekeim társaságát, míg házasságom szétrombolója meg nem érkezett. Dühös tekintettem figyeltem, ahogy helyettem, csókolgatja feleségemet és kezét, még mindig formás fenekére teszi. Nem akartam jelenetet rendezni, így inkább félbeszakítottam a gerlepárt.
- Szia Johnny - köszöntem jó hangosan mire azonnal szétrebbentek.
- Ááá Rob nem is tudtam, hogy itt vagy- nah persze és én ezt szerinted el is hiszem?- morgolódtam magamban
- Akkor ma nem is megyünk sétálni?- nézett értetlenül Mandyre
- Most én vagyok a gyerekekkel, mivel én vagyok az apjuk
- Rob- szólt rám ex- felségem
- Nekem ne Robozz itt, kérlek. Jogom van itt lenni, akkor, amikor akarok. Nekem ő nem fogja megmondani, mikor takarodjak el és mikor nem- csattantam fel mire a kicsi Bella elsírta magát. – Remélem, most örülsz-, kaptam fel Bellát és szerencsére hamar meg tudtam nyugtatni.
Mandy is hamar belátta, hogy nem dobhat ki a házából, mivel jogom van látni a gyerekeket főleg, hogy előre szóltam, hogy jövök, ám- azt hiszem bosszúból- Johnnyt sem dobta ki. Mérgelődve indultam a kicsikkel ki a kertbe, hogy nehogy elhányjam magam, ahogy ölelgetik egymást, ám nem sokáig maradhattam egyedül.
- Beszélhetnénk?- kérdezte Johnny
- Nem. Ha nem látnád, éppen el vagyok foglalva
- Ha beszélni nem is akarsz velem, meghallgatni kénytelen leszel- vigyorgott rám és, még mielőtt bármit is mondhattam volna, elkezdte mondókáját.
- Mivel téged és Mandyt a gyerekek örökké össze fognak kötni és mivel nemsokára én is a kicsik életének a részévé válok, szeretném, ha normális lennél. Nem azt kérem, hogy legyünk puszi pajtások, vagy hogy fogadj el, de annyit tudnod kell, hogy nem én dobtam el magamtól Mandyt, hanem te. Te voltál az a barom, aki egy ilyen nőt eltaszított magától és ezt, ha akarod, ha nem, el kell fogadnod. Tegnap megkértem Mandy kezét is igent mondott. Szeretnék vele új életet kezdeni, de ezt csak úgy tudom, ha egy kicsit összekapod magad - fejezte be, és mint aki jól végezte dolgát magamra hagyott.
Ott ültem, kezemben Isabellával a fűben és teljesen ledöbbenten. Nem akartam elhinni, amit mondott. Egyszerűen képtelenség tűnt. Hogy hozzámegy? Az nem lehet- estem kétségbe, ám mikor megláttam a hatalmas üvegajtón keresztül, hogy csókolóznak, és boldogan simulnak egymáshoz, szívem végleg összetört.
Örökre elvesztettem.
-------------------------------------------------------------------------
Borús napra ébredtem. Az eső halkan kopogott az ablakomon. A nap sem ragyogott, ahogy az én szívem sem. Oldalra fordultam és ismét szerelmem hűlt helyét találtam az ágyban. Ott, ahol egykor csodálatos pillanatokat töltöttünk el. Emlékszem éjszakánként, mikor a kicsik felébredtek áthoztam őket, és míg az egyik jóízűen lakmározott, addig a másikat én szórakoztattam, nehogy sírásra görbüljön a szája. Azok voltak életem legszebb pillanatai.
Akkor minden csodás volt. Olyan boldog voltam- szomorodtam el, hiszen most már cseppet sem mondhatom magam annak.
Feltápászkodtam az ágyról, majd rápillantottam az órára, ami már tizenegy órát mutatott. – Jó sokat aludtam, az hiszem - nyújtózkodtam egyet, majd anélkül, hogy bármit is magamra kaptam volna a földszintre sétáltam.
Szokatlanul jó illatok csapták meg az orromat mikor a konyha felé indultam kávé után kutakodva, de nem törődtem vele.
- Szia drágám- hallottam meg a legédesebb hangot a világon, ám mivel még kissé kába voltam tudtam, hogy csak hallucinálok, hogy csak a képzeletem játszik velem
- Azt hiszem, már elvonási tünetem vannak- röhögtem magamban miközben egy cseppet sem találtam humorosnak a helyzetet.
