Hogy tetszett nektek az első történetem?

2010. december 30., csütörtök

Szilveszter és infó





Mindenkinek Boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok:) Remélem 2011-ben is velem tartotok :)



A másik dolog pedig, hogy újra elérhető mindenkinek számára a blog. Erre azért volt szükség mert többen jelezték nekem, hogy még meghívóval sem tudnak belépni. Nem akartam velük kiszúrni ezért nyitottam meg az oldalt. Senki e-mail címével nem fogok visszaélni ezt szeretném leszögezni.
Pusz
Kim

50.fejezet

50. rész...juppíííí :) Soha nem gondoltam volna, hogy idáig eljutok és legfőképpen, hogy ennyien szeretni fogtok :) Nagyon de nagyon jól esik és el nem tudom mondani milyen érzés. Remélem a fejezetekkel ha csak egy kicsit is de meg tudom hálálni nektek:)
ami még inkább meglepett az, hogy mennyi kommentet kaptam az előző fejezethez. Régen nem kaptam már ennyit és ez most nagyon jól esett. Mindig jól esik:D De most, hogy hullámvölgybe kerültem még inkább:)
Pusz
Kim


Soha nem voltam oda a szülinapokért, mert nem szeretek a középpontban lenni, ilyenkor pedig mindenki téged figyel. Várják, hogy örömmel fogadd a legcikisebb ajándékokat is és hogy mindenkivel kedves és mosolygós legyél. Egészen eddig, hiszen a tegnapi nap az elírhatatlan volt. Ez volt a legszebb, legromantikusabb szülinapom.

Előbb ébredtem, mint Rob de nem bántam, hiszen addig is őt nézhettem. Halkan szuszogott, néha még motyogott is valamit, de nem értettem. Hajába fúrtam kezeimet miközben egy gyengéd puszit nyomtam homlokára. Azonnal reagált közeledésemre.

-         Jó reggelt- motyogta halkan, majd egy Istenien finom csókkal jutalmazott meg.
-         Te még ilyen kómásan is fürge vagy?
-         Hát melletted muszáj annak lennem- csókolt tovább.
-         Gonosz vagy tudsz róla?
-         Én?- nézett rám azzal az ártatlan szemeivel- Én soha nem vagyok gonosz
-         Nah persze én meg a Pápa vagyok
-         Az nem jó- rúgta arrébb a takarót, hogy még jobban hozzám férhessen- A Pápa egy öreg csúnya bácsi, te pedig ennek a szöges ellentéte vagy- simogatta nyakamat majd dekoltázsomat végül…..egészen addig még a gyomrom hangos korgásba nem kezdett.
-         Azt hiszem itt az ideje, hogy reggelizzünk- húzott magával legalább is próbált, mert én az éhség ellenére sem szándékoztam kikelni az ágyból.
-         Ne legyél már Edward, majd eszünk később. Kérlek- néztem rá hatalmas boci szemekkel. Tudtam, hogy ezzel megnyertem a képzeletbeli csatát.


Dél körül lehetett már, mikor kikászálódtunk az ágyból. Míg én fürödtem addig Rob rendelt nekünk valami finomat. Már tényleg nagyon éhes voltam.

A víz megállíthatatlanul csobogott testemre és vártam, hogy mikor ébredek fel ebből a gyönyörű álomból, mert biztos voltam benne, hogy csak a képzeletem játszik velem. De nem ébredtem fel, minden valóság volt. A meglepetés a zenekar az eljegyzés a gyűrű minden. Még most is könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, hogy anyám ékszerét viselem, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy ilyen ajándékot tartogat számomra.

Nagyon hiányzik, főleg most, hogy férjhez megyek. Mint minden kislány, én is arról álmodoztam gyermekkoromban, hogy ezeket a pillanatokat az anyukámmal fogom megosztani.  
Sajnos ez-az álom beteljesületlen marad, mégis biztos vagyok benne, hogy lélekben velem lesz azon a napon.

A finom ebéd után úgy döntöttünk, hogy úszunk egy kicsit a kastély egyik tágas medencéjében.

-         Rob én nem hoztam fürdőruhát - sőt tulajdonképpen semmit, jutott eszembe.
-         Ne aggódj szerelmem- ölelt át hátulról- az előszobába van a bőröndöd.
-         Ki csomagolt be nekem?- fordultam felé.
-         Remélem azért nem Tom hiszen tudod neki milyen piszkos fantáziája van.
-         Azt hiszed hagynám, hogy a barátnőm fehérneműs szekrényébe kotorásszon?
-         Csak remélem, hogy nem- loptam tőle egy újabb csókot. Nagy volt a kísértés de most jobban csábított a medence.

Ahogy Rob mondta valóban az előszobában volt a hatalmas kék bőröndöm, amiben szinte csak fehérneműk voltak. Már kezdtem azt hinni, hogy én bolondultam meg mikor a bőröndöm alján egy levelet találtam.

Vettem neked egy párat remélem nem haragszol meg.
Üdv Kristen.

Persze, hogy nem haragudtam meg bár kicsit szokatlannak találtam, hogy ő vesz nekem ilyen szexi fehérneműket. Biztos Rob tett neki valamilyen célzást esetleg ő maga kért.

-         Szívem- kiáltottam fel
-         Mi a baj? Rossz a méret?
-         Nem. Csak meg tudod magyarázni ezeket- emeltem fel a halom bugyit és melltartót
-         Én erről nem tudok semmit- védekezett rögtön ám már ismertem annyira, hogy tudjam az ő keze is benne van ebben.
-         Hát ha nem mondod el az igazat akkor kénytelen leszek kidobni ezeket- indultam el a kuka felé ám Rob rögtön felkiáltott.
-         Nehogy kidobd. Szerintem jól néznek ki - nézegette meg ő is közelebbről
-         Ha jó leszel talán fel is húzom az egyiket- hagytam magára majd felhúztam az egyik piros fürdőruhát.

Szerencsére a medencében egy pár sem tartózkodott- bár van sejtésem, hogy miért illetve ki miatt- de nem bántam, hiszen így nyugodtan tudtuk egymás társaságát élvezni, kíváncsi szemek nélkül. Simogattuk csókoltuk egymást néha „vadabb területeket” is érintve mégsem figyelt ránk senki.

-         Mikor akarsz hozzám jönni?
-         Amikor csak akarod - ültem ölébe.
-         Akár most is?
-         Akár most is- tudtam, hogy nem gondolja komolyan, mégis bármikor képes lettem volna hozzámenni.
-         Mi lenne, ha forgatás után lenne?
-         Az csak két hónap!- rémültem meg, hiszen ennyi idő alatt nem lehet megszervezni egy esküvőt.
-         Tudom, de én nem szeretnék nagy lagzik. Az a lényeg, hogy te és én ott legyünk.
-         Nem akarlak elkeseríteni, de az apám megölne, ha nem ő kísérhetne engem az oltárhoz.
-         Ahogy anyám is- mosolyodott el- Felőlem, lehet hatalmas lagzink, ha ezt akarod, ha ez az álmod.
-         Rob én nem akarok több száz vendéget, csak pár barátot, ismerőst és nem utolsó sorban családtagjainkat - néztem rá komolyan.
-         Én is pontosan erre vágyom, bár anyám az agyadra fog menni- csókolt meg.
-         Nem baj. Legfeljebb egy bolond nőt fogsz elvenni
-         El kell, hogy keserítselek, mert már az vagy. Egy bolond, szeszélyes nő- hajolt hozzám közelebb.

Este természetesen felvettem az egyik fekete fehérneműt, bár kicsit kellemetlenül éreztem magam, hiszen nem voltam hozzászokva az ilyen darabokhoz. Mikor azonban besétáltam a szobába biztos voltam benne, hogy nem választottam rosszul. Rob egy pillanat alatt megragadott és a puha ágyra fektetve simogatta le rólam az össze ruhadarabot, végigcsókolva egész testemet. Felejthetetlen estével ajándékozott meg.

Másnap a hosszú éjszaka után éles telefoncsörgésre ébredtem.

