48. fejezet

Nem szeretnék semmit sem mondani, csak annyit, hogy KÖSZÖNÖM

Miután Rob az egész ágyon elterül- engem összenyomva - a horkolásról nem is beszélve, úgy döntöttem inkább a kanapén alszok ma éjszaka.

Alig aludtam valamit- de nem azért mert kényelmetlen volt- hanem mert ő járt a fejemben. Csak egy emelet választott el minket egymástól, mégis úgy éreztem hatalmas szakadék tátong köztünk. Szeretném, ha ez nem így lenne, ha megbíznék benne, mert szeretem

De mi van, ha a szerelem nem elég? Ha hiába mozgatunk meg minden követ? Nem tudom. Tényleg nem tudom.

Reggel kellemes simogatásra ébredtem. Álmosan kaptam az érintett területre, de amint megéreztem férfias kezeit arcomon, erősebben megszorítottam. Annyira hiányzott, az érintése az ölelése a hangja, mindene. Lassan nyitottam ki szemeimet - ami a kevés alvástól valószínűleg kétszeresére duzzadt – és ahogy vártam, Rob arcával találtam magam szemben. Halványan elmosolyodtam majd a tenyerébe csókoltam.

-         Jó reggelt- puszilt homlokon, azonnali szikrákat okozva ezzel testemben – Azt hittem csak álmodok, hogy itt vagy- folytatta

-         Hát nem álmodtál, tényleg itt vagyok.

-         Szólhattál volna, hogy jössz, mert akkor kimentem volna érted a reptérre.

-         Rob, tegnap volt a premiered, csak nem képzeled, hogy ilyenkor elrángatnálak? Különben is remekül elboldogultam, ne aggódj - nyugtattam meg.

Egyikünk sem szólalt meg ezután. Tudtuk, hogy mondani kéne valamit, hogy lenne mit megbeszélnünk, mégsem éreztük a szavak szükségét. Tekintete, érintése mindent elárult. Elárulta, hogy mennyire fájdalmas volt neki ez-az egy hónap- vagy az is lehet, hogy a rengeteg pia tette meg a hatását- és ebből a tipikus Rob nézésből, tudtam, hogy éppen most emészti magát, az elkövetett hibáiért.

-         Éhes vagyok. Menjünk reggelizni- keltem fel öléből. Úgy éreztem, hogy ez a beszélgetés még várhat magára egy darabig

A konyhaasztalon hatalmas szatyrok sorakoztak föl, amikben reménykedtem, hogy nem csak alkohol van. Kíváncsian lestem bele mindegyikbe és a rengeteg zöldség, gyümölcs, konzerv mellett az utolsóban végre megtaláltam a friss péksüteményeket. Hálásan mosolyogtam rá.

A felső polchoz nyúltam- hogy levegyek egy tányért - de valamiért olyan magason volt, hogy bármennyire is nyújtózkodtam nem értem el.

-         Francba - dühöngtem, mire Rob halkan felkuncogott. Már éppen készültem lecseszni, amiért kiröhög, mikor hírtelen mellettem termett. Túlságosan közel volt. Hangosan kapkodtam a levegőt, miközben a pult szélét kaparásztam. Akartam meg nem is. Csókolni meg nem is. Igazán érezni őt meg nem is.

-         Tessék- nyújtotta felém a kistányért, csakhogy kezem annyira remegett, hogy képtelen voltam elvenni.

-         Köszönöm- motyogtam halkan.

Nem akartam magam leleplezni - már eddig nem sikerült volna- ezért próbáltam vonásaimat visszarendezni és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

Csendben, lefelé nézve majszoltam Isteni finom karamellás csigámat, miközben éreztem, hogy Rob folyamatosan engem figyel. Nem tudom miért, de úgy éreztem magam, mint egy első szerelmes tinédzser, aki nem mer a kiszemeltje szemébe nézni. Pedig erről szó sem volt.

-         Mikor jöttél vissza?- szólalt meg Rob.