Kitöltöttem magamnak a kávét, majd mikroba tettem. Csak néztem azt az átkozott bögrét és vártam, hogy végre készen legyen. Mandy szerint ez-az egyetlen rossz szokásom- azon kívül, hogy egy tuskó, barom állat vagyok - , amitől nem tudok megszabadulni. Igaza is van. Kávé nélkül egész nap olyan lennék, mint akin átment egy úthenger.
Mikor végre kész lett, fogtam egy szelet- szerintem már igen csak száraz- kenyeret és kedvenc székemből figyeltem, az ablakokra hulló esőcseppeket.
Hírtelen gyengéd karok fonódtak körém, és orromat megcsapta feleségem vadító illata. Mélyet szippantottam a levegőből és hagytam képzeletemet szabadon játszani. Ha már úgy is meghalok, teljesen mindegy. Legalább, csináljam rendesen - mosolyodtam el
- Ma olyan szótlan vagy- éreztem meg arcomon gyengéd ujjait, mire akarva akaratlanul is értük nyúltam. Azt hittem, ez lesz az a pillanat mikor, a rózsaszín felhő kipukkad és szembesülök teljes magányommal, ám teljesen váratlan dolog történt. Mandy ajkait enyémnek nyomta és csókolni kezdett. Olyan lassan csinálta, hogy a végére már tényleg elhittem, hogy itt velem. De mi van, ha tényleg itt van?- jutott eszembe, bármennyire is nevetségesnek találtam a lehetőséget.
Hírtelen kinyitottam szemeimet és ahelyett, hogy szerelmem hűlt helyét találtam volna, karjaimba ült.
- Te mit keresel itt?- kérdeztem
- Jajj Rob ne viccelj már- bökött oldalba Mandy, ám én még mindig nem hittem szemeimnek.
- Hol van Johnny?
- Kit érdekel most Johnny, mikor végre kettesben lehetünk
- De… de… ez nem lehet
- Rob mi a baj?
- Te nem vagy itt- makacskodtam
- Hogy ne lennék már itt. Te mondd, mit ittatok tegnap Tom legénybúcsúján?- kérdezte mikor hírtelen minden beugrott.
- Nah ezt idd meg barátom. Garantálom, hogy érdekes álmaid lesznek- vigyorgott Tom egyik haverja. Én, pedig gondolkozás nélkül lehajtottam a poharat. Pillanatok alatt szédülni kezdtem…
- Jézusom- öleltem át Mandyt – Ez csak egy álom volt, ez csak egy álom volt- ismételgettem hangosan. Szinte majdnem elsírtam magam örömömben, annyira boldog voltam, hogy ezt az egészet csak álmodtam, és hogy semmi nem igaz belőle.
- Elmondod?- kérdezte Mandy
- Nem- ráztam meg a fejemet, majd folytattam - Mert attól félek, hogy egyszer minden valósággá válik, azt pedig nem bírnám ki. Sajnálom- kértem bocsánatot feleségemtől, hiszen rettenetesen viselkedtem vele.
- De miért? Rob ezt én nem értem. Olyan furcsa vagy
- Azért, mert annyi mindent vágtam a fejedhez, amit nem lett volna szabad, és mert annyiszor bántottalak meg. Nagyon sajnálom, hogy sokszor nem voltam melletted, hogy nem törődtem veled eléggé.
- Rob- túrt bele hajamba- Bármi is történt a múltban én már nem haragszom. Ugyan nagyon rosszul esett, hogy nem bíztál meg bennem, de már nem érdekel. És tudod miért? Mert rájöttem, hogy én is épp úgy hibás voltam.
- Ez- nevetséges- akartam mondani, de feleségem félbe szakított.
- Azért érzem magam hibásnak, mert nem gondoltam bele, hogy ezzel neked mekkora fájdalmat okozok, és hogy milyen sebeket tépek fel vele. Bárcsak erre előbb rájöttem volna, mert akkor soha nem hagytam volna, hogy Johnny közelebb kerüljön hozzám
- Szeretlek- érintettem homlokomat övének- Mindennél jobban…
Fél év múlva
Ma egy évesek a kicsik és ezért egy kissebb, családias bulit tartunk, a tiszteletükre ,az új otthonunkban, ahová nem is olyan régen költöztünk be. Most minden sokkal nyugodtabb. És ami a legfontosabb, végre igazán boldogok vagyunk. Az a furcsa és ijesztő álom, sok mindenre megtanított. Arra, hogy jobban figyeljek a családomra és higgyek a feleségemben és nem utolsó sorban, önmagamban. Még most is a hideg ráz, ha arra gondolok, hogy mi lett volna, ha az álom nem csupán álom lett volna, de belegondolni nem merek. Inkább örülök annak, hogy Johnny végleg eltűnt az életemből és hogy már nem kell attól tartanom, hogy újból elveszi tőlem azt a nőt, akit a világon a legjobban szeretek.
