47.fejezet

 * (Márai Sándor: Az igazi)

 

Először azt hittem csak hallucinálok, viszont mikor a bejárati ajtót is nyitva találtam, furcsa érzésem lett.

Halkan nyitottam be a házba, mert sejtettem, hogy nem vagyok egyedül, és nem akartam magamra még jobban felhívni a figyelmet. Óvatosan lépkedtem a nappaliig, ahol viszont senkit sem találtam.

 

Csalódott voltam, mert már kezdtem abban reménykedni, hogy Mandy hazajött. De nem. Már egy hónapja elment, és bár tudom hol van, sőt szinte naponta beszélünk, én mégsem mentem utána. Bármennyire is nehéz, én most az egyszer, tiszteletbe szeretném tartani a kérését.

 

Aznap mikor elment, nagyon összetörtem. Nem sírtam, tulajdonképpen semmit sem csináltam, csak ültem egy helybe a szoba a közepén, és üres tekintettel meredtem előre.

Még Tom is átjött megnézni, én hozzá sem szóltam. Nem akartam senkivel sem beszélni, főleg nem vele.

 

Mivel nem szándékoztam kijózanodni, ezért az általam kialakított bárpulthoz mentem, ahol rögtön a legkeményebb ital után nyúltam. Talán nem kéne ennyit innom, de nem érdekel. Anyám is mindig átjön leellenőrizni, mintha kisfiú lennék és nem tudnék magamról gondoskodni.

 

-         Szia Rob- szólalt meg valaki mögöttem, mire azonnal kiesett a kezemből az üveg, és hangos csattanással jelezte földre érését. Kíváncsian fordultam hátra, mert túlságosan is ismerős volt nekem a hangja.

-         Te meg mit keresel itt?- kérdeztem meg az első dolgot, ami az eszembe jutott.

-         Beszélni szeretnék veled.

-         Nekünk nincs miről beszélnünk. Tűnj el a lakásomból.

-         Rob. Kérlek

-         Nem Jessica. Takarodj, innen- mutattam az ajtó felé, de ő egy tapodtat sem mozdult. Kezdtem nagyon ideges lenni – Mit nem értesz ezen ha? Mit akarsz tőlem?

-         Utálom ha egy pasi visszautasít, és te pontosan ezt tetted. Akarlak, és tudom, hogy te is így érzel, csak félsz kimutatni az érzéseidet- lehetőségem sem volt válaszolni, mert ajkaimra lecsapva húzott egészen a kanapéig

-         Mondtam, hogy nem. Szállj le rólam Jessica és menj haza, hívok neked egy taxit- toltam el magamtól, de őt egy cseppet sem tántorítottam el. Ruhája pántjait kioldotta, majd két másodperc múlva, már meztelenül ácsorgott előttem. Szemeim egy pillanatra elkalandoztak formás idomain, de ezúttal nem hagytam magam elgyengülni.

-         Jessica ne akard, hogy valami olyasmit tegyek, amit egy nővel nem illik, de ha nem mész el, akkor nagyon megbánod- kiabáltam vele, mire végre kicsit megrémült. Dühösen kapta magára vissza a ruhát, miközben engem melegebb éghajlatra küldött.

-         Utállak. Te is csak azok közé a sztárok közé tartozol, akiknek ugyan nagy a szájuk, de ha egy igazi nőt látnak, kisfiúkká változnak. Undorító vagy.

-         Hogy én undorító? Azért mert nem dugtam meg egy ilyen ribancot, mint te?

-         Úgy látszik még rosszul is látsz, hiszen ha jobban kinyitnád a szemed, akkor észrevennéd ki a ribanc, és ki nem, ki az aki tényleg akar, és ki az aki nem.

-         Bárkire is gondolsz, ő nálad csak jobb lehet, de nem akarok veled veszekedni, mert még arra sem vagy méltó, így ha szíveskednél - mutattam az ajtó felé- Gondolom kitalálsz egyedül is.

-         Rendben. De nem hiszem, hogy ő jobb nálam. Még egy gyereket sem tudott kihordani- szűrte a fogai közé. Én tényleg nem akartam bántani, de ez a téma nagyon érzékenyen érintett. Jessicát a falhoz rántottam miközben kezeimmel nyakát szorítottam.

