46. fejezet

Sziasztok:) Nagyon meglepődtem, hogy komi határ nélkül ennyien írtatok. Nagyon sokat jelent ez nekem:) Köszönöm Timcsi, Aniw, Niktuka , Szélkisaszony, Henrieme, Rose, Vyvy, Judit, Niki, Névtelen nah és perszen Kitty:)

Robert szemszöge

Mindenki keres valamit. Valamit, ami mindent teljessé tesz. Ezt a legkülönösebb helyeken találod meg; a szerelmed szemében, a legmélyebb barátságokban, mások szavaiban… egy egyszerű szó, képes megnevettetni, vagy megríkatni. Mikor megtalálod ezt a különleges dolgot, repülni fogsz - szárnyak nélkül

Szerelmemmel szinte az egész napot az ágyban töltöttük. Többnyire csendben, szavak nélkül néztünk meg egy-egy horror, vagy akció filmet, miközben szorosan magamhoz öleltem. Direkt nem választottam romantikus, csöpögős filmeket, mert gondoltam, hogy Mandy sincs most ilyen hangulatba. Néha felnevetett egy-két vicces jelenet láttán, de volt, amikor halkan szuszogott mellkasomon. Ilyenkor persze az én figyelmemet sem a film kötötte le.

Úgy éreztem a falnak egy része, amit a baba elvesztése miatt épített maga köré, felbomlott, de megválaszolatlan kérdések még így maradtak. Többek között, hogy szeretne-e gyereket, és ha igen, akkor mikor. Én mindenképpen szeretnék egy babaprojektbe kezdeni, de nem tudom, hogy ő ez után a tragédia után, hogyan reagálna kérdésemre, így inkább fel sem tettem.

Most jöttem rá mennyire igaz az a mondás, hogy az ember csak akkor tudja meg mennyire fontos neki egy barát, egy családtag, szerelem, ha már elveszítette azt. Ha már semmi esély rá, hogy a veszteséget pótolni tudja. Igaz, elvileg nekünk még lehet gyermekünk - bár az orvosok nem sok jóval kecsegtettek - de pótolni az első babánkat senki nem tudja már.

Másnap anyuékhoz is átmentem, sajnos egyedül, mert Mandy - t bárhogy is próbáltam meggyőzni, nem sikerült. Inkább otthon akart maradni, egyedül.

Látszott rajta, hogy még mindig szomorú - igazság szerint nem is reméltem, hogy pár nap alatt helyrerázódik - mégis rossz volt őt ilyennek látnom.

Egyedül mentem tehát a szüleimhez, ahol anya olyan szemekkel nézett rám, mint mikor kisgyerekként rossz fát tettem a tűzre. Sejtettem, hogy mi a baj, én mégis megpróbáltam hazugsággal elsimítani a történteket. 

-         Kisfiam, bármennyire is jó színész vagy, előttem ezt a módszert nem tudod bevetni. Szóval hol voltál este?- tért a lényegre, mikor apu a dolgozószobájába vonult.

-         Csak Tommal buliztam.

-         Elhiszem, de történt még valami más is, igaz?

-         Ha tudod, akkor minek kérdezed.

-         Mert tőled szeretném hallani, és nem a barátaidtól, legfőképpen pedig nem az újságok címlapjaiból. Tudod, hogy a múltkor is miket találtak ki azok a szennylapok. Majdnem szívrohamot kaptam, mikor megláttam őket. Szóval, ha nem szeretnéd, hogy l korházba kerüljek, akkor meséld csak el mi történt - anya mindig is szeretett bolhából elefántot csinálni, ez most sem volt másképp, de Mint engedelmes jófiú, elmeséltem neki mindent, töviről - hegyire. Addig úgy sem menekülhetnék el.

-         Mint már mondtam, Tommal voltam bulizni, csakhogy a „barátnői” is vele tartottak. Az egyikkel pedig majdnem lefeküdtem - foglaltam össze tömören a történteket.

Anyu elhallgatott, még a kávéja kavargatását is abbahagyta egy pillanatra. Tisztában voltam vele, hogy nem fog megdicsérni, de arra nem számítottam, hogy egy erős fejmosást fogok tőle kapni.

-         Egyszer nagyon régen, mikor apáddal már együtt voltam, de ti még nem voltatok meg, megcsalt engem. Akkoriban rengeteget tanultam, és mellette dolgoztam, mivel a nagyanyádék nem tudtak minket anyagilag támogatni. Eltávolodtunk egymástól. Nem beszéltünk, volt, hogy napokra eltűnt. Tudtam, hogy hol, illetve, hogy idegen nőcskék karjaiban tölti az idejét, de nem törődtem vele. Egészen addig, míg meg nem tudtam, hogy a húgoddal terhes vagyok. Nah, akkor kiborítottuk a szennyest mindketten. Ordibáltunk, veszekedtünk, tányért csapkodtunk, de megbeszéltük a problémáinkat, mert szerettem apádat. És annak ellenére, hogy az volt életem legnehezebb időszaka, mégsem bántam meg. Hiszen akkor nem mondjuk el egymást mindennek, most lehet nincs egy ilyen nagyszerű családom. Tudod fiam, az életben nem minden rózsaszín, néha muszáj a padlóra kerülnünk ahhoz, hogy utána azok lehessünk akik. Ha szereted Mandy-t, ha mikor éjszaka behunyod a szemed, és elképzeled a jövődet, és ő helyet kap benne, akkor ne hagyd cserben.

