57. fejezet

Üdv kedves olvasóim. 

Sajnálom, hogy ennyit késtem a résszel. A komikat, most is nagyon szépen köszönöm. Nagyon jól esett, hogy sokan elmondtátok, hogy nem várjátok a végét, mert szeretnétek, még a történetet olvasni, de egyszer sajnos mindennek vége. Novellák még talán lesznek , mert sokszor egészen más vonalban vittem volna szereplőim életét, de ez még nagyon bizonytalan. 

Kellemes olvasást lánykáim :) 

u.i Jajj majdnem elfelejtettem. a pipákat is nagyon köszönöm! De örülnék annak, ha azok aki a nem tetszett gombra kattintottak, elmondanák véleményüket :)!

Szia szerelmem.

Tudom, hogy haragudni fogsz rám, de el kellett mennem.

Igyekezni fogok ígérem!

Szeretlek

Rob

-         Rövid és tömör fogalmazás- gondoltam magamban majd egyenesen a kukába dobtam az üzenetet. Nagyon feldühített, hogy annak ellenére megint elment, hogy vagy már százszor említettem neki, hogy ma orvoshoz megyünk. De nem. Neki pont ma kell elmennie, ki tudja hova. Lehet a szeretőjéhez…

Nah jó ez biztos nem igaz, mert minden porcikája arról árulkodik, hogy mennyire szeret engem, sőt amióta a lányok úton vannak, úgy vigyáz rám, mint a porcelánbabára - igaz ez néha kicsit idegesít, mert volt olyan alkalom, mikor főzni sem engedett, de miután elmagyaráztam neki, hogy a terhesség az nem betegség, már nem tartott kalitkában-, mégis aggasztott, hogy nem tudtam hova ment.

Még egy kicsit pihiztem, hiszen olyan jól esett nekem és a lányoknak is egyaránt, majd mikor észrevettem, hogy lassan kilenc lesz, kikecmeregtem az ágyból és lefürödtem. A lányok szokásukhoz híven már nagyon ficánkoltak a pocakomban, így megittam szokásos frissítőmet és egy hatalmas lekváros kolbászos kenyeret is megetettem. Rob szerint nagyon undorító, hogy ilyeneket eszem, de nem tudok ellene mit tenni, ha egyszer ezt kívánjuk!

Hamar kész lettem és már csak arra vártam, hogy Rob megérkezzen…

De nem érkezett meg. Még telefonon is felhívtam, de nem vette fel. Nagyon dühös lettem, így fogtam magam és egyedül indultam el az orvoshoz. Ha, ő nem akar jönni, hát nem kell, de én nem fogok rá várni-, pufogtam magamban, miközben beindítottam a kocsit. Nem volt nagy forgalom, de még sikerült így is vagy húsz percet késnem.

Bocsánatkérően néztem az asszisztensre majd orvosomra, aki szerencsére azonnal fogadott. Felhúztam a pólómat majd hideg zselét nyomott a pocakomra. Éreztem, ahogy a lányok mocorognak bennem, így finoman simogatni kezdtem oldalamat, hogy megnyugodjanak, és úgy helyezkedjenek, hogy az orvos a lehető legjobb szemszögből figyelhesse őket.

Az orvos, ahogy bekapcsolta a monitort, ismét túlcsordultak bennem az anyai érzések, így képtelen voltam visszatartani a sírásomat. A lányok szíve nagyon gyorsan vert- az orvos szerint teljesen normálisan-, és ahogy ketten szorosan összebújtak én voltam a világ legboldogabb kismamája. Alig vártam, hogy vége kibújjanak, hogy végre karjaimban tarthassam őket, de erre még várni kell közel három hónapot.

-         Nos minden rendben van a kicsikkel - nézte a monitort- Viszont, azt hiszem egy valamiben tévedtünk- mosolygott kedvesen majd letörölte pocakomra a hideg zselét.

-         Miről van szó?- kérdeztem értetlenül

Mikor közölte velem a jó hírt, valamiért nem lepődtem meg. Én mindig is éreztem. De eddig gyermekeim minden ultrahang vizsgálaton megcáfolták elméletemet, így nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Most viszont minden megváltozott.