-         Rob ez a tiéd lesz- böktem oldalba de csak nem akarta felkelni. Idegesen trappoltam el a szoba végébe és vettem fel a telefont.
-         Haló- szóltam bele álmosan.
-         Mandy te vagy az?- hallottam meg Steph hangját.
-         Igen. Mi a baj? Még nagyon korán van- pillantottam az órára.
-         Tudod, de van egy kis probléma.
-         Mi az?- kaptam fel a fejem.
-         Először is gratulálok az eljegyzéshez- kezdett bele- De valahogyan a sajtó tudomást szerzett erről és most a kastély előtt tolonganak és várják a híreket. Nemsokára odaérek, de addig kérlek maradjatok a szobában, még ki se nézzetek. Rendben?- hadarta le. Köpni, nyelni nem tudtam és teljesen elszomorított a tudat, hogy a piócák életem legszebb pillanatait akarják meghiúsítani.
-         Rendben- feleltem halkan majd lecsaptam a telefont. Teljesen megsemmisülve ültem a székben. Abszolút nem számítottam erre és nem voltam benne biztos, hogy készen állok ekkora nyilvánosságra.
-         Ki keresett?- hallottam meg Rob hangját. Még válaszolni sem volt kedvem.
-         Mi történt?- kérdezte újra majd éreztem, hogy erős karok érintik meg vállaimat.
-         Steph volt és közölte, hogy nem mehetünk ki a szobából, mert paparazzik hada lepte el a kastélyt.

Hallottam, ahogy hangosan kifújja a levegőt és az ablakhoz sétál. Csak kicsit húzta el a piros függöny, máris éles kattogásokat hallottam lentről. Kedvem lett volna zokogni, de valamiért egy könnycsepp sem hullt ki szemeimből.

-         Nem lesz semmi baj - szorította meg a kezem Rob- Kérlek ne hagyjuk, hogy ez elrontson mindent- csókolta meg fejem búbját. Igaza volt, nem fogom hagyni, hogy ilyen kis senkik tönkretegyék életem legszebb napjait.
-         Sajnálom én csak megrémültem- öleltem át szorosan. Közelsége, most az eddiginél is fontosabb volt.

Steph egy óra múlva érkezett meg. Már nagyon ideges de leginkább szomorú voltam a kialakult helyzetért.  Rob és Steph próbáltak valami elfogadható ötletet találni, legjobbnak mégis az elutazás bizonyult. Nem akartam elmenni, ahogy Rob sem, de nem ellenkeztem.

Szomorúan pakoltuk össze holminkat miközben egy szót sem szóltunk egymásnak. Nem haragudhattam rá, hiszen nem ő tehet a piócákról, mégis jól esett volna, ha legalább egy öleléssel próbál vigasztalni.

-         Sajnálom Mandy- kért bocsánatot Steph.
-         Nem te tehetsz róla. Csak azt nem értem, hogy találtak ránk ezek a férgek- szűrtem a fogaim közé.
-         A hotel egyik dolgozója volt a ludas, de ígérem, hogy őt is elintézem- vígasztalt- Nah és nem mutatod meg a gyűrűdet?
-         Dehogynem- boldogan nyújtottam ki kezemet és büszkén mutattam meg neki
-         Ez meseszép. Rob kitett magért.
-         Igazából ez anyukám gyűrűje
-         Tényleg? Akkor biztos nagyon örültél neki

Miután végeztünk a pakolással kézen fogva sétáltunk ki a folyosóra, ahol a többi vendég érdekes nézett végig rajtunk. Legszívesebben beszóltam volna nekik de lenyeltem haragomat.

Mindketten felvettük szemüvegünket, még kapucnit is húztunk fejünkre, mikor a piócák közé vetettük magunkat. Hangosan kiabáltak fülünkben mindenféle ostoba kérdéssel bombázva minket. Valóban megkérte a kezét? A hölgy állapotos azért veszi el? És mi lesz Kristennel? Hangoztak el a kérdések, de természetesen egyikre sem válaszoltunk.
Az egyik oldalról Rob húzott a kocsi a másik oldalról pedig az ismeretlen testőr miközben a fotósok egyre jobban közeledtek felém.

Ki akartam innen törni és elmenni messzire, oda ahol senki nem talál meg minket, de úgy éreztem, innen nincs kiút. Kétségbeesetten szorítottam Rob kezét miközben a fejem már iszonyatosan zúgott és szédülni is kezdtem. Szólni akartam, hogy egy kicsit álljunk meg, de erőm sem volt hozzá. Becsuktam szemeimet és igyekeztem ébren maradni, de éreztem, hogy lábaim felmondják a szolgálatot.



2010. december 24., péntek

49. fejezet+ Boldog Karácsonyt


Én ezzel a képpel és fejezettel szeretnék nektek, olvasóimnak Békés Boldog karácsonyt kívánni:) 
Szeretlek titeket :)




A szívem abban a pillanatban megszűnt dobogni.

Öltönye zsebéből egy fekete dobozt húzott ki miközben a zenekar is lélegzetvisszafojtva várta a folytatást.

-         Mandy- szólalt meg Rob majd egyik kezemet tenyerébe simította - azt hiszem elfelejtettem a szövegemet- mosolyodott el, ami az én arcomra és boldogságot csalt- de azért megpróbálkozom rendesen elmondani, amit akartam- folytatta, majd a zene intésre elhalkult- Mikor először beléptél az életembe, már akkor tudtam, hogy sokat fogsz jelenteni nekem. Persze akkor még nem sejtettem mennyire, hiszen remélni sem mertem, hogy ilyen nő mint te, elvisel, szeret majd engem. Szeretlek- csuklott el a hangja, miközben próbáltam könnyes szemeim mögül kilátni- És melletted akarom leélni az egész életemet. Azt akarom, hogy mikor megöregszünk egy karosszékben ülve, nézzük, ahogy az unokáink körülöttünk szaladgálnak. Tudom, hogy nehéz engem elviselni, én mégis arra kérlek, hogy éld le velem az életedet - szorította meg kezemet, majd kinyitotta a dobozka tetejét, amiben egy hatalmas gyűrű lapult- Mandy Moore ígérem, hogy szeretni és tisztelni foglak, míg a halál el nem választ, cserében én csak annyit kérek, hogy légy a feleségem

A szavak, mint egy expressz vonat, úgy söpörtek végig fejemben és próbáltam gondolataimat összeszedni, miközben úgy éreztem, mindjárt elájulok.
Kétségem sem volt a válasz felől, hiszen tudtam, mit akarok. Csakis őt.

Könnyeimet letöröltem majd Rob szemeibe néztem és mondtam ki az életem egyik legfontosabb szavát.

-         Igen. Feleségül megyek hozzád. 

Legszívesebben azonnal a nyakába ugrottam volna, de Rob megkövült arccal figyelt még mindig, majd egy pillanat múlva hatalmas fülig érő mosollyal pattant fel a földről.

-         Biztos?- kérdezte újra
-         Soha életemben nem voltam még ennyire biztos valamiben, mint ebben. Erre vártam már hónapok óta- vallottam be. Hiába minden veszekedés, fájdalom, már akkor tudtam, hogy hozzá akarok menni, mikor összeköltöztünk.
-         Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek- ismételgette, majd apró dobozkából kivette a legszebb gyűrűt amit csak valaha láttam.
-         Mandy ígérem, tiszta szívemből, hogy a lehető legjobb férjed leszek és soha de soha nem foglak elhagyni- húzta fel ujjamra, majd egy forró szerelmes csókolt lehet ajkaimra.

A pincérek - akiket eddig észre sem vettem- tapsolni kezdtek a zenekar, pedig ismerős dallamot kezdett játszani.

-         Szabad egy táncra?- kért fel én pedig örömmel mondtam ismét igent.
-         Persze, vőlegényem.

Azt hiszem soha nem voltam még ennyire boldog. Soha de soha és ami a legfurcsább, hogy soha nem gondoltam volna, hogy így ilyen őszinte szerelmet fogok érezni egy férfi iránt.
A zene magával ragadott, pedig csak halkan szólt miközben elmerültem gyönyörű szemeiben.

-         Legszívesebben elordítanám az egész világnak milyen boldog vagyok- motyogtam halkan
-         Milyen érzés menyasszonynak lenni?
-         A legnagyszerűbb érzés. És ez a gyűrű- néztem rá- Meseszép. Biztos egy vagyon volt.
-         Egy fillért nem költöttem rá- nézett rám ártatlanul- Tudod, szerettem volna a hagyományokat betartani ezért mikor az államokban voltam beszéltem apukáddal- vallotta be.
-         Tényleg?- döbbentem le, hiszen erre abszolút nem számítottam.
-         Tényleg. Apukád nagyon jó fej, bár azt mondta, ha még egyszer bántani merlek, akkor vadászpuskával fog megkergetni- nevettünk mindketten.
-         Értem, de még mindig nem kaptam választ arra, hogy ha egy fillért nem költöttél erre a hatalmas gyűrűre, akkor mégis honnan szerezted? Talán bankot raboltál?
-         Dehogyis- húzott magával az asztalhoz, majd „segített” leülni- anyukád gyűrűje van rajtad - vallotta be.
-         Ezt én nem értem. Hiszen én soha nem láttam ezt a gyűrűt és anyu sem mesélt róla soha- néztem rá értetlenül, miközben éreztem könnyek újra gyűlni kezdenek szememben.
-         Van itt még valami- húzott elő öltönyéből egy fehér borítékot majd az asztalon hozzám csúsztatta- Bontsd ki- bátorított.

