59. fejezet

Sziasztok:) Nem akarom sokáig húzni az idegeiteket, ezért rövid leszek. A komikat nagyon szépen köszönöm. 11?? Nagyon édesek vagyok sőt mi több, IMÁDLAK TITEKET :D A pipákat is ugyanolyan szeretettel fogadtam ám:)

Már csak egy rész.....:(  Az alternatív véget pedig nem teszem fel a blogra, így aki részt akar még venni a játékban tudja mit kell tennie. ( Rendszeres komizóimnak nem kell aggódnia) 

Megpróbálok sietni a következő résszel!

Pusz

Hát nem édesek?????:)

Mandy

Éreztem, hogy itt az idő mégsem hittem, hogy ilyen gyorsan bekövetkezik az a pillanat, amelyre már oly rég óta vártunk. Férjem kétségbeesetten kérdezte mi bajom, de azt hiszem ő is pontosan tudta, hogy miért jajveszékelek olyan nagyon. Fájt mindenem. A hátam majd leszakadt, a hasam alján pedig egy erős szúró fájdalmat éreztem. Azt hittem szétszakadok, vagy minimum elájulok, mégis próbáltam mélyeket lélegezve megnyugodni- Rob hozd ide a táskámat- kértem, mire azonnal felkapta mankóját és mint egy őrült sietett az emeletre, ahol az elkészített cuccaim voltam.

Majdnem tíz perc telt el mire visszatért, ám én addig felhívtam Tomot, hogy azonnal jöjjön értünk, mert megindult a szülés és Rob nem tud vezetni. – Sietek, ahogy csak tudok, addig lélegezz mélyeket - mondta én pedig próbáltam kérésének megfelelően cselekedni. Az orvos már vagy ezerszer elmondta, mit kell tennem, ha eljön az idő, mégis ebben a pillanatban felkészületlennek éreztem magam.

 Férjem miután lehozta a csomagomat, mögém állt és biztató szavaival próbált nyugtatni. – Nagyon ügyes vagy szerelmem. Csak így tovább- próbáltam csak hangjára koncentrálni ám a fájdalom olyan erős volt, hogy azt hittem mindjárt elájulok.

Szerencsére nem így történt. Tom ahogy ígérte hamar megérkezett és bevitt minket a kórházba miközben én már értesítettem a doktoromat, hogy hamarosan érkezünk.

Mikor megérkeztünk a nővérke rögtön egy tolókocsiba ültetett majd egy előkészített szobába kísért. Azt hittem mindjárt vége, hogy nemsokára már kezeimben tarthatom gyermekeimet, ám akkor még nem is sejtettem, hogy milyen hosszú és gyötrelmes óráknak nézek elébe…

- Nagyon jól csinálod szerelmem - biztatott továbbra is férjem, akit nem küldtem ki a szobából. Komolyan azt hittem zavarni fog a jelenléte, hogy nem szeretném, ha ilyen kiszolgáltatott helyzetben látna, de mint sok mindenben, ebben is tévedtem. Belehaltam volna, ha egy lépésnél is távolabb kerül tőlem, ha egyedül kéne végigcsinálnom, ezt az egészet….egyszerűen képtelen lettem volna rá.

Az órák gyorsan peregtek egymás után, számomra mégis lelassult az idő. Sőt, mintha teljesen megállt volna. Az orvos, ki tudja milyen időközönként bejött hozzám, hogy megnézze mennyire tágultam ki, de kielégítő választ sokáig nem kaptam. Rob próbált segíteni nekem, mindenben. Volt, hogy a hátamat masszírozta, vagy éppen izzadt homlokomról törölte az izzadságcseppeket. – Nem bírom tovább Rob- mondtam erőtlenül a sokadik óra után - Dehogynem szerelmem. Már nincs sok hátra ígérem- szorította meg kezemet, de én egészen odáig nem hittem neki, míg az orvos meg nem érkezett a jó hírrel.  