Már hazafelé tartottam- még mindig egyedül- mikor rezegni kezdett zsebemben a telefonom. Nem tudtam felvenni, mert éppen vezettem, így fogalmam sem volt róla ki keres. Bár sejtésem volt…

Hazaérve még midig nem találtam otthon férjemet és most már kezdtem nagyon ideges lenni, amiért pont ilyenkor nincs itthon. Bár fogalmazhatnék úgy, hogy most sincs velem, hiszen az utóbbi időben többet volt távolt, mint itthon.

Tudom, hogy nem szabadna ezen felhúznom magam- már csak a picik miatt is- de, rosszul esik, hogy nincs mellettem, hogy nem tudom vele megosztani terhességemmel járó minden apró mozzanatát. Emlékszem mikor először éreztem a piciket a hasamban, éppen Los Angelesben volt a szokásos Twilight rajongói találkozón. Nem azt mondom, hogy miattam hanyagolja el őket- Isten ments. A végén még én lennék a gonosz boszorka - de nagyon fájt, hogy nem tudom kezét hasamra érinteni, pedig egykor így terveztem.

Miután kissé kiszomorkodtam magam, nekiálltam az ebédnek, persze közben még mindig nem feledkeztem el férjemről, akiről fogalmam sem volt, hogy hol van. Miközben az ebéd a tűzön rotyogott, addig én kiteregettem. Szép és kellemes idő volt és még az otthoni teendők is megnyugtattak.

Már majdnem készen voltam mindennel, mikor csöngettek. Fogalmam sem volt ki lehet az. Robnak kulcsa van, másra meg nem számítottam, de mosolyogva nyitottam ajtót nem várt látogatómnak.

-         Á szia Tom – öleltem át, akinek mintha kissé nyúzott lett volna arca. Megemlíteni viszont nem mertem, mert ki tudja, hogy reagált volna, rá- Gyere beljebb. Rob még nincs itthon, ha őt keresnéd - csuktam be az ajtót

-         Nem is őt kerestem

-         Hát akkor gondolom én vagyok az akit kerestél. Mindjárt kész az ebéd. Kérsz majd belőle?

-         Mandy én - hajtotta le a fejét- Te, nem tudsz semmiről?

-         Nem de…- néztem rá értetlenül majd hírtelen olyan rossz előérzetem támadt, hogy rögtön Rob iránt érdeklődtem- Ugye nem vele, van valami?- kérdeztem, de nem felelt semmit.

-         Tom mi van vele?- kérdeztem ijedten és már a sírás kerülgetett, de Tom még mindig lehajtott fejjel állt előttem- Tom az Isten szerelmére mondj, már valamit!

-         Balesetet szenvedett- mondta halkan.

Nem akartam elhinni, amit mondott, pedig szívem legmélyén éreztem, hogy igazat beszél. A szoba forgott velem és szédülni kezdtem. Ordítani, sikítani akartam, de egy szó sem jött ki torkomon. Szemeimet lehunytam és erősen koncentráltam arra, hogy mikor újra kinyitom őket, Rob legyen előttem, nem pedig Tom. De, amint felnéztem, nem láttam mást, csak Tom szomorú és keseredett arcát. – Sajnálom-, suttogta, ám igazán most sem fogtam fel, amit mondott. Nagy pocakom ellenére táskámhoz siettem, kivettem belőle a telefont és tárcsáztam Rob számát. – Vedd fel. Vedd fel. Vedd fel…- ismételtem meg magamban vagy százszor, de nem szólt bele senki a telefonba.

Sírva rogytam a földre, és imádkozni kezdtem. Fohászkodtam az Istenhez, anyámhoz, hogy ne vegye el tőlem a férjemet, azt az embert, akit a világon a legjobban szeretek. Aki nemcsak a szerelmem, hanem a legjobb barátom is egyben, aki minden nap mosolyt csal arcomra, aki boldoggá tesz, és aki legszebb ajándékot adta nekem: Az anyaságot.  

Éreztem, hogy valaki vállamhoz ér, de képtelen voltam vele foglalkozni. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy nem veszíthetem el őt ilyen könnyedén, mikor végre minden rendbe jött, hogy nem hullhat porrá egy pillanat alatt mind az, amit felépítettünk. Nem, egyszerűen nem.