Remegő kézzel nyúltam a boríték után, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy mi lapul benne egészen addig még olvasni nem kezdtem a levelet.

Szia drágám.

Tudom, hogy megígértem neked, hogy veled leszek mikor férjhez mész, de sajnos ezt az ígéretet már nem tudom betartani. De ne hogy azt hidd innen fentről nem látlak téged, mert minden pillanatban téged leslek.
Nagyon büszke vagyok rád és tudom, hogy most te vagy a világon a legboldogabb, ahogyan én is, hiszen egy szem lányom hamarosan férjhez megy.
Annyi mindent szeretnék mondani még, de tudom, hogy úgy sem hallgatnál rám, hiszen te is olyan makacs, vagy mint az apád J
Egy dolgot azért mégis elmondok. Hallgass a szívedre! Lehet, hogy a nagyokosok azt mondják az eszünkre kell hallgatni, én mégis azt mondom, hogy az ember csak akkor lehet igazán boldog, ha a szívére hallgat.
Sajnos én már nem vehetek neked nászajándékot, egy valamit, talán az utolsó örökségemet neked szeretném adni. A gyűrű, amit remélhetőleg már a kezeden viselsz, még nagyanyádé volt utána meg az enyém. Remélem, tetszik neked és büszkén fogod viselni egészen addig még a ti kicsi lányod hozzá nem megy valakihez. 
Drágám, szeress, élj és légy boldog. Más tanácsom nincs, mert biztos vagyok benne, hogy tudod, mit kell tenned.
Örökké szeretni és vigyázni fogok rád.
Anya

Kapkodtam a levegő után miközben könnyeim már patakokban folytak. Észre sem vettem mikor Rob az ölébe vont és nyugtatni próbált.

Sorra olvastam vissza anyám levelét - amire nem is számítottam- de el nem tudom mondani milyen érzés. Ez a nap nem is lehetne szebb.

-         Annyira köszönöm Rob- öleltem át szorosan- Te tudtál erről?- mutattam a levélre.
-         Apukádtól kaptam.
-         El sem hiszem. Annyira hiányzik Rob- szipogtam hangosan.
-         Szeretlek és én megígérem, hogy mindig melletted leszek
-         Megígéred?
-         Persze, hogy meg- nevetett fel- Ha akarnál, sem tudnál tőlem megszabadulni-, simogatta hátamat gyengéden.
-         Nem megyünk haza?- kérdeztem, mert szerettem volna vele kettesben maradni.
-         És mi lenne, ha az éjszakát itt töltenénk?
-         Bárhol aludnék veled, akár a híd alatt is- vallottam be
-         Hát azért remélem nem csak alvást terveztél ma estére- motyogta halkan fülembe. Nekem is már nagyon hiányzott, ügy is, így abszolút nem volt ellenemre ötlete.
-         Akkor menjük - húztam magammal.

Amint a lakosztályba értünk szerelmem rögtön csókolni kezdett. Sok időt töltöttünk külön ezért azt hittem vadul fog nekem esni, helyette azonban lassan és érzékien falta ajkaimat, miközben- feltételezem- a hálaszoba felé húzott minket.

-         Kívánlak - nyögte Rob a fülembe
-         Akkor ne fogd vissza magad.

Már majdnem a szobába értünk, mikor Rob a karjaiba kapott és a hatalmas franciaágyra fektetett. Égtem már a vágytól, hiszen csókjai még mindig szikrát lobbantottak testemben.
Az öltönyt és a vele együtt nyakkendőt a szoba másik végébe hajítottam, miközben Rob az én blúzom kikapcsolásával volt elfoglalva, de mikor azt megunta, egyszerűen csak letépte rólam.
-         Szerettem ezt az inget- gondoltam magamban egy pillanatra, azonban mikor keze nadrágom széléhez igyekezett, azt kívántam bárcsak a többi ruhadarabot is ilyen vehemensen tépné le rólam.
Imáim, úgy látszik meghallgatásra találtak, mert hamar lekerült rólam nadrág, vele együtt az aprócska bugyim is, amitől egy pillanatra kellemetlenül éreztem magam, hiszen Rob – hozzám képest- túl volt öltözve.
Ezért mielőtt bármit is tehetett volna velem - amitől elvesztem a fejem- a hátára fordítottam és csípőm kecses ringatózásával ingereltem tovább. Felsőtestét először végigcsókoltam majd övét egy ügyes mozdulattal kirántottam nadrágjából. Már rettenetesen vágytam rá, ezért alig tudtam visszafogni magam, főleg amikor kezeivel kebleimet kezdte simogatni.

Annyira elvesztettem az irányítás, hogy Rob észrevétlenül fordított maga alá. Teljesen elmerültem zöld szemeibe és hírtelen az jutott eszembe, hogy mivel érdemeltem ki, hogy ilyen boldog legyek.
- Szeretlek Mandy- suttogta halkan majd egy lassú mozdulattal eggyé kapcsolta testünket. Hangosan felnyögtem a régóta várt érzéstől, majd kezünket összekulcsolva ringatóztunk a végtelenségig.

2010. december 19., vasárnap

48. fejezet

Nem szeretnék semmit sem mondani, csak annyit, hogy KÖSZÖNÖM


Miután Rob az egész ágyon elterül- engem összenyomva - a horkolásról nem is beszélve, úgy döntöttem inkább a kanapén alszok ma éjszaka.

Alig aludtam valamit- de nem azért mert kényelmetlen volt- hanem mert ő járt a fejemben. Csak egy emelet választott el minket egymástól, mégis úgy éreztem hatalmas szakadék tátong köztünk. Szeretném, ha ez nem így lenne, ha megbíznék benne, mert szeretem
De mi van, ha a szerelem nem elég? Ha hiába mozgatunk meg minden követ? Nem tudom. Tényleg nem tudom.

Reggel kellemes simogatásra ébredtem. Álmosan kaptam az érintett területre, de amint megéreztem férfias kezeit arcomon, erősebben megszorítottam. Annyira hiányzott, az érintése az ölelése a hangja, mindene. Lassan nyitottam ki szemeimet - ami a kevés alvástól valószínűleg kétszeresére duzzadt – és ahogy vártam, Rob arcával találtam magam szemben. Halványan elmosolyodtam majd a tenyerébe csókoltam.

-         Jó reggelt- puszilt homlokon, azonnali szikrákat okozva ezzel testemben – Azt hittem csak álmodok, hogy itt vagy- folytatta
-         Hát nem álmodtál, tényleg itt vagyok.
-         Szólhattál volna, hogy jössz, mert akkor kimentem volna érted a reptérre.
-         Rob, tegnap volt a premiered, csak nem képzeled, hogy ilyenkor elrángatnálak? Különben is remekül elboldogultam, ne aggódj - nyugtattam meg.

Egyikünk sem szólalt meg ezután. Tudtuk, hogy mondani kéne valamit, hogy lenne mit megbeszélnünk, mégsem éreztük a szavak szükségét. Tekintete, érintése mindent elárult. Elárulta, hogy mennyire fájdalmas volt neki ez-az egy hónap- vagy az is lehet, hogy a rengeteg pia tette meg a hatását- és ebből a tipikus Rob nézésből, tudtam, hogy éppen most emészti magát, az elkövetett hibáiért.

-         Éhes vagyok. Menjünk reggelizni- keltem fel öléből. Úgy éreztem, hogy ez a beszélgetés még várhat magára egy darabig

A konyhaasztalon hatalmas szatyrok sorakoztak föl, amikben reménykedtem, hogy nem csak alkohol van. Kíváncsian lestem bele mindegyikbe és a rengeteg zöldség, gyümölcs, konzerv mellett az utolsóban végre megtaláltam a friss péksüteményeket. Hálásan mosolyogtam rá.

A felső polchoz nyúltam- hogy levegyek egy tányért - de valamiért olyan magason volt, hogy bármennyire is nyújtózkodtam nem értem el.

-         Francba - dühöngtem, mire Rob halkan felkuncogott. Már éppen készültem lecseszni, amiért kiröhög, mikor hírtelen mellettem termett. Túlságosan közel volt. Hangosan kapkodtam a levegőt, miközben a pult szélét kaparásztam. Akartam meg nem is. Csókolni meg nem is. Igazán érezni őt meg nem is.
-         Tessék- nyújtotta felém a kistányért, csakhogy kezem annyira remegett, hogy képtelen voltam elvenni.
-         Köszönöm- motyogtam halkan.