Teljesen lefagytam. Egyszerűen képtelen voltam bármit is mondani. Soha nem gondoltam, volna, hogy a szüleim kapcsolata nem mindig volt felhőtlen. Azt hittem, hogy az ő házasságuk megingathatatlan. De tévedtem.

Még akkor is anyám szavain járt az eszem, mikor már hazafelé tartottam. Talán jobb lenne, ha most mindent bevallanék, ha elmondanám neki, hogy mi történt két nappal ezelőtt. De mi van, ha annyira kiborul, hogy összeroppan? Ha annyira megbántottam, hogy soha többé nem fog megbízni bennem?

Megérdemelném. Persze, hogy meg, hiszen nem csak hogy nem voltam mellette, mikor szüksége lett volna rá, hanem még meg is csaltam.

Gyomrom dió nagyságúra csökkent, mikor leparkoltam házunk előtt. Az eszem azt súgta, hogy ne valljak színt, de a szívem, és vele együtt a lelkiismeret furdalásom, nem hagyott nyugodni.

A házban csönd honolt. Egy szót sem lehetett hallani. Az emeletre sétáltam, ahol viszont halk szipogás ütötte meg fülemet. Gyomrommal együtt most már szívem is összeszorult.  

Lassan nyomtam le a kilincset, majd a toltam be az ajtót, egyrészt mert nem akartam szerelmemet megijeszteni, másrészt próbáltam időt nyerni.

Mandy a földön ült, kezében pedig egy ismerős képet tartott a kezében. Félelmem egy pillanat alatt eltűnt, és helyét a mérhetetlen düh vette át.

-         Hol találtad meg ezt a képet?- téptem ki kezei közül, majd az ágyra hajítottam.

-         Ne haragudj, csak itt volt elől, és megnéztem.

-         Mandy, nem volt elől, ezt te is tudod. Csak azt nem értem, miért kell nekünk állandóan a múlttal foglalkoznunk, mikor törődhetnék a jelennel, azzal, hogy helyrehozzuk az életünket.

-         Azért, mert egyikünk sem tudott rajta túllépni.

-         Ez nem igaz. Én már elfelejtettem, mi volt pár évvel ezelőtt, ellentétbe veled. Tudod, hogy nehéz egy vetélést túlélni, de muszáj lesz.

-         Nem csak a babáról van szó- állt fel, majd a szoba másik oldalára sétált, ahol két bőrönd sorakozott.

-         Mit akarsz azokkal?- néztem feléjük

-         Egy kis időre elmegyek- törölte meg könnyes szemeit.

-         Nem mész sehová. Nem hagyom, hogy egyedül dolgozd fel a történteket. Szükségem van rád - húztam magamhoz kétségbeesetten.

-         Akkor nem lettél volna Jessicával - tolt el magától- Akkor nem hagytál volna egyedül, akkor most nem tartanánk itt. Sajnálom Rob, de nekem időre van szükségem.

-         Nem szeretsz?- álltam el útját, mikor az ajtó felé igyekezett hatalmas bőröndjeivel.

-         Nem erről van szó…

-         Akkor miről? Kérlek, mondd el, és én bármit megteszek, bármit, amit csak kérsz.

-         Pont ez a baj Rob. Ha már nekem kell, mit akarok, akarunk, hiszen nem csak rólam van szó, hanem rólad is. Ha tudnád, akkor nem más nő karjaiba kerestél volna vigaszt, hanem bennem.

-         Szeretlek Mandy. Ne menj el kérlek- borultam térdre.

Mandy szemszöge

Bármennyire is nehéz volt megtennem, bármennyire is a szívem azt sugallta maradjak itt, nem tehettem.

Már egy ideje gondolkoztam egy esetleges Magyarországi utazáson, de akkor határoztam el magam végleg, mikor Jessica beállított hozzám.

Nem ért váratlanul kijelentése, miszerint Rob az ő karjai közt próbálta elfelejteni a történteket, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt.

Furcsa, de egyben felemelő érzés volt, újra Magyarországon járni, hiszen mióta apám elhozott innen, egyszer sem látogattam haza.

Az útcélról csak apa, bátyám és Clare tudott. Robnak nem akartam elmondani, mert tudtam, hogy úgy sem bírná ki, hogy ne jöjjön ide.