- Jól van Mandy. Itt az idő. Most átvisszük egy kényelmesebb és biztonságosabb szobába, ahol a kicsik, végre kibújhatnak – mondta, én pedig szinte örömkönnyekbe törtem ki. Mindig is erre a pillanatra vágytam és most végre elérkezett. Annyi szenvedés, fájdalom és kitartás után nemsokára anya leszek- döbbentem le és szinte alig láttam ki a könnyeimtől - Ugye a férjem velem jöhet?- kérdeztem az orvosomat, aki most is megnyugtató választ adott- Ha a ő elég erősnek érzi magát akkor igen- pillantott Robra, aki holt sápadtan bámult maga elé.

Reméltem, hogy most nem futamodik meg, hogy ígérete szerint cselekszik, de azt is megértettem volna, ha nem akarja látni, ahogy a kicsik kibújnak. Szerencsére Rob összeszedte magát és kezemet szorítva kísért át a szülőszobába.

- Most nyomjon Mandy!- utasított az orvos én pedig minden erőmet összeszedve teljesítettem kérését. Nagyon fájt. El nem tudom mondani mennyire. Azt éreztem, hogy szétszakadok a kínzó érzéstől. – Most vegyen egy mély levegőt és nyomjon újra- mondta nyugodtan az orvos, de én képtelen voltam rá. Elfogyott minden erőm és ezt hittem ott helyben meghalok…

-         Mandy nem adhatod most fel! - nézett rám kétségbeesetten Rob- Meg tudod csinálni kicsim, mert erős vagy. Emlékszel, hogy nekem is ezt mondtad nem is olyan régen?!Akkor én sem adtam fel, mert rátok gondoltam, arra, hogy mennyire szeretlek titeket, hát most te se tedd! - nyomott egy puszit homlokomra, majd a legszebb szót suttogta fülembe - Szeretlek

Szavai teljesen megnyugtattak. Úgy éreztem, történhet velünk bármi is, minket akkor sem tudnak elszakítani egymástól, mert a szerelem tényleg egy olyan kapocs két ember között, amit elvenni vagy tönkretenni senki nem tud.

Erősen megszorítottam Rob kezét majd hangomat kiadva koncentráltam a nyomásra. Az orvos megdicsért majd újra arra kért, hogy szedjem össze minden erőmet. Nagyon nehéz volt megtennem, de végül sikerült. Újra férjem kezébe kapaszkodtam majd egy utolsót nyomva hallottam meg a legszebb hangot világon.

-         Gratulálok Mandy- mutatta fel a kissé maszatos kicsimet, aki olyan hangosan sírt, hogy azt még egy operaénekes is megirigyelhetett volna.

-         Apuka elvágja a köldökzsinórt? – kérdezte Robot, aki a meghatódottságtól alig állt a lábán.

-         Pe… persze – dadogta Rob majd gyermekem mellé lépett és az orvos utasítását követve, elvágta a köldökzsinórt.

Szívem őrült ütembe vert, könnyeimtől pedig már alig láttam ki. Hallottam, hogy beszél valaki mellettem, hogy csipognak körülöttem a gépek, engem mégis csak egy dolog érdekelt. A gyerekem.

-         Tessék anyuka itt a gyönyörű kisfia- nyújtotta felém őt a nővére, aki akkora már jóval halkabb volt. Óvatosan a kezembe fogtam fiamat és a takarót kicsit félrehúzva csodáltam meg tökéletes arcát. Az érzés, mikor először megpillantottam őt, leírhatatlan volt. Nem találtam rá megfelelő szót, amivel ki tudtam volna fejezni, mindazt, amit akkor éreztem.

-         El sem tudom mondani mennyire köszönöm neked- húzott magához minket Rob, akinek hangja ugyanúgy elcsuklott, mint az enyém.

-         Szia drágám- köszöntem fiamnak, mire ő hatalmas kék szemekkel figyelt engem miközben apró kezeit szájába próbálta gyömöszölni.

-         Most egy kicsit el kell vinnünk őt rendben?- lépett mellénk egy nővérke, ám azzal nem számolt, hogy én mint egy anyatigris úgy fogom védeni kisfiamat.

-         Nem veheti el tőlem!- estem teljesen kétségbe és próbáltam fiamat minél közelebb húzni magamhoz, hogy senki se férkőzhessen hozzá.