Nem akartam magam leleplezni - már eddig nem sikerült volna- ezért próbáltam vonásaimat visszarendezni és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

Csendben, lefelé nézve majszoltam Isteni finom karamellás csigámat, miközben éreztem, hogy Rob folyamatosan engem figyel. Nem tudom miért, de úgy éreztem magam, mint egy első szerelmes tinédzser, aki nem mer a kiszemeltje szemébe nézni. Pedig erről szó sem volt.

-         Mikor jöttél vissza?- szólalt meg Rob.
-         Nem tudom pontosan. Késett a gépem- vontam vállat.
-         El nem tudom mondani mennyire, hiányoztál.
-         Azt hiszem ezt a beszélgetést, halasszuk későbbre – álltam fel a székről, de Rob elállta az utamat.
-         Mikor, ha nem most? Úgy sem kerülhetjük egymást egész nap- nézett rám komolyan – Tudom, hogy sok mindent elrontottam, hogy én vagyok a legidiótább férfi a világon, amiért hagytalak elmenni, de szeretlek - vallotta be újra, mire szívem rögtön hevesebben kezdett verni- Ez-az egy hónap magam volt a pokol. Sokszor azt hittem utánad megyek, de mivel megkértél rá, nem tettem. De azt az egyet megígérhetem, hogy soha de soha többé nem eresztelek el

Hírtelen vallomásától nem csak torkom száradt ki nemcsak a szívem vert még hevesebben, hanem egyúttal kétségbe is estem. Fogalmam sincs, hogy miért, hiszen erre vártan már hetek óta, én mégis elbizonytalanodtam. Még mindig annyi kérdés kavargott bennem, hogy képtelen voltam a nyakába ugrani, bármennyire is szerettem volna.

-         Szeretnék választ kapni, szeretném, ha egyszer igazán őszinte lennél- kezdtem bele nagy nehezen- Annyi mindent, nem mondtál még el nekem. Többek között, hogy az-az ultrahangos fotó mit keres nálad, hogy miért csaltál meg és ami a legfontosabb, hogy miért nem bízol meg bennem?! Ha ezekre nem tudsz nekem választ adni, nem biztos, hogy ennek a kapcsolatnak van jövője.
-         Gyere velem- ragadott meg, majd egészen a hálószobáig húzott. Az ágyra ültem, miközben ő az éjjeliszekrényből vette ki azt a bizonyos képet, ami többek között felborzolta a kedélyeket.
-         Tudod ez a baba- mutatott a képre- Nagyon sokat jelentett számomra. Szerettem, imádtam az anyját. Vele akartam leélni az életemet. De mikor valami ostoba tanfolyamra beiratkozott, ahol megismerkedett egy férfival, akivel később lefeküdt, minden álmom szertefoszlott. Hónapok teltek el így, miközben én semmit nem tudtam róla, aztán egyik nap megtaláltam a fürdőszobában a terhességi tesztet és azt hazudta nekem, hogy enyém a baba. Nem sokkal később kiderült, hogy ez-az egész csak egy színjáték volt. Hazudott nekem, egész végig. Tudod mennyire összetörtem? Legszívesebben öngyilkos lettem volna - mondta, mire hideg rázta ki bőrömet. Már a gondolattól és rosszul voltam, hogy ő ne legyen velem- Utána mentem Amerikába színészkedni és lettem olyan amilyen. Nem vagyok rá büszke, de sajnos nem tudom visszafordítani az időt.
-         Sajnálom - suttogtam. Látszott rajta mennyire nehezére esik erről beszélnie, akármilyen régen is történt. De egy kérdésem még maradt.
-         Mi történt a lánnyal?
-         Meghalt- rezzent össze. Hírtelen régi emlékképek kúsztak gondolataimba.


-         Mi történt köztetek?- kérdeztem Johntól
-         Régi és fájdalmas ügy.
-         Gondolom nő van a dologban
-         Pontosan

-         Mi történt a kis Isa anyukájával- kérdeztem, miután elaltattuk a kislányt
-         Szülés közben meghalt.
-         Sajnálom. Ne haragudj én nem akartalak megbántani- kértem rögtön bocsánatot.
-         Semmi baj. Nem tudhattad. Már rég történt- mosolygott rám őszintén


-         Mandy jól vagy?- rázott vissza a valóságba Rob. Az ultrahangos képre pillantottam - amit még mindig kezében szorongatott. Minden lépés, tett összeállt fejemben. John, Isa, Rob, minden.
-         Miért nem mondtad el?
-         Mit?
-         Azt, hogy Johnnal ezért vagytok rosszban, mert a gyereked- rajzoltam macskakörmöt a levegőben- valójában Isabella.
-         Nem tudom.
-         Nem tudod?- álltam fel az ágyról – Mi az, hogy nem tudod? A párod vagyok az Istenért. Ennyire nem bízol meg bennem?
-         Nem erről van szó- állt fel ő is
-         Akkor miről? Arról, hogy soha nem tudsz igazat mondani? Hogy minden pillanatban hazugságokkal ámítasz?
-         Azért nem akartam, hogy megtudd, mert féltem, hogy esetleg félreértesz, hogy azt fogod majd hinni, hogy annakidején csak azért kezdtem ki veled, mert bosszút akartam állni rajta- jött hozzám közelebb, de mikor megakart érinteni egy lépést hátráltam tőle
-         Mert így szerinted nem fogom azt hinni?  Nem fogom félreérteni a tetteidet? Az Istenért Rob, otthagytam érted a munkámat, az életemet, feladtam érted mindent, de te csak magaddal törődsz!
-         Szeretlek. Ezen semmi és senki nem változtat- húzott magához, majd ajkait az enyémre tapasztotta.

Időm sem volt ellenkezni, annyira váratlanul ért. Először nem csókoltam vissza, mert dühös voltam rá, aztán szikrák egyre nagyobb lángra gyújtották testemet, amivel felolvasztották jéghideg szívemet. Visszacsókoltam, mire éreztem, hogy halványan elmosolyodik. Lassan, érzékien játszottak egymással ajkaink, miközben kezével nyakam vonalát simogatta. Egy hónap böjt után végre szabadnak és boldognak éreztem magam. Mintha ez a csók minden problémát elűzött volna.

-         Szeretlek, szeretlek, szeretlek…- ismételte el vagy még százszor.
-         Én is, de kérlek többé ne hagyj egyedül- borultam karjaiba annak ellenére, hogy most én voltam az aki magára hagyta.
-         Soha többé nem engedlek el!- szorított erősen magához- Ígérem, hogy megváltozok
-         Nekem nem az kell, hogy megváltozz illetve igen, de a legfontosabb, hogy bízz meg bennem. Szeretlek és minden problémát, együtt kell megoldanunk, nem pedig külön és önkényesen. Hogy akarsz így élni?
-         Sehogy- sütötte le szemeit
-         Miért csaltál meg?
-         Hidd el, hogy nem akartam és rettentően bánom, hogy megtettem, bár nem feküdtem le vele.
-         Köszi, de nem vagyok kíváncsi a részletekre - húzódtam el tőle - Lehet, hogy nem feküdtél le vele, de az én szememben már egy csók is megcsalásnak minősül

Rob nem válaszolt. Ő is tudta, hogy tettére nincs mentség.

-         Tudod, nagyon sokat gondolkodtam rólunk- törtem meg a csendet. - Mindent átgondoltam és az eszem hiába súgott mást, szívemet nem tudom meghazudtolni. Szeretlek Rob- sétáltam hozzá közelebb- Nem akarlak elhagyni. Szeretnék ennek a kapcsolatnak még egy esélyt adni
-         Nem is tudom mit mondjak erre- ölelt újra magához
-         Talán azt, hogy ígéred, soha többé nem nyúlsz a piához - mutattam rá az elmúlt hónap dőzsölésre-  és hogy velem akarod leélni az életedet- folytattam
-         Mandy Moore, ígérem, hogy mindent megteszek azért, hogy te legyél a legboldogabb nő a világon, mert az egész életedet velem fogod eltölteni- mosolyodott el Rob, majd egy édes csókkal pecsételte meg kibékülésünket.

Szerelem egy bonyolult érzés. Sokan nem tudják megmagyarázni, sokan soha nem élik át és vannak, akik tudomást sem vesznek róla. De én nem szeretnék egyik csoportba sem tartozni, mert pontosan tudom mi a szerelem. Van, hogy megremeg a lábam, amikor a szeretett férfit látom, a szívem pedig majd kiugrik a helyéről, a rózsaszín ködről már nem is beszélve. Az egész életemet vele szeretném leélni, a rengeteg gond ellenére, hiszen azok mindig vannak és lesznek, de a legfontosabb, hogy azokat együtt- kéz a kézben- oldjuk meg, mert a szerelem a házasság ettől igazi és meghamisítatlan.