Ez egy tündérmese, ahol a hercegnőért végül eljön a szőke hercege, összeházasodnak és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Igen ám, csak a halál jobb esetben, életük végén kopogtat a főszereplők ajtaján és vesz el tőlük mindent.

Nem most, mikor az élet olyan kegyes volt hozzánk, hogy két apró tüneménnyel, ajándékozott meg minket, akik még meg sem születtek. A kicsik- talán megérezve szörnyű lelkiállapotomat- egyszerre kezdtek mocorogni hasamban. Mindig is melegséggel töltötte el szívemet, mikor apró rúgásokkal jelezték, hogy ők a pocakomba vannak, de most még jobban szükségem volt rájuk.

- Mandy - szólalt meg mellettem Tom, aki felsegített a földről majd egészen a kocsiig cibált el- Mindjárt jövök - mondta, amire én csak egy apró bólintással válaszoltam. Csak percek múlva tért vissza Tom – gondolom az ajtót zárta - ám én addig is gyermekeimből merítettem erőt, azzal, hogy kezemet már hatalmas pocakomra eresztettem. – Bemegyünk a kórházba - mondta ismét, majd a régi járgányát beindította.

Az utcák, a kirakatok, az emberek összemosódtak szemeim előtt és kezdtem úgy érezni magam, mintha egy kívülálló személy lennék, és így figyelném az eseményeket. Rosszul voltam.

Hamar odaértünk a kórházba- bár én így is óráknak hittem a perceket- majd Tom rögtön az intenzív osztály felé terelgetett. Szótlanul ültem le az egyik székre, és vártam, hogy mi fog történni.

-         Jól vagy kincsem?- már majdnem felnevettem a kérdés hallatán, hiszen hogy kérdezhet ilyet? A férjem kórházba került és azt sem tudom, mi van vele, miközben én kisbabát várok.

-         Azt hiszem kissé sokkot kapott- hallottam meg messziről Tom hangját, aki amint leült mellém szorosan átöleltem és hangosan felzokogtam.

-         Nem lesz semmi baj Mandy érted? Rob erős és nem fogja feladni, hiszen szeret téged és a gyerekeket is. Hallod? – nem válaszoltam, képtelen voltam egy árva hangot is kicsikarni torkomból.

-         Hogy történt?- kérdezte a hangokból kivéve Clare, aki valószínűleg, hasonló állapotba lehetett, mint én. 

-         Valami idegbeteg beléjük rohant, de többet én sem tudok.

-         Ha bármi baja lesz a fiamnak és esküszöm, hogy megölöm azt a férget - fenyegetőzött Clare. Nah ebben az egyben én is biztos voltam

-         Rob nem adja fel a harcot, főleg nem ilyen könnyedén. Erős pasi és ajánlom neki, hogy ne közeledjen a fehér fény felé, mert akkor én leszek az aki….

-         Mi lenne, ha befejeznéd?- keltem fel Tom öléből- Most még ez hiányzik nekem, amikor a férjem a műtőben van és küzd az életéért.

-         Sajnálom.

-         Ne sajnáld, inkább csak fogd be- nem akartam vele ilyen „kemény” lenni, de nem bírtam szavait hallgatni.

-         Drágám ne hozzak neked valami?

-         Köszönöm Clare, de nincs semmire szükségem - mondtam, mire rájöttem, hogy ez így nem teljesen igaz, mert egy valamire mégis csak szükségem volt: Robra. Arra, hogy átöleljen, hogy fülembe suttogja mennyire szeret, hogy pocakomra tegye kezét és hogy együtt érezhessük, ahogy a picik mozognak… De ezt most bárhogyan is szerettem volna, nem kaphattam meg.

Hosszú percek, talán órák teltek el, mire a zöld, kissé kopottas ajtó kicsapódott, és egy doktor sétált ki rajta. Szívem a torkomba dobogott, hiszen tudtam, hogy bármi is történt odament, most megtudom, hogy van férjem. Az orvos arcáráról semmit nem tudtam kiolvasni. Sem szomorúságot, sem boldogságot, még egy apró reménysugárt sem, hogy férjem tökéletesen jól van. Tom kezét erősen megszorítottam, mikor az orvos hozzánk ért.