-         Nem tudom pontosan. Késett a gépem- vontam vállat.

-         El nem tudom mondani mennyire, hiányoztál.

-         Azt hiszem ezt a beszélgetést, halasszuk későbbre – álltam fel a székről, de Rob elállta az utamat.

-         Mikor, ha nem most? Úgy sem kerülhetjük egymást egész nap- nézett rám komolyan – Tudom, hogy sok mindent elrontottam, hogy én vagyok a legidiótább férfi a világon, amiért hagytalak elmenni, de szeretlek - vallotta be újra, mire szívem rögtön hevesebben kezdett verni- Ez-az egy hónap magam volt a pokol. Sokszor azt hittem utánad megyek, de mivel megkértél rá, nem tettem. De azt az egyet megígérhetem, hogy soha de soha többé nem eresztelek el

Hírtelen vallomásától nem csak torkom száradt ki nemcsak a szívem vert még hevesebben, hanem egyúttal kétségbe is estem. Fogalmam sincs, hogy miért, hiszen erre vártan már hetek óta, én mégis elbizonytalanodtam. Még mindig annyi kérdés kavargott bennem, hogy képtelen voltam a nyakába ugrani, bármennyire is szerettem volna.

-         Szeretnék választ kapni, szeretném, ha egyszer igazán őszinte lennél- kezdtem bele nagy nehezen- Annyi mindent, nem mondtál még el nekem. Többek között, hogy az-az ultrahangos fotó mit keres nálad, hogy miért csaltál meg és ami a legfontosabb, hogy miért nem bízol meg bennem?! Ha ezekre nem tudsz nekem választ adni, nem biztos, hogy ennek a kapcsolatnak van jövője.

-         Gyere velem- ragadott meg, majd egészen a hálószobáig húzott. Az ágyra ültem, miközben ő az éjjeliszekrényből vette ki azt a bizonyos képet, ami többek között felborzolta a kedélyeket.

-         Tudod ez a baba- mutatott a képre- Nagyon sokat jelentett számomra. Szerettem, imádtam az anyját. Vele akartam leélni az életemet. De mikor valami ostoba tanfolyamra beiratkozott, ahol megismerkedett egy férfival, akivel később lefeküdt, minden álmom szertefoszlott. Hónapok teltek el így, miközben én semmit nem tudtam róla, aztán egyik nap megtaláltam a fürdőszobában a terhességi tesztet és azt hazudta nekem, hogy enyém a baba. Nem sokkal később kiderült, hogy ez-az egész csak egy színjáték volt. Hazudott nekem, egész végig. Tudod mennyire összetörtem? Legszívesebben öngyilkos lettem volna - mondta, mire hideg rázta ki bőrömet. Már a gondolattól és rosszul voltam, hogy ő ne legyen velem- Utána mentem Amerikába színészkedni és lettem olyan amilyen. Nem vagyok rá büszke, de sajnos nem tudom visszafordítani az időt.

-         Sajnálom - suttogtam. Látszott rajta mennyire nehezére esik erről beszélnie, akármilyen régen is történt. De egy kérdésem még maradt.

-         Mi történt a lánnyal?

-         Meghalt- rezzent össze. Hírtelen régi emlékképek kúsztak gondolataimba.

-         Mi történt köztetek?- kérdeztem Johntól

-         Régi és fájdalmas ügy.

-         Gondolom nő van a dologban

-         Pontosan

-         Mi történt a kis Isa anyukájával- kérdeztem, miután elaltattuk a kislányt

-         Szülés közben meghalt.

-         Sajnálom. Ne haragudj én nem akartalak megbántani- kértem rögtön bocsánatot.

-         Semmi baj. Nem tudhattad. Már rég történt- mosolygott rám őszintén

-         Mandy jól vagy?- rázott vissza a valóságba Rob. Az ultrahangos képre pillantottam - amit még mindig kezében szorongatott. Minden lépés, tett összeállt fejemben. John, Isa, Rob, minden.