Feleségem szépen felöltöztette a kicsiket, én pedig meggyújtottam a tortán lévő egy száll gyertyát. Hogy repül az idő- jutott eszembe, hiszen a gyerekek még csak most születtek meg, máris első szülinapjukat ünnepeljük. Ha így megy tovább, lassan azon kapom magam, hogy a lányom vagy éppen a fiam diplomaosztóján ülök öregen és dagadtan. Mandy szerint hatalmas hasam lesz, hiszen állandóan sört iszok, én mégsem aggódom. Volt már, hogy pocakot eresztettem, mégis vissza tudtam fogyni. Hát majd akkor is menni fog.
- Drágám jöhetsz- kiáltott a nagyszobából feleségem, mire felkaptam a tortát és, a kicsik felé igyekeztem. Mikor megláttak, egyből kalimpálni kezdtek kezeikkel és kissé értetlenül néztek felénk, hogy miért éneklünk és mosolygunk ilyen nagyon.
- Nnyana - kiáltott fel kislányom a hatalmas tortát látva mire bátya is utánozni kezdte.
- Boldog szülinapot kicsikéim- pusziltam meg homlokukat majd Isabellát az ölembe kaptam.
- Nah, kívánjatok valamit!- kértem tőlük
- Rob még csak egy évesek…
- Nem baj, majd kívánok helyettük én - vigyorogtam feleségemre majd a torta felé fordultam.
- Csak annyit kérek, hogy legyetek mindig boldogok és csak is a szívetekre hallgassatok - mondtam el magamban majd elfújtam a tortát. Chris egy kicsit ugyan megijedt a füsttől, de hamar rávetette magát az édességre így feleségem őt, én pedig a kicsi lányomnak adagoltam a sütit.
- Gondoltam, hogy a ruhák nem maradnak tiszták- szontyolodott el feleségem
- Én mondtam, hogy ne add rájuk a legszebbet…
- Még jó, hogy te mindig mindent tudsz
- De te így szeretsz - dobtam be a már jól ismert féloldalas mosolyomat
- Hát, persze- csókolt meg, aminek sajnos gyermekeink vetettek véget
Mivel Livornoban még hétágra sütött a nap, és mert nem is volt hideg, úgy döntöttünk, torta evés után elvisszük a gyerekeket sétálni. Szépen lefürdettük, majd átöltöztettük őket és kéz a kézben indultunk a nyári sétánknak.
- Annyira örülök, hogy ide költöztünk.
- Hidd el én is. Végre nincsenek sikítozó lányok - nevettem fel.
- Azért valld be, kicsit élvezted mikor annyi nagymellű lány letámadott.
- Soha nem élveztem
- Nah persze és ezt szerinted én el is hiszem?
- Hát kénytelen leszel - vigyorogtam rá
- Valamit el akarok mondani
- Jézusom mi történt?- ijedtem meg azonnal.
- Semmi rossz csak nem tudom, hogy mondjam el…
- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz ugye?
- Igen- bólogatott - csak a megfelelő pillanatra várok- látszott rajta, hogy teljesen izgatott, de nem bírtam tovább várni, így próbáltam belőle mihamarabb kiszedni.
- Mandy… kérlek…
- Jó… szóval a múlt héten voltam az orvosomnál és…
- Csak nem beteg vagy?- szakítottam félbe
- Nem. Épp ellenkezőleg. Terhes vagyok - motyogta halkan
- Hogy mi?- értetlenkedtem
- Kisbabát várok- ismételte el még egyszer, én pedig még mindig alig akartam hinni a fülemnek.
- Nem örülsz neki?
- Dehogynem…- ellenkeztem- Ez… ez csodálatos- még csak álmodni sem mertem még egy gyerekről, hiszen az ikrek is olyan nehezen jötte össze, de ennél boldogabb már nem is lehetnék. – Mennyi idős?
- Hat hetes- simította kezét lapos hasára.
- Istenem még egy gyerek- ujjongtam, mire a kicsi Bella is tapsikolni kezdett- Lesz még egy kistestvéred!- újságoltam el neki bár tudtam, hogy totál nem érti, miről is beszélek.