-         Mit írsz ilyen elmerülten?- rázott vissza gondolataimba Rob.
-         Csak a könyvemet, de nem tetszik, amit írok - csuktam le a laptopomat- Azt hiszem soha nem leszek elégedett magammal
-         Ne mondj ilyet. Biztos remek lesz. Még a Harry Potter köteteket is lepipálod majd- biztatott, én mégis a legrosszabb írónak éreztem magam.
-         Szerintem egy darabot sem fogok eladni. Olyan üres és semmilyen és ihletem sincs - bosszankodtam tovább.
-         Ezen azt hiszem, tudok segíteni- puszilta meg szám sarkát, miközben kezei már combomon jártak.
-         Hát nem biztos, hogy ez sikerülni fog
-         Majd meglátjuk- döntött az ágyra

Teljesen ellazultam. Kezeimet az ágyra fektettem, szemeimet lecsuktam és élveztem, ahogy Rob kényeztet. Először egy finom masszázzsal kezdte, amitől sikerült majdnem elaludnom.

-         Nah már kezd visszatérni az ihleted?- kérdezte, én persze nem az igazat válaszoltam neki.
-         Még nem. Úgy látszik nem vagy túl jó benne.
-         Nah megállj te kis boszorka- fordított hátamra, majd lassan és izgatóan csókolta végig nyakamat, dekoltázsomat egészen a bugyim vonaláig

Rob hamar megszabadított az utolsó ruhadarabtól miközben egy pillanatra sem hagyta abba bőröm csókolgatását. Vágytam rá, kívántam, de nem úgy, mint a cukorkát, hanem mint a levegőt, amely nélkül nem tudsz élni.

Nem hagytam sokáig Rob kezében az irányítást, mert szerettem volna már őt is ruha nélkül látni, ezért mielőtt a hátára fordítottam volna, az ingét lecsúsztattam izmos vállairól és apró puszikkal borítottam be. Az övét kicsatoltam – célzás képen- így a nadrág is hamar lekerült róla.

Sokan mondják, hogy a bizalom minden kapcsolat alapja, legyen az barátság, szerelem vagy szülő-gyermek kapcsolat. Hiszen mi lenne bizalom nélkül? Semmi. Nem mondanánk el félelmeinket, kétségeinket, sem vágyainkat vagy boldogságunkat, mert nem bízunk a másikba.

Két hónappal ezelőtt még azt mondtam volna, hogy a mi kapcsolatunkban nem létezik bizalom, de az utóbbi időben sok mindent megváltoztatott. A simogatósa, csókjai is ezt sugározzák felém és az ahogyan rám néz mindent elárul.

Egy hónap ennyi idő telt el kibékülésünk óta. Ahogy mondtam sok minden megváltozott, de ami a legfontosabbak, hogy igazán boldogok vagyunk. Elfeledtünk minden sérelmet, csalódást és csak egymásra koncentráltunk.

Robnak sajnos újra forgatnia kellett menni. Ugyan kérte, hogy menjek vele, ezúttal nem tartottam vele. Nem akartam még egy utazásba belevágni, hiszen könyvem egyre jobb ütembe haladt. Rob folyamatosan bíztatott, még akkor is mikor az egyik könyvkiadó visszautasított. Nem törtem össze, hiszen sejtettem, hogy elsőre nem nyílnak meg előttem a kapuk.

-         Elnézést hölgyem mit parancsol?- zavart vissza gondolataimba az eladó.
-         Jajj ne haragudjon- kértem bocsánatot - Kicsit elkalandoztam.
-         Semmi baj- mosolygott rám kedvesen- Látszik magácskán, hogy fülig szerelmes.
-         Hmm- jöttem zavarba- Abból az almából, lenne szíves nekem adni- tereltem el a témát.

Ma Rob szüleinél vacsorázom – többek között, azért mert ma van a szülinapom – úgy gondoltam, készítek valami finomat, hiszen nem illik üres kézzel vendégségbe menni.

Miután a vásárlásból- hatalmas szatyrokkal a kezemben- hazaértem, nekiálltam a kedvenc süteményem elkészítéséhez, ami nem volt más, mint az almás pite. Mindig is imádtam, hiszen anyám remekül csinálta, én pedig már évek óta nem ettem, ezért gondoltam úgy, hogy ezt készítem desszertnek.

A sütés után elmentem kicsinosítani magamat, hiszen a rám ragadt liszt és cukor, az almadarabokról nem is beszélve, nem túl esztétikus látvány.
Az egyik kedvenc fekete farmeromat és egy csinosabb blúzt választottam, amit még Rob egyik nővérétől kaptam névnapomra.

Hihetetlen milyen gyorsan fogadtak be a családjukba, mintha évek óta ismernének. Nem voltak kétségeik, kérdéseik- vagy csak én nem tudok róla - hanem úgy fogadtak el, hogy vagyok. Többek között ezért szeretem és tisztelem őket ennyire. Clare pedig kicsit olyan, mintha az anyukám lenne. Amióta hazajöttünk nagyon sokat beszélgettünk az elvesztett kisbabánkról, Robról az érzéseimről. Neki is őszintén és nyíltan kimertem mondani érzéseimet, kétségeimet, amik bőven voltak.

A legnagyobb félelmem, a kisbabáról szóló kérdések voltak. Robbal nem igen beszélgettem erről, de sokszor észreveszem rajta, mennyire szeretne egy gyereket. Mindig elmosolyodik, ha kisgyermeket lát - pedig előtte simán átnézett rajtuk- és sokszor vannak olyan mondatai „hogy ha majd egyszer lesz gyerekünk”
Persze én is szeretnék kisbabát, de félek. Félek, hogy nem jön össze, ha mégis akkor nem fogom tudni megtartani. Rettegek ettől és azt hiszem még egy ilyen csapást nem bírnék elviselni. Clare azt tanácsolta, hogy adjak magamnak egy kis időt. Én akár ezer évet is adnék magamnak, de félek Rob nem várna rám ennyit

Tom vitt Rob szüleihez - mert én nem igazán tudok jól vezetni- de, mikor már vagy fél órát utaztunk sejtettem, hogy itt valami másról van szó.

-         Tom hova megyünk?- próbáltam belőle kiszedni, de nem volt hajlandó válaszolni
-         Tom légy szíves- néztem rá ártatlanul, ám ez sem hatott meg
-         Mandy kérlek, ne csináld ezt. Majd megtudod. Minden nő olyan kíváncsi, hogy az nem igaz.
-         Hát persze, hogy kíváncsi vagyok, hiszen biztos vagyok benne, hogy Rob szüleihez viszel
-         Ez nem is igaz- kérte ki magának- Csak valamiért be kell ugranom.
-         Persze én meg a mikulás vagyok
-         Tényleg? Akkor valami jó cuccot hozzál jövőre, mert idén kaptam semmit- viccelődött.
-         Biztos rossz voltál

Nem faggattam tovább, bár legszívesebben ezt tettem volna. Fogalmam sem volt merre tartunk.

Újabb tíz perc után, Tom egy gyönyörű szálloda – bár inkább hasonlított egy kastélyhoz- előtt parkolt le, majd szemeimet akaratom ellenére, kötötte be.

Nem láttam semmit és magas sarkú cipőmbe, pedig majdnem elestem, de Tomnak „hála” ez nem történt meg.

-         A francba, mikor érünk már oda?
-         Nyugi, mindjárt- kuncogott hangosan, mire legszívesebben letéptem volna a kendőt, de senki meglepetését nem akartam elrontani.
-         Tom meddig megyünk még?- kérdeztem újra, de ezúttal nem válaszolt.
-         Tom… ne csináld ezt. Már nem bírom sokáig ebbe a cipőbe
-         Itt vagy?- kérdeztem, bár keze még mindig enyémen pihent.

Nem sokkal később gyönyörű dallam ütötte meg füleimet a kendő, amely eddig vakságot okozott számomra, lekerült rólam. A szám is tátva maradt a látványtól, hiszen Tom helyett, Rob állt előttem (kiről eddig azt hittem, hogy az Államokban forgat)

-         Szerelmem- szólalt meg Rob miközben én még próbáltam magam összeszedni- Boldog születésnapot- folytatta, majd egy hatalmas csokor vörös rózsát nyújtott felém.
-         Köszönöm… de hogy? És mikor? És…
-         Sssss- hallgattatott el rövid csókjával - Várj egy picit- kérte tőlem, majd öltönye zsebébe nyúlt miközben fél térdre ereszkedett előttem.