-         Miért nem mondtad el?

-         Mit?

-         Azt, hogy Johnnal ezért vagytok rosszban, mert a gyereked- rajzoltam macskakörmöt a levegőben- valójában Isabella.

-         Nem tudom.

-         Nem tudod?- álltam fel az ágyról – Mi az, hogy nem tudod? A párod vagyok az Istenért. Ennyire nem bízol meg bennem?

-         Nem erről van szó- állt fel ő is

-         Akkor miről? Arról, hogy soha nem tudsz igazat mondani? Hogy minden pillanatban hazugságokkal ámítasz?

-         Azért nem akartam, hogy megtudd, mert féltem, hogy esetleg félreértesz, hogy azt fogod majd hinni, hogy annakidején csak azért kezdtem ki veled, mert bosszút akartam állni rajta- jött hozzám közelebb, de mikor megakart érinteni egy lépést hátráltam tőle

-         Mert így szerinted nem fogom azt hinni?  Nem fogom félreérteni a tetteidet? Az Istenért Rob, otthagytam érted a munkámat, az életemet, feladtam érted mindent, de te csak magaddal törődsz!

-         Szeretlek. Ezen semmi és senki nem változtat- húzott magához, majd ajkait az enyémre tapasztotta.

Időm sem volt ellenkezni, annyira váratlanul ért. Először nem csókoltam vissza, mert dühös voltam rá, aztán szikrák egyre nagyobb lángra gyújtották testemet, amivel felolvasztották jéghideg szívemet. Visszacsókoltam, mire éreztem, hogy halványan elmosolyodik. Lassan, érzékien játszottak egymással ajkaink, miközben kezével nyakam vonalát simogatta. Egy hónap böjt után végre szabadnak és boldognak éreztem magam. Mintha ez a csók minden problémát elűzött volna.

-         Szeretlek, szeretlek, szeretlek…- ismételte el vagy még százszor.

-         Én is, de kérlek többé ne hagyj egyedül- borultam karjaiba annak ellenére, hogy most én voltam az aki magára hagyta.

-         Soha többé nem engedlek el!- szorított erősen magához- Ígérem, hogy megváltozok

-         Nekem nem az kell, hogy megváltozz illetve igen, de a legfontosabb, hogy bízz meg bennem. Szeretlek és minden problémát, együtt kell megoldanunk, nem pedig külön és önkényesen. Hogy akarsz így élni?

-         Sehogy- sütötte le szemeit

-         Miért csaltál meg?

-         Hidd el, hogy nem akartam és rettentően bánom, hogy megtettem, bár nem feküdtem le vele.

-         Köszi, de nem vagyok kíváncsi a részletekre - húzódtam el tőle - Lehet, hogy nem feküdtél le vele, de az én szememben már egy csók is megcsalásnak minősül

Rob nem válaszolt. Ő is tudta, hogy tettére nincs mentség.

-         Tudod, nagyon sokat gondolkodtam rólunk- törtem meg a csendet. - Mindent átgondoltam és az eszem hiába súgott mást, szívemet nem tudom meghazudtolni. Szeretlek Rob- sétáltam hozzá közelebb- Nem akarlak elhagyni. Szeretnék ennek a kapcsolatnak még egy esélyt adni

-         Nem is tudom mit mondjak erre- ölelt újra magához

-         Talán azt, hogy ígéred, soha többé nem nyúlsz a piához - mutattam rá az elmúlt hónap dőzsölésre-  és hogy velem akarod leélni az életedet- folytattam

-         Mandy Moore, ígérem, hogy mindent megteszek azért, hogy te legyél a legboldogabb nő a világon, mert az egész életedet velem fogod eltölteni- mosolyodott el Rob, majd egy édes csókkal pecsételte meg kibékülésünket.

Szerelem egy bonyolult érzés. Sokan nem tudják megmagyarázni, sokan soha nem élik