-         Ha még egyszer ilyet mersz mondani, esküszöm megöllek. Értetted?

-         Igen- köhögte, mikor elengedtem.

-         Most pedig takarodj - húztam az ajtó felé- Többet meg ne lássalak itt- figyelmeztettem újra, majd rácsaptam az ajtót.

 

Mandy szemszöge.

 

-         Hölgyeim és Uraim, kérem kapcsolják be biztonsági öveiket, a leszállást megkezdjük.

-         Végre leszállunk. Már nem is tudom mióta vártam már erre- sóhajtottam fel végre, hiszen mindig is utáltam repülni.

 

Földet érés után nem sokkal, már csomagjaim után halásztam, ami ebben a nagy tömegnyomorban igen csak nehéz feladatnak bizonyult. Az emberek sorra lökték fel egymást, nem figyeltek semmire és senkire, még a mellettem pakolászó kismamát is majdnem fellökték.

 

Csak egy pillanatra pillantottam csak az anyuka hatalmas pocakjára, de máris hiányérzetem támadt. Teljesen még most sem tudtam magam túltenni a vetélésén, de most már más szemszögből nézem a történteket. Ennek így kellett lennie. Valaki, vagy valami azt akarta, hogy minket most ne érjen ez a boldogság , hogy most ne legyek anyuka. De biztos vagyok benne, hogy egyszer még boldogan fogom taratani a kisbabámat a kezembe, és hogy én leszek a legboldogabb nő a világon. Nem adom fel.

 

Talán ez a legfontosabb mondat, amit Magyarországon való tartozódásom alatt megtanultam.  Nem szabad feladni az álmainkat, nem szabad azt mondani, hogy soha, hiszen nem tudhatod, mit hoz még a sors.

 

Miután sikeresen megszereztem csomagjaimat, és hosszú várakozás után végre taxit is szereztem, a  házunk felé igyekeztem. Szívem a torkomba dobogott, és próbáltam nem félelmeimre koncentrálni. Nem lesz semmi baj - ismételgettem magamban. Ez ugyan nem sokat segített, mégis egy időre elterelte a figyelmemet.

 

Hamar hazaértem. A villany még a lakásban késő óra ellenére is égett. Az utca sötét, és kihalt volt, csak a bőröndöm halk zaja tőrte meg a csendet. Remegette a kezem, mikor lenyomtam a kilincset és a végre a házba léptem. Őt nem láttam sehol, csak a hangja hallatszott fentről.

 

Levettem kabátomat majd az emeletre mentem, ahol egy kissé döbbent látványban volt részem. Rob öltönyben, gitárral a kezében énekelt részegen a földön. Hangosan összefüggéstelenül énekelt, úgy nézett ki, mint aki nincs magánál.

 

-         Rob- szóltam hozzá halkan, mire tekintetét rám szegezte. Először megdöbbent, aztán újra gitárját kezdte pendíteni.

-         Rob mit művelsz?- kérdeztem tőle az üres üvegek felé pillantva.

-         Tényleg itt vagy? Nem csak hallucinálok?

-         Nem. Nem hallucinálsz, de te bűzlesz a piától.

-         Sajnálom- kért bocsánatot miközben próbált felállni, csakhogy annyira be volt állva, hogy próbálkozása kudarcba fulladt.

-         Gyere segítek neked- húztam fel a földről, majd az ágyra döntöttem.

-         Úgy örülök, hogy itt vagy- húzta mosolyra a száját.

-         Én is, de jobb lenne, ha most kialudnád magad.

-         Nem akarok aludni.

-         Rob ne hisztizz, segg részeg vagy, nem hiszem, hogy nekünk most kéne bármit is csinálnunk.

-         Pedig nekem lenne ötletem- rántott magára, de akármennyire is vágytam érintésére, a belőle áradó bűz, igen csak elvette mindentől a kedvemet.

-         Majd máskor. Ezt most ne- szóltam rá

-         Ne mondd ezt. Olyan jó, hogy itt vagy, nem akarom, hogy elmenj- húzott újra magához, de ezúttal nem kezdett simogatni és csókolgatni. Pár pillanat múlva már hangos horkolása töltötte be a szobát.

 

 

“Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. …

S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.”

*