A szívem abban a pillanatban megszűnt dobogni.

2010. december 17., péntek

Újabb közlemény vagyis az oldal sorsa

Tudom, hogy friss helyett megint "pampogok", de az hogy zároltattam a blogomat jelentős oka volt. Nem fogom nyilvánosságra hozni hogy miért, mert nem akarok (még egy) fölösleges vitát kelteni. Sajnálom, hogy az utóbbi időben az oldal nem a történetről szólt, hanem inkább a komikról, rólatok vagy rólam Ígérem ezen változtatni fogok. 


A Blog megmarad, de zárolva lesz. Természetesen titeket nem foglak kizárni, mert aki kér meghívót az kap is. Nagyon sok erőt adtok nekem és bármit is gondolnak egy páran rólam, annyit nem ér meg az egész, hogy a blogot a levesbe dobjam.

Tehát aki szeretné az én történetemet olvasni, az írja meg nekem az e-mail címét December 24-ig és rögtön küldöm neki a meghívót.
A címeket leírhatjátok ide is vagy aki inkognitóban szeretne maradni a többiek előtt, az-az én mail címemre is küldheti

A másik oldalamat nem fogom zároltatni, mert még csak most indult :D

Köszönettel.
Kim

2010. december 10., péntek

47.fejezet

 * (Márai Sándor: Az igazi)
 
Először azt hittem csak hallucinálok, viszont mikor a bejárati ajtót is nyitva találtam, furcsa érzésem lett.
Halkan nyitottam be a házba, mert sejtettem, hogy nem vagyok egyedül, és nem akartam magamra még jobban felhívni a figyelmet. Óvatosan lépkedtem a nappaliig, ahol viszont senkit sem találtam.
 
Csalódott voltam, mert már kezdtem abban reménykedni, hogy Mandy hazajött. De nem. Már egy hónapja elment, és bár tudom hol van, sőt szinte naponta beszélünk, én mégsem mentem utána. Bármennyire is nehéz, én most az egyszer, tiszteletbe szeretném tartani a kérését.
 
Aznap mikor elment, nagyon összetörtem. Nem sírtam, tulajdonképpen semmit sem csináltam, csak ültem egy helybe a szoba a közepén, és üres tekintettel meredtem előre.
Még Tom is átjött megnézni, én hozzá sem szóltam. Nem akartam senkivel sem beszélni, főleg nem vele.
 
Mivel nem szándékoztam kijózanodni, ezért az általam kialakított bárpulthoz mentem, ahol rögtön a legkeményebb ital után nyúltam. Talán nem kéne ennyit innom, de nem érdekel. Anyám is mindig átjön leellenőrizni, mintha kisfiú lennék és nem tudnék magamról gondoskodni.
 
-         Szia Rob- szólalt meg valaki mögöttem, mire azonnal kiesett a kezemből az üveg, és hangos csattanással jelezte földre érését. Kíváncsian fordultam hátra, mert túlságosan is ismerős volt nekem a hangja.
-         Te meg mit keresel itt?- kérdeztem meg az első dolgot, ami az eszembe jutott.
-         Beszélni szeretnék veled.
-         Nekünk nincs miről beszélnünk. Tűnj el a lakásomból.
-         Rob. Kérlek
-         Nem Jessica. Takarodj, innen- mutattam az ajtó felé, de ő egy tapodtat sem mozdult. Kezdtem nagyon ideges lenni – Mit nem értesz ezen ha? Mit akarsz tőlem?
-         Utálom ha egy pasi visszautasít, és te pontosan ezt tetted. Akarlak, és tudom, hogy te is így érzel, csak félsz kimutatni az érzéseidet- lehetőségem sem volt válaszolni, mert ajkaimra lecsapva húzott egészen a kanapéig
-         Mondtam, hogy nem. Szállj le rólam Jessica és menj haza, hívok neked egy taxit- toltam el magamtól, de őt egy cseppet sem tántorítottam el. Ruhája pántjait kioldotta, majd két másodperc múlva, már meztelenül ácsorgott előttem. Szemeim egy pillanatra elkalandoztak formás idomain, de ezúttal nem hagytam magam elgyengülni.
-         Jessica ne akard, hogy valami olyasmit tegyek, amit egy nővel nem illik, de ha nem mész el, akkor nagyon megbánod- kiabáltam vele, mire végre kicsit megrémült. Dühösen kapta magára vissza a ruhát, miközben engem melegebb éghajlatra küldött.
-         Utállak. Te is csak azok közé a sztárok közé tartozol, akiknek ugyan nagy a szájuk, de ha egy igazi nőt látnak, kisfiúkká változnak. Undorító vagy.
-         Hogy én undorító? Azért mert nem dugtam meg egy ilyen ribancot, mint te?
-         Úgy látszik még rosszul is látsz, hiszen ha jobban kinyitnád a szemed, akkor észrevennéd ki a ribanc, és ki nem, ki az aki tényleg akar, és ki az aki nem.
-         Bárkire is gondolsz, ő nálad csak jobb lehet, de nem akarok veled veszekedni, mert még arra sem vagy méltó, így ha szíveskednél - mutattam az ajtó felé- Gondolom kitalálsz egyedül is.
-         Rendben. De nem hiszem, hogy ő jobb nálam. Még egy gyereket sem tudott kihordani- szűrte a fogai közé. Én tényleg nem akartam bántani, de ez a téma nagyon érzékenyen érintett. Jessicát a falhoz rántottam miközben kezeimmel nyakát szorítottam.
-         Ha még egyszer ilyet mersz mondani, esküszöm megöllek. Értetted?
-         Igen- köhögte, mikor elengedtem.
-         Most pedig takarodj - húztam az ajtó felé- Többet meg ne lássalak itt- figyelmeztettem újra, majd rácsaptam az ajtót.
 
Mandy szemszöge.
 
-         Hölgyeim és Uraim, kérem kapcsolják be biztonsági öveiket, a leszállást megkezdjük.
-         Végre leszállunk. Már nem is tudom mióta vártam már erre- sóhajtottam fel végre, hiszen mindig is utáltam repülni.
 
Földet érés után nem sokkal, már csomagjaim után halásztam, ami ebben a nagy tömegnyomorban igen csak nehéz feladatnak bizonyult. Az emberek sorra lökték fel egymást, nem figyeltek semmire és senkire, még a mellettem pakolászó kismamát is majdnem fellökték.
 
Csak egy pillanatra pillantottam csak az anyuka hatalmas pocakjára, de máris hiányérzetem támadt. Teljesen még most sem tudtam magam túltenni a vetélésén, de most már más szemszögből nézem a történteket. Ennek így kellett lennie. Valaki, vagy valami azt akarta, hogy minket most ne érjen ez a boldogság , hogy most ne legyek anyuka. De biztos vagyok benne, hogy egyszer még boldogan fogom taratani a kisbabámat a kezembe, és hogy én leszek a legboldogabb nő a világon. Nem adom fel.
 
Talán ez a legfontosabb mondat, amit Magyarországon való tartozódásom alatt megtanultam.  Nem szabad feladni az álmainkat, nem szabad azt mondani, hogy soha, hiszen nem tudhatod, mit hoz még a sors.
 
Miután sikeresen megszereztem csomagjaimat, és hosszú várakozás után végre taxit is szereztem, a  házunk felé igyekeztem. Szívem a torkomba dobogott, és próbáltam nem félelmeimre koncentrálni. Nem lesz semmi baj - ismételgettem magamban. Ez ugyan nem sokat segített, mégis egy időre elterelte a figyelmemet.
 
Hamar hazaértem. A villany még a lakásban késő óra ellenére is égett. Az utca sötét, és kihalt volt, csak a bőröndöm halk zaja tőrte meg a csendet. Remegette a kezem, mikor lenyomtam a kilincset és a végre a házba léptem. Őt nem láttam sehol, csak a hangja hallatszott fentről.
 
Levettem kabátomat majd az emeletre mentem, ahol egy kissé döbbent látványban volt részem. Rob öltönyben, gitárral a kezében énekelt részegen a földön. Hangosan összefüggéstelenül énekelt, úgy nézett ki, mint aki nincs magánál.
 