- Annyira boldoggá tettél - húztam magamhoz feleségemet, majd százszor elismételtem azt a szót, ami a világon a legjobban kifejezi, mennyire imádom és tisztelem a feleségemet - Szeretlek, szeretlek, szeretlek
Amikor valami elkezdődik, általában nem tudod, hogy fog végződni. A ház, amit el akartál adni, az otthonod lesz. Azok a szobatársak, akik rád erőltették magukat, a családoddá válnak. És az egyéjszakás kalandod, akit eltökéltél, hogy elfelejtesz, életed szerelme lesz. Az egész életünket azzal töltjük, hogy a jövőnkért aggódunk, tervezzük a jövőt, próbáljuk megjósolni a jövőt. Megpróbáljuk kiegyengetni az utunkat, de a jövő állandóan változik. A jövő a legrejtettebb félelmeinket rejti és a legvadabb reményeinket, de egy dolog biztos: ha egyszer megmutatja magát, a jövő sose olyan, mint amilyenre számítunk.
Mi viszont boldogan állunk elébe
Mandy&Rob
Sziasztok:)
A végére terveztem a mondókát mert nem akartalak titeket húzni, ha már ennyit kellett várnotok :D A csúszásért bocsánatot is kérek, de valahogy nem találtam a szavakat. Egyrészt azért, mert nem akartam (azt hiszem) az első történetemtől megválni, másrészt én teljesen máshogy képzeltem el a végét. Bevallom én mindig is ki akartam nyírni Robot. Nem tudom miért, hiszen imádom és nem akarok a szereplőimnek rosszat, de akkor is így képzeltem el. Viszont (amiről kicsit lejjebb is beszélni fogok) a történet végének B verziója is fel fog kerülni a blogra. Hogy mikor azt még nem tudom. De majd erről tényleg egy kicsit később.
Nos először szeretném MINDENKINEK aki akár egyszer is véleményezett akár komment vagy pipa formájában. Nekem nagyon sokat jelentettek és azt hiszem ezt nem győztem elégszer kihangsúlyozni.
Emlékszem mikor elkezdtem ezt a történetet az első és egyetlen célom az volt, hogy bebizonyítsam, hogy igen is össze tudok hozni egy kis sztorit, mert képes vagyok rá. Hát megcsináltam és lehet nem vagyok a legjobbak között mégis azt tudom mondani, hogy van egy kerek egész történetem amit én hoztam össze. És igen is büszke vagyok rá.
Voltak mélypontok, volt hogy legszívesebben törölni akartam a blogot, volt, hogy egész este bömböltem, de mégis itt vagyok és azt hiszem ezekből a pillanatokból is sok mindent tanultam. Nem tennék/ írnék semmit máshogy mert ez is én vagyok.
Tegnap nagyon részletesen átnéztem, hogy ki mennyit és mit kommentelt. Le voltam döbbenve. Soha nem hittem volna, hogy ennyi komit fogok kapni ezért szeretnék pár szót szólni azokhoz, akik a legtöbbet kommenteltek, ha megengeditek.
Az első helyezett egyértelműen és toronymagasan Rose lett. Hogy számokat is mondjak 53x írt nekem megjegyzést.
A második helyezett Vyvy lett aki 47x kommentelt:)
A második helyezett Vyvy lett aki 47x kommentelt:)
A harmadik helyezett csak egy kommentel lemaradva a második helyezett mögött Szilvi lett:)
A negyedik Szélkisasszony lett aki 41x írt nekem
Az ötödik már kissé lemaradva, de ez is szép szám Zsuzsi lett aki 27x kommentelt.
És végül de nem utolsó sorban Kitty aki nagyon sokat segített nekem:)
Lányok csak annyit mondanék, ha ti nem lennétek én ezt a történetet biztos nem tudom befejezni! KÖSZÖNÖM
Nos nektek drágáim, kérném az e-mail címeteket mert a várva várt B verziót először ti olvashatjátok. Azt nem tudom, hogy mikor lehet kicsik (sokat) kell rá várni, de mindenképpen el fogom küldeni, utána pedig felteszem az oldalra is. Ha már ennyit írtatok ez a minimum.
Akiknek még külön köszönetet szeretnék mondani az Kesha: Sok mindent megtanultam, amit ha te nem lettél soha a büdös életbe nem tapasztaltam volna meg. Köszönöm. Csibioon,Nic,Heni,Zsófi,Niktuka,Kolett,Vircsi,Ani,Zazi,Ila és még az összes többi véleményezőm nah és az 54 rendszeres olvasóm:)
Tudom, hogy az utolsó fejezetnél ilyet már nem szokás kérni de nem lehetne, hogy most az is kifejtse véleményét aki eddig nem tette?:P
Majd hozom a B verziót.
Pusz
Kim
.jpg)