-         Ne aggódjon. Nem lesz semmi baja. Csak lefürdetjük és megmérjük a pici súlyát- nyúlt a fiamért, akit ha nagy nehezen is, de átadtam a nővérkének.

Üres volt a karom. Túlságosan is. Figyeltem, ahogyan lassan eltűnik szemeim elől és úgy éreztem szívem egy részét vették el. Tudtam, hogy nem lesz semmi baja, hogy vigyázni fognak rá, anyai ösztöneimet mégsem tudtam kordában tartani.

Próbáltam leküzdeni könnyeimet, ami több-kevesebb sikerrel sikerült is. Figyelmemet csak azt tudta elterelni, hogy testemet újra átjárta az a borzalmas fájdalom, amit fiam születése előtt éreztem. Izgatott lettem, mert tudtam ez csak egyet jelenthet. Most már lányom is úgy érzi itt az ideje, hogy kijöjjön biztonságot nyújtó pocakomból.

Rob kezét megszorítottam és olyan erősen nyomtam amennyire, csak tudtam. – Jól van Mandy, már mindjárt kint van – hallottam meg orvosom hangját és én utolsó morzsáimat összeszedve segítettem lányomat a világra.

Rob

Azt sem tudtam hová kapjam a fejem, annyira gyorsan történt minden. Először kisfiam jött világra, majd lányom nem sokkal később követte bátyát. Hihetetlen, mindent elsöprő érzés volt, látni gyermekeimet megszületni, illetve, hogy kislányomat én tarthattam először karjaimba.

Mikor szemébe néztem, tudtam, hogy mindentől óvni fogom és hogy akár életemet feláldoznám érte. – Szia édesem- suttogtam neki halkan, miközben még mindig megbabonázva figyeltem őt. Ha akartam volna, sem tudtam volna levenni róla szemeimet, olyan tökéletes volt mindene. Az orra, a szája, a fülecskéi, az apró kezei, amik már most tiszta nyálasak voltak. Szívembe pillanatok alatt belopta magát.

-         Csodálatosak vagytok- hallottam meg feleségem hangját- De most már én is kérem őt- szipogott rendesen, de ezzel én sem voltam másképp. Könnyeimet, képtelen voltam kordába tartani, annyira boldog voltam.

-         Itt is vagyunk- sétáltam az újdonsült mamához majd karjaiba adtam lányunkat

Ha valaki két évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy lesz két gyönyörű gyermekem és még annál is csodálatosabb feleségem, akkor egész biztos, hogy kiröhögöm. Esélyt nem láttam arra, hogy valaha is ilyen boldog lehetek. Tudom, hogy én is rengeteget hibáztam, hogy sok mindent másképp kellett volna tennem, mégsem változtatnék semmin. Hogy miért? Mert így volt tökéletes minden. Így lettem az aki, így ismerhettem meg a feleségemet, aki két ilyen csodával ajándékozott meg.

----------

Néha még most is meg kell, hogy csípjem magam, hogy elhiggyem tényleg nem álmodnom, hogy tényleg apa lettem. Mandy szerint már ideje lenne megszoknom a helyzetet, hiszen a kicsik már két hete megszülettek, én néha mégis attól tartok, hogy felébredek és egy sötét hotel szobában találom magam, teljesen egyedül.

-         Rob kérlek segíts egy kicsit- rázott fel gondolataimból feleségem én pedig mint szófogadó férj, azonnal az emeletre siettem

-         Megfognád egy kicsit Bellát, míg megetetem Christ?

-         Hát hogyne. Nah gyere apuci kicsi szeme fénye - gügyögtem lányomnak, aki látszólag jól elszórakozott rajta, ugyanis rögtön kalimpálni kezdett kezével és egy hatalmas nyáladagot csorgatott ki ruhájára.

-         Ahogy látom, már nem csak a rajongóim csorgatják utánam a nyálukat

-         Jajj Rob olyan dilis vagy- kuncogott Mandy miközben fiamat a keblére helyezte. Emlékszem mikor először etette meg a kicsiket, annyira zavarban voltam, hogy legszívesebben kifutottam volna a szobából, de most már a világ legcsodálatosabb dolgának tekintem.