-         Rob- szóltam hozzá halkan, mire tekintetét rám szegezte. Először megdöbbent, aztán újra gitárját kezdte pendíteni.
-         Rob mit művelsz?- kérdeztem tőle az üres üvegek felé pillantva.
-         Tényleg itt vagy? Nem csak hallucinálok?
-         Nem. Nem hallucinálsz, de te bűzlesz a piától.
-         Sajnálom- kért bocsánatot miközben próbált felállni, csakhogy annyira be volt állva, hogy próbálkozása kudarcba fulladt.
-         Gyere segítek neked- húztam fel a földről, majd az ágyra döntöttem.
-         Úgy örülök, hogy itt vagy- húzta mosolyra a száját.
-         Én is, de jobb lenne, ha most kialudnád magad.
-         Nem akarok aludni.
-         Rob ne hisztizz, segg részeg vagy, nem hiszem, hogy nekünk most kéne bármit is csinálnunk.
-         Pedig nekem lenne ötletem- rántott magára, de akármennyire is vágytam érintésére, a belőle áradó bűz, igen csak elvette mindentől a kedvemet.
-         Majd máskor. Ezt most ne- szóltam rá
-         Ne mondd ezt. Olyan jó, hogy itt vagy, nem akarom, hogy elmenj- húzott újra magához, de ezúttal nem kezdett simogatni és csókolgatni. Pár pillanat múlva már hangos horkolása töltötte be a szobát.
 
 
“Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. …

S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.”
*

2010. december 6., hétfő

Közlemény

Nos az utóbbi napokban nagyon sokat gondolkoztam a történeten, a hozzászólásokon és arra a döntésre jutottam - szavazatoktól függően- hogy lehet idő előtt befejezem .Ennek több oka is van. Az egyik, hogy már elfáradtam. Talán kéne egy kis szünet nem tudom. A másik ok, természetesen a kommentek száma. Mint mondtam én nagyon hálás vagyok mindenkinek, főleg annak a pár embernek akik mindig támogattak/támogatnak, de nem tudom van-e értelme folytatnom, hiszen azért valljuk be kevesen írtok. De még egyszer szeretném kihangsúlyozni, hogy annak a kevésnek is nagyon örülök. De most is érkezett eddig hét komment és bevallom őszintén nagyon elszomorít.
Nos a kérdésem a következő, hogy folytassam-e vagy sem! Szeretném ha leírnátok a véleményeteket, ezzel kapcsolatban, mert kíváncsi vagyok rájuk.
Nem csak a kommentek miatt van ez a nyavalygás, mielőtt bárki is azt hinné, hanem alapból úgy érzem, már nem érdekel titeket az oldal.
Lehet butaság amit írok, de elbizonytalanodtam. Volt, hogy kiírtam ha összejön pár komi, akkor felrakom a következőt de senkit sem érdekelt, még csak chat-en sem jeleztétek és én ebből azt a következtetést vontam le, hogy nem vagytok rá kíváncsiak. 


Nem akarok fenyegetőzni, hogy többen írjatok én csupán arra kérlek titeket jelezzétek, hogy olvassátok-e történetet vagy sem. Írjak még tovább vagy sem.

Várom a véleményeteket.
Pusz

u.i t  itt vagyok az oldalon, ezért aki chat-en akarja velem megosztani gondolatait, szívesen várom:)

2010. december 4., szombat

46. fejezet


Sziasztok:) Nagyon meglepődtem, hogy komi határ nélkül ennyien írtatok. Nagyon sokat jelent ez nekem:) Köszönöm Timcsi, Aniw, Niktuka , Szélkisaszony, Henrieme, Rose, Vyvy, Judit, Niki, Névtelen nah és perszen Kitty:)


Robert szemszöge


Mindenki keres valamit. Valamit, ami mindent teljessé tesz. Ezt a legkülönösebb helyeken találod meg; a szerelmed szemében, a legmélyebb barátságokban, mások szavaiban… egy egyszerű szó, képes megnevettetni, vagy megríkatni. Mikor megtalálod ezt a különleges dolgot, repülni fogsz - szárnyak nélkül

Szerelmemmel szinte az egész napot az ágyban töltöttük. Többnyire csendben, szavak nélkül néztünk meg egy-egy horror, vagy akció filmet, miközben szorosan magamhoz öleltem. Direkt nem választottam romantikus, csöpögős filmeket, mert gondoltam, hogy Mandy sincs most ilyen hangulatba. Néha felnevetett egy-két vicces jelenet láttán, de volt, amikor halkan szuszogott mellkasomon. Ilyenkor persze az én figyelmemet sem a film kötötte le.

Úgy éreztem a falnak egy része, amit a baba elvesztése miatt épített maga köré, felbomlott, de megválaszolatlan kérdések még így maradtak. Többek között, hogy szeretne-e gyereket, és ha igen, akkor mikor. Én mindenképpen szeretnék egy babaprojektbe kezdeni, de nem tudom, hogy ő ez után a tragédia után, hogyan reagálna kérdésemre, így inkább fel sem tettem.

Most jöttem rá mennyire igaz az a mondás, hogy az ember csak akkor tudja meg mennyire fontos neki egy barát, egy családtag, szerelem, ha már elveszítette azt. Ha már semmi esély rá, hogy a veszteséget pótolni tudja. Igaz, elvileg nekünk még lehet gyermekünk - bár az orvosok nem sok jóval kecsegtettek - de pótolni az első babánkat senki nem tudja már.

Másnap anyuékhoz is átmentem, sajnos egyedül, mert Mandy - t bárhogy is próbáltam meggyőzni, nem sikerült. Inkább otthon akart maradni, egyedül.
Látszott rajta, hogy még mindig szomorú - igazság szerint nem is reméltem, hogy pár nap alatt helyrerázódik - mégis rossz volt őt ilyennek látnom.

Egyedül mentem tehát a szüleimhez, ahol anya olyan szemekkel nézett rám, mint mikor kisgyerekként rossz fát tettem a tűzre. Sejtettem, hogy mi a baj, én mégis megpróbáltam hazugsággal elsimítani a történteket. 

-         Kisfiam, bármennyire is jó színész vagy, előttem ezt a módszert nem tudod bevetni. Szóval hol voltál este?- tért a lényegre, mikor apu a dolgozószobájába vonult.
-         Csak Tommal buliztam.
-         Elhiszem, de történt még valami más is, igaz?
-         Ha tudod, akkor minek kérdezed.
-         Mert tőled szeretném hallani, és nem a barátaidtól, legfőképpen pedig nem az újságok címlapjaiból. Tudod, hogy a múltkor is miket találtak ki azok a szennylapok. Majdnem szívrohamot kaptam, mikor megláttam őket. Szóval, ha nem szeretnéd, hogy l korházba kerüljek, akkor meséld csak el mi történt - anya mindig is szeretett bolhából elefántot csinálni, ez most sem volt másképp, de Mint engedelmes jófiú, elmeséltem neki mindent, töviről - hegyire. Addig úgy sem menekülhetnék el.
-         Mint már mondtam, Tommal voltam bulizni, csakhogy a „barátnői” is vele tartottak. Az egyikkel pedig majdnem lefeküdtem - foglaltam össze tömören a történteket.

Anyu elhallgatott, még a kávéja kavargatását is abbahagyta egy pillanatra. Tisztában voltam vele, hogy nem fog megdicsérni, de arra nem számítottam, hogy egy erős fejmosást fogok tőle kapni.

-         Egyszer nagyon régen, mikor apáddal már együtt voltam, de ti még nem voltatok meg, megcsalt engem. Akkoriban rengeteget tanultam, és mellette dolgoztam, mivel a nagyanyádék nem tudtak minket anyagilag támogatni. Eltávolodtunk egymástól. Nem beszéltünk, volt, hogy napokra eltűnt. Tudtam, hogy hol, illetve, hogy idegen nőcskék karjaiban tölti az idejét, de nem törődtem vele. Egészen addig, míg meg nem tudtam, hogy a húgoddal terhes vagyok. Nah, akkor kiborítottuk a szennyest mindketten. Ordibáltunk, veszekedtünk, tányért csapkodtunk, de megbeszéltük a problémáinkat, mert szerettem apádat. És annak ellenére, hogy az volt életem legnehezebb időszaka, mégsem bántam meg. Hiszen akkor nem mondjuk el egymást mindennek, most lehet nincs egy ilyen nagyszerű családom. Tudod fiam, az életben nem minden rózsaszín, néha muszáj a padlóra kerülnünk ahhoz, hogy utána azok lehessünk akik. Ha szereted Mandy-t, ha mikor éjszaka behunyod a szemed, és elképzeled a jövődet, és ő helyet kap benne, akkor ne hagyd cserben.

Teljesen lefagytam. Egyszerűen képtelen voltam bármit is mondani. Soha nem gondoltam, volna, hogy a szüleim kapcsolata nem mindig volt felhőtlen. Azt hittem, hogy az ő házasságuk megingathatatlan. De tévedtem.

Még akkor is anyám szavain járt az eszem, mikor már hazafelé tartottam. Talán jobb lenne, ha most mindent bevallanék, ha elmondanám neki, hogy mi történt két nappal ezelőtt. De mi van, ha annyira kiborul, hogy összeroppan? Ha annyira megbántottam, hogy soha többé nem fog megbízni bennem?