-         Kérem, ne kerteljen. Mondja meg, hogy van a fiam - mondta Clare kétségbeesetten.

-         Nos a műtét sikeres volt- közölte a kissé ősz hajú férfi, mire éreztem, hogy hatalmas kő gördül le vállamról és hogy szívemet újra boldogság tölti el. Örömömbe még a mellettem álló Clare-t is átöleltem és hangos zokogásba törtünk fel, hiszen visszakaptuk azt a férfit, aki mindkettőnk életébe fontos szerepét töltött és tölt még be mai napig.

-         Viszont azt mindenképpen el szeretném mondani, hogy olyan sérüléseket szerzett a páciens, hogy mély altatásban tartjuk

-         De… de ez mit jelentsen?- fordultam az orvos felé, miközben a könnyeimet törölgettem.

-         Nyugodjon meg. Ez a lehető legjobb módja annak, hogy a férje mihamarabb meggyógyuljon, lehetőleg teljesen egészségesen- kicsit valóban megnyugtatott ám akkor sem örültem neki, hogy Robot altatni kell. Bár ha ez kell, hogy férjem egészségesen hagyja el a kórházat, akkor állok elébe.

-         Mikor láthatom őt?

-         Nemsokára

-         Köszönöm- öleltem át az orvost majd elment.

Rob balesetének híre, órák alatt járta be az egész sajtót. A kórház előtt már rajongók százai sorakoztak, a különböző újságírókkal egyetemben. Nem akartam nyilatkozni nekik és ezzel így volt Rob családja, akik időközben megérkeztek. Örültem, hogy mellettem vannak, mert támaszt nyújtottak nekem és folyamatosan nyugtatgattak, hogy minden rendben lesz. Én hittem, sőt már biztos voltam benne, hogy Rob nem adja fel ilyen könnyedén a harcot, mert szeret minket. Hálám jeléül, még a korház kápolnájába lementem, ahol köszönetet mondtam nem csak az Istennek, hanem anyámnak is.

Robhoz csak órák múlva mehettem be először, ami életem egyik legborzalmasabb pillanata volt. Mikor megláttam, hogy testéből csövek lógnak ki és két keze, valamint feje be van kötözve, szívem szakadt meg. Óvatosan leültem mellé majd kezét kissé megszorítottam. Nem voltam benne biztos, hogy hallja vagy érzi egyáltalán jelenlétemet, mégis tudatni akartam vele, hogy mellette vagyok, jóban, rosszban. – Szeretlek Rob. Kérlek, ne hagyj el minket, mert szükségünk van rád. Anyukádnak, apukádnak, testvéreidnek, Tomnak, Bobnak, a kicsiknek és nekem is. Tudod a manók, nagyon ficánkolnak már egy ideje- csuklott el a hangom a végére-  Nekik is hiányzol, ezért kérlek nagyon gyorsan épülj fel, mert ha nem én esküszöm utánad megyek és megkereslek. Abból nem lesz köszöneted - mosolyodtam el, majd folytattam-, Nagyon szeretlek Rob. Soha senki iránt nem éreztem még így, és remélem nem is fogok. Melletted vagyok a legboldogabb, mert csak te tudsz igazán megnevettetni és mosolyt csalni arcomra. Mikor nem vagy mellettem mindig azon aggódom, hogy jól vagy-e, hogy boldog vagy-e mellettem és, hogy nem találtál-e nálam szebb nőt- vallottam be mire a gép egy kicsit gyorsabban kezdett csipogni, de mire felkaptam fejemet, már újra normális ütemben vert szíve- Ne hagyj magamra kérlek, mert szükségünk van rád - álltam fel majd kezét pocakomra helyeztem. Gyermekeink azonnal mocorogni kezdtek, amit reméltem Rob is ugyanúgy érzett - Képzeld, ma mikor az orvosnál voltam kiderült, hogy az egyik csöppség valóban egy kisfiú. Egy kicsi Rob, szőke fürtökkel és szívdöglesztő féloldalas mosollyal. Pont olyan lesz, mint te- áradoztam neki, mire a gép újra sebesebben kezdett verni, de szerencsére most is hamar visszaállt normális működése. Utolsó szalmaszálként, csak abba kapaszkodhattam, hogy amiket az imént elmondtam neki, ő is hallotta és tudja, hogy nem szabad minket magunkra hagynia.