Három hosszú hetet töltöttem el kis hazámban. Meglátogattam anyu sírját, szülővárosomat, kirándultam, vásároltam és nem utolsó sorban, naplót írtam. Minden, ami eszembe jutott, akár a bevásárlóközpontban, parkban, étteremben, otthon, papírra vetettem, ami az idő elteltével szépen egy történetté cseperedett. Soha nem akartam könyvet kiadni, legfőképpen nem írni, de annyira belelendültem, hogy ha hazamegyek, egész biztos meglátogatok pár kiadót.

Igen, haza. A különtöltött idő nagyon sok mindenre ráébresztett. Szeretem Robot. Ezt már akkor is tudtam, amikor eljöttem Londonból, de akkor úgy éreztem, ez a szerelem már nem elég ahhoz, hogy mi ketten továbbfolytassuk utunkat. Ma már tudom, hogy ő az igazi, hogy vele akarok lenni. Persze nem felejtettem el a Jessica-val történteket, sőt még mindig kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy ők ketten…

De bármennyire is haragszok rá, az iránta érzett szerelmem sokkal erősebb a haragnál, s bármely gyűlöletnél.

Talán sokan elítélnek ezért, vagy ostoba libának tartanak, amiért visszafogadom őt, de minek szenvedjünk fölöslegesen, ha szeretjük egymást?

De nem csak a Robbal történteket kellett megemésztenem, hanem a kisbabám elvesztését is.

Rengeteget sírtam miatta, volt, hogy éjszakákon át, és ugyan még ma is összeszorul a szívem, ha rá gondolok, de megtanultam elfogadni - hogy bármennyire is szeretném őt - már nem lehet velem.

Az egyik parkban történt sétám közben, egy kismamába botlottam, aki boldogan kezdte mesélni várandóságának csodáit. Azt is elmesélte, hogy már egyszer ő is elvetélt, de nem adta fel a reményt, mert mindenáron akart egy kisbabát, mindenáron anya akart lenni.

Talán nekem is ez adott reményt arra, hogy magamban eldöntsem, belevágok még egyszer ebbe a babaprojektbe. Persze, csak ha Rob is akarja.

Szerencsére Rob- tiszteletbe tartva kérésemet- nem jött utánam. Ugyan sokat írtunk egymásnak, de nem zaklatott. Hálás vagyok neki ezért.

Múlt héten még Kristen is felhívott egyik délután, és figyelmeztetett, hogy ne csodálkozzak, ha a premieren összeölelkezve látom Robbal, ugyanis a Summit, a nagyobb bevétel érdekében, erre utasította őket.  Tudtam, hogy a pletykákkal ellentétben, köztünk nincs semmi, mégis jól esett Kris kedvessége.

Rob szemszöge

Ma van a Breaking dawn első részének Londoni premierje, én mégis a hátam közepére kívánom az egész felhajtást. Főleg most, hogy Mandy-vel mosolyszünetet tartunk.

Elképesztően hiányzik, el sem tudom mondani mennyire. Rettentő érzés úgy befeküdni az ágyba, hogy nincs mellettem, hogy nem ölelhetem át, hogy nem érzem bőre  finom illatát.

Legszívesebben utána mennék, de megpróbálom kérését tiszteletbe tartani. Nem tudom, meddig bírom még…

Unottan, műmosolyt az arcomra erőltetve pózoltam a rám váró fotósokra, akik olyan erősen kattintgatták gépeiket, hogy azt hittem megvakulok.

Kristen szorosan kapaszkodott belém, hiszen alig tudott megállni magas sarkú cipőjében, ezzel eleget adva Summit kérésének.   

Óráknak tűnő percek után, végre lejöhettünk kínzásunk színhelyéről, majd mindannyian a színházterembe vonultunk.

-         Nah és mi van Mandy-vel?- huppan le mellém Kellan, aki szintén pár pohár társaságával, próbálta túlélni az estét.

-         Magyarországon van.

-         Ugyan fogalmam sincs, az hol van, de miért nem mész utána?

-         Mert nem akarja. Szerinted miért?

-         Hé, jól van. Azért le ne kapd a fejemet.

-         Bocs haver, csak az a sok pióca kikészít.

-         Megértem. Nekem is elegem van belőlük, pedig nem is én vagyok a világsztár.

-         Bárcsak én sem lennék az. Mennyivel egyszerűbb lenne az életem- húztam le az erős italt, ami még edzett torkomból is maró érzést váltott ki.

A filmet nem néztem meg, egyrészt mivel már láttam, másrészt, pedig mert nem bírtam magamat a hatalmas kivetítőn bámulni. Mindig találtam valami hibát, szinte nem volt egy olyan jelenet, amire azt nem mondta volna, hogy tökéletes.

Taxival mentem haza, hiszen az elfogyasztott alkoholmennyiségnek köszönhetően nemhogy vezetni, de még egyenesen sem tudtam menni.

Mikor az üres ház előtt megálltam, különös dologra lettem figyelmes.

Ugye most sem felejtitek el a kommentelést ?? :D