-         De hát, ha egyszer tényleg- viccelődtem tovább – Azért remélem még jó harminc évig, nem jön rá, hogy az apján kívül más férfi is van a világon.

-         Szép álom igaz?

-         Én ezt halálosan komolyan gondoltam.

-         Hát akkor azt hiszem hatalmasat fogsz csalódni, ha úgy tizenöt év múlva elkezd pasizni

-         Nah még mit nem- csattantam fel- Még csak az kéne, hogy az én lányomnak valaki udvaroljon- el sem tudnám képzelni, hogy valaki elvegye tőlem az egy szem pici lányomat, főleg, hogy tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a férfiaknak mindig csak azon jár az eszük. Az én lányomat pedig senki nem fogja… nah jó ezt inkább hagyjuk. Szóval senki nem fogja randira hívni, mert biztos letöröm a kezét, ha csak egy újjal is hozzáér.

-         Olyan édes vagy mikor így felhúzod magad- nevetett rajtam feleségem, ám én egy cseppet sem gondoltam olyan viccesnek a helyzetet.

-         De tudod milyen érzés belegondolni, hogy valaki majd el fogja csábítani az én lányomat?

-         Tudom, mivel ha nem jöttél volna rá, nem csak a te lányod. Nah mindegy, látom hiába is magyarázok neked, úgysem érted meg miről beszélek- legyintett rá, majd tovább simogatta fiam buksiját, aki eközben már jóízűen falatozgatott.

-         Ne veszekedjünk, jó?!- emeltem fel egy kicsit a hangomat, mire Bellácska azonnal elsírta magát- Ssss. Nincs semmi baj drágám - nyugtattam meg- Itt van a papa

-         Igen ott, csakhogy kiabálsz, amitől egy két hetes csecsemő azonnal megijed- nézett rám szúrós szemekkel Mandy.

-         Ne haragudj- már megint egy ökör voltam. Remek Pattinson. Gratulálok. Legközelebb, ha díjat veszel át, szólj, hogy azt is írják rá hogy „ egy címeres ökörnek”

-         Nem haragszom csak nem értem, miért kell ilyenen veszekednünk, mikor Bella még csak két hetes.

-         Tudom… csak annyira pici és olyan édes, hogy nem tudom elképzelni, hogy valaki más is ennyire szeretni fogja, mint én- néztem az említett személyre, aki eközben elszenderedett karjaimban, de nekem eszem ágában sem volt őt lerakni. Inkább a hálóba sétáltam, ahol az ágyra hanyatt dőlve fektettem a drágaságomat a pocakomra.

Behunytam szemeimet és hallgattam, ahogy lányom szaporán veszi a levegőt, egészen addig míg lel nem aludtam.

A nap, már csak egy halvány csíkban világította meg a szobát, mikor felébredtem, de ahogy felnéztem, lányomat már nem találtam hasamon. Nem estem pánikba, mert tudtam, hogy csak Mandy lehetett az, aki elrabolta tőlem Bellát, így egy hatalmas nyújtózkodás után a földszintre indultam.

-         Te meg mit keresel itt?!- döbbentem le váratlan vendégem láttam, aki éppen kislányomat tartotta a kezében, míg Mandy fiammal játszott.

-         Épp Londonban jártam és úgy gondoltam beugrok gratulálni

-         Hát te csak ne gratulálj jó?!- csattantam fel, majd szinte kitéptem lányomat a karjai közül

-         Rob ne legyél ilyen bunkó!

-         Hogy én ne legyek bunkó?- szinte nevetnem kellett, olyan nevetséges volt a helyzet- Nem veszed észre, hogy csak azért jött, hogy téged is elvegyen tőlem?- pillantottam Johnra

-         Rob ne viccelj már én csak azért jöttem, hogy gratuláljak nektek- kelt saját védelmébe John ám én átláttam rajta.