Megérdemelném. Persze, hogy meg, hiszen nem csak hogy nem voltam mellette, mikor szüksége lett volna rá, hanem még meg is csaltam.
Gyomrom dió nagyságúra csökkent, mikor leparkoltam házunk előtt. Az eszem azt súgta, hogy ne valljak színt, de a szívem, és vele együtt a lelkiismeret furdalásom, nem hagyott nyugodni.

A házban csönd honolt. Egy szót sem lehetett hallani. Az emeletre sétáltam, ahol viszont halk szipogás ütötte meg fülemet. Gyomrommal együtt most már szívem is összeszorult.  
Lassan nyomtam le a kilincset, majd a toltam be az ajtót, egyrészt mert nem akartam szerelmemet megijeszteni, másrészt próbáltam időt nyerni.

Mandy a földön ült, kezében pedig egy ismerős képet tartott a kezében. Félelmem egy pillanat alatt eltűnt, és helyét a mérhetetlen düh vette át.

-         Hol találtad meg ezt a képet?- téptem ki kezei közül, majd az ágyra hajítottam.
-         Ne haragudj, csak itt volt elől, és megnéztem.
-         Mandy, nem volt elől, ezt te is tudod. Csak azt nem értem, miért kell nekünk állandóan a múlttal foglalkoznunk, mikor törődhetnék a jelennel, azzal, hogy helyrehozzuk az életünket.
-         Azért, mert egyikünk sem tudott rajta túllépni.
-         Ez nem igaz. Én már elfelejtettem, mi volt pár évvel ezelőtt, ellentétbe veled. Tudod, hogy nehéz egy vetélést túlélni, de muszáj lesz.
-         Nem csak a babáról van szó- állt fel, majd a szoba másik oldalára sétált, ahol két bőrönd sorakozott.
-         Mit akarsz azokkal?- néztem feléjük
-         Egy kis időre elmegyek- törölte meg könnyes szemeit.
-         Nem mész sehová. Nem hagyom, hogy egyedül dolgozd fel a történteket. Szükségem van rád - húztam magamhoz kétségbeesetten.
-         Akkor nem lettél volna Jessicával - tolt el magától- Akkor nem hagytál volna egyedül, akkor most nem tartanánk itt. Sajnálom Rob, de nekem időre van szükségem.
-         Nem szeretsz?- álltam el útját, mikor az ajtó felé igyekezett hatalmas bőröndjeivel.
-         Nem erről van szó…
-         Akkor miről? Kérlek, mondd el, és én bármit megteszek, bármit, amit csak kérsz.
-         Pont ez a baj Rob. Ha már nekem kell, mit akarok, akarunk, hiszen nem csak rólam van szó, hanem rólad is. Ha tudnád, akkor nem más nő karjaiba kerestél volna vigaszt, hanem bennem.
-         Szeretlek Mandy. Ne menj el kérlek- borultam térdre.

Mandy szemszöge

Bármennyire is nehéz volt megtennem, bármennyire is a szívem azt sugallta maradjak itt, nem tehettem.
Már egy ideje gondolkoztam egy esetleges Magyarországi utazáson, de akkor határoztam el magam végleg, mikor Jessica beállított hozzám.
Nem ért váratlanul kijelentése, miszerint Rob az ő karjai közt próbálta elfelejteni a történteket, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt.

Furcsa, de egyben felemelő érzés volt, újra Magyarországon járni, hiszen mióta apám elhozott innen, egyszer sem látogattam haza.
Az útcélról csak apa, bátyám és Clare tudott. Robnak nem akartam elmondani, mert tudtam, hogy úgy sem bírná ki, hogy ne jöjjön ide.

Három hosszú hetet töltöttem el kis hazámban. Meglátogattam anyu sírját, szülővárosomat, kirándultam, vásároltam és nem utolsó sorban, naplót írtam. Minden, ami eszembe jutott, akár a bevásárlóközpontban, parkban, étteremben, otthon, papírra vetettem, ami az idő elteltével szépen egy történetté cseperedett. Soha nem akartam könyvet kiadni, legfőképpen nem írni, de annyira belelendültem, hogy ha hazamegyek, egész biztos meglátogatok pár kiadót.

Igen, haza. A különtöltött idő nagyon sok mindenre ráébresztett. Szeretem Robot. Ezt már akkor is tudtam, amikor eljöttem Londonból, de akkor úgy éreztem, ez a szerelem már nem elég ahhoz, hogy mi ketten továbbfolytassuk utunkat. Ma már tudom, hogy ő az igazi, hogy vele akarok lenni. Persze nem felejtettem el a Jessica-val történteket, sőt még mindig kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy ők ketten…
De bármennyire is haragszok rá, az iránta érzett szerelmem sokkal erősebb a haragnál, s bármely gyűlöletnél.
Talán sokan elítélnek ezért, vagy ostoba libának tartanak, amiért visszafogadom őt, de minek szenvedjünk fölöslegesen, ha szeretjük egymást?

De nem csak a Robbal történteket kellett megemésztenem, hanem a kisbabám elvesztését is.
Rengeteget sírtam miatta, volt, hogy éjszakákon át, és ugyan még ma is összeszorul a szívem, ha rá gondolok, de megtanultam elfogadni - hogy bármennyire is szeretném őt - már nem lehet velem.
Az egyik parkban történt sétám közben, egy kismamába botlottam, aki boldogan kezdte mesélni várandóságának csodáit. Azt is elmesélte, hogy már egyszer ő is elvetélt, de nem adta fel a reményt, mert mindenáron akart egy kisbabát, mindenáron anya akart lenni.
Talán nekem is ez adott reményt arra, hogy magamban eldöntsem, belevágok még egyszer ebbe a babaprojektbe. Persze, csak ha Rob is akarja.

Szerencsére Rob- tiszteletbe tartva kérésemet- nem jött utánam. Ugyan sokat írtunk egymásnak, de nem zaklatott. Hálás vagyok neki ezért.
Múlt héten még Kristen is felhívott egyik délután, és figyelmeztetett, hogy ne csodálkozzak, ha a premieren összeölelkezve látom Robbal, ugyanis a Summit, a nagyobb bevétel érdekében, erre utasította őket.  Tudtam, hogy a pletykákkal ellentétben, köztünk nincs semmi, mégis jól esett Kris kedvessége.

Rob szemszöge

Ma van a Breaking dawn első részének Londoni premierje, én mégis a hátam közepére kívánom az egész felhajtást. Főleg most, hogy Mandy-vel mosolyszünetet tartunk.
Elképesztően hiányzik, el sem tudom mondani mennyire. Rettentő érzés úgy befeküdni az ágyba, hogy nincs mellettem, hogy nem ölelhetem át, hogy nem érzem bőre  finom illatát.
Legszívesebben utána mennék, de megpróbálom kérését tiszteletbe tartani. Nem tudom, meddig bírom még…

Unottan, műmosolyt az arcomra erőltetve pózoltam a rám váró fotósokra, akik olyan erősen kattintgatták gépeiket, hogy azt hittem megvakulok.
Kristen szorosan kapaszkodott belém, hiszen alig tudott megállni magas sarkú cipőjében, ezzel eleget adva Summit kérésének.   

Óráknak tűnő percek után, végre lejöhettünk kínzásunk színhelyéről, majd mindannyian a színházterembe vonultunk.

-         Nah és mi van Mandy-vel?- huppan le mellém Kellan, aki szintén pár pohár társaságával, próbálta túlélni az estét.
-         Magyarországon van.
-         Ugyan fogalmam sincs, az hol van, de miért nem mész utána?
-         Mert nem akarja. Szerinted miért?
-         Hé, jól van. Azért le ne kapd a fejemet.
-         Bocs haver, csak az a sok pióca kikészít.
-         Megértem. Nekem is elegem van belőlük, pedig nem is én vagyok a világsztár.
-         Bárcsak én sem lennék az. Mennyivel egyszerűbb lenne az életem- húztam le az erős italt, ami még edzett torkomból is maró érzést váltott ki.

A filmet nem néztem meg, egyrészt mivel már láttam, másrészt, pedig mert nem bírtam magamat a hatalmas kivetítőn bámulni. Mindig találtam valami hibát, szinte nem volt egy olyan jelenet, amire azt nem mondta volna, hogy tökéletes.

Taxival mentem haza, hiszen az elfogyasztott alkoholmennyiségnek köszönhetően nemhogy vezetni, de még egyenesen sem tudtam menni.
Mikor az üres ház előtt megálltam, különös dologra lettem figyelmes.


Ugye most sem felejtitek el a kommentelést ?? :D