Még egy ideig szótlanul ültem mellette, kezét szorongatva, majd mikor az orvos bejött ki kellett mennem.

-         Elköszönhetek tőle, gyorsan?- kérdeztem, mire a doki aprót bólintott. Lassan- vigyázva nehogy elmozdítsam a csövet - fölé hajoltam és a fülébe suttogtam, hogy csak ő hallja, amit mondani akarok.

-         Nagyon szeretlek. Még az életemnél is jobban. Ha kell száz évig várok rád, csak gyógyulj meg, mert nem bírok nélküled élni- mondtam, majd egy halvány puszit nyomtam homlokára.

Nehezemre esett ezt kimenni, hiszen minden pillanatban vele akartam lenni, mégis – az orvos javaslatára- magára hagytam és egy kicsit én is lepihentem. 

Másnap nyúzottan- alig aludva valamit- ébredtem fel az egyik kórterembe, amit azért kaptam, hogy én is tudjak aludni egy keveset, anélkül, hogy túlságosan messze lennék férjemtől. Nem akartam hazamenni- Clare tanácsa ellenére sem- mert úgy éreztem Rob mellett a helyem, ők mégis az én egészségemmel foglalkoztak. Persze megértem őket, hiszen unokájukat várom és természetes, hogy aggódnak értem, de én pontosan tisztában vagyok azzal mit szabad és mit nem.

Szerencsére az éjszaka Rob állapota nem rosszabbodott, sőt még egy keveset javult is, így ma egy kis időre felébresztik, hogy megtudják mennyire károsodott az agya, hogy egyáltalán emlékszik-e ránk. Féltem tőle, hogy majd nem ismer fel, de inkább pozitív gondolatokkal próbáltam magamat nyugtatni.

Az ébresztésre, délután került sor. Először Richard - Rob apja- ment be hozzá, egyrészt mert túlságosan bátortalan voltam ahhoz, hogy elsőként lássam őt, másodszor pedig, az orvosok azt mondták, ha férjem erős lesz és jól fog reagálni az ébresztésre, akkor talán még a szájából lógó csövet is kiveszik, hogy egy pár szót tudjon velünk kommunikálni, már amennyire ilyen helyzetben lehet. Richard össz-vissz három percet töltött bent a kórterembe, mégis nekem óráknak tűntek ezek a pillanatok. Mikor kijött, halványan elmosolyodott, majd kezemet is megszorította, ami hihetetlen nagy nyugodtsággal töltött el. Már készen álltam.

Lassú léptekkel indultam el a kórterembe és mikor megláttam szerelmemet, könnyeim újra kicsordultak. Szemei nyitva voltak - sőt már a hosszú cső, sem volt szájában- mégis látszott rajta, hogy még nincs teljesen magánál. Centiről- centire haladva közelítettem meg Rob ágyát- ezzel is időt nyerve magamnak- majd mikor mellé értem lassan megfogtam kezét.

Kótyagosan felém fordította fejét, én pedig ismét elmerültem gyönyörű zöld szemeiben. Emlékszem, mikor először megláttam őket, már akkor valami megindult bennem. Még nem voltam tisztában vele, hogy mi ez-az érzés, sőt egy ideig erősen dacoltam ellene, de mikor rájöttem, hogy fölösleges ellenkeznem, a szerelem kegyetlenül utat tőrt szívembe.

Az emlékek hatására, még jobban elkezdtem sírni, pedig nem akartam Rob előtt így mutatkozni, ezért gyorsan letöröltem könnyeimet. Férjem, még mindig mozdulatlanul bámult engem és nem szólt semmit. Nem pánikoltam be - hiszen az orvos felkészített rá, hogy nem fog rögtön a karjaimba ugrani -, egészen addig, míg meg nem szólalt. 

Ne utáljatok :D.....