-         Takarodj innen!- utasítottam – És többé vissza se gyere

-         Rob ezt nem teheted- nézett rám könnyes szemmel Mandy

-         Ó dehogynem- indultam el lányommal a karomban az ajtó felé- Köszönjük John, hogy meglátogattál minket. Remélem, többet nem teszed - mondtam csupa iróniával a hangomban. Azt hittem már győztem és nem kell többé attól tartanom, hogy bárki is megkörnyékezi feleségemet, ám arra nem számítottam, hogy drága nejem lesz az, aki keresztbe húzza számításaimat.

-         Nah ide figyelj Rob. Ez-az én házam is és hogyha valami nem tetszik akkor el lehet menni

-         Hé… én, azt hiszem jobb lesz, ha megyek- indult el felém John

-         Nem- ragadta meg feleségem a karját- Te szépen itt maradsz!

-         Mandy mondd, hogy rosszul hallottam, amit mondtál

-         Egy, csukd be az ajtót, ha nem akarod, hogy a lányod megbetegedjen- szólt rám, mire csak Bellára gondolva behajtottam az ajtót- Kettő, nem tudom miért vagy ilyen féltékeny mert az hiszem nem adtam rá okot. 

-         Most már semmiben nem vagyok biztos - motyogtam halkan, remélve hogy feleségem nem hallja meg szavaimat.

Duzzogva indultam el lányommal az emeletre, ahol kiságyába fektettem, mert attól tartottam, hogy amilyen ideges vagyok a végén még kiejtem a kezemből.

Hihetetlen, hogy Mandy még az ő pártjára állt, mikor pontosan tudja, hogy John és én nem voltunk soha sem valami jóban. Jó, ez így nem teljesen igaz, hiszen fiatalként ő volt a legjobb haverom, de mikor lefeküdt a szerelmemmel, sőt mi több felcsinálta, nagyon megutáltam. Bár ez még enyhe kifejezés arra, amit valóban gondolok róla.

Mivel Bella nyugodtan aludt, én pedig fel s alá járkáltam idegességemben a szobájába, jobbnak láttam, ha inkább átmegyek a mi szobánkba. Az ajtót magam után csak azért nem csaptam be, mert tekintettel voltam az én kicsi lányomra, amúgy nagyon szívesen megzavartam volna a két gerlepárt. A tévécsatornákat egymás után kapcsoltam el, miközben folyamatosan az órámat figyeltem, hogy mikor megy már el végre John.

Már éppen azon voltam, hogy nem érdekel, ha Mandy véglegesen megharagszik rám, én akkor is lemegyek és kidobom azt az idiótát, mikor megakadt a szemem nejem telefonján.

Soha nem szoktam az üzenetei vagy híváslistája után kutatni, ám most nem bírtam neki ellenállni. Szemem majdnem kiesett a helyéről, mikor megláttam az egyik Johntól érkezett üzenetet.

Szia drága. Gratulálok a kicsikhez. Biztos olyan meseszépek, mint te. Nemsokára Londonba utazom és akkor végre mi is láthatunk téged.

Vigyázz magadra.

Pusz

John

Egyszerűen nem akartam hinni a szemnek. Kénytelen voltam vagy hússzor elolvasni az üzenetet, még végül elhittem, hogy szemeim nem kápráznak.

-         Ez nem lehet igaz- estem az ágyra és teljesen leforrázva éreztem magam. Tehát minden, amit eddig mondott hazugság?

-         Rob mit csinálsz?- rontott be a szobába szerelmem majd kitépte a kezemből a telefont- Mégis milyen jogon nyúlkálsz bele a telefonomba?- őrjöngött

-         Talán a férjed vagyok, akinek azt hiszem joga van tudnia, hogy kivel fecsegsz. Mégis mióta tart a kapcsolatotok?- emeltem fel én is a hangomat

-         Rob ezt te sem gondolhatod komolyan- sápadt el teljesen, szemei sarkában pedig könnycseppek jelentek meg. Régen talán megsajnáltam volna, de most annyira elvakított a düh, hogy nem tudtam kontrollálni szavaimat.

-         Már azon sem lepődnek meg hogy ha bejelentenéd, hogy a gyerekek tőle vannak- mondtam ám én már akkor tudtam, hogy életem legnagyobb baromságát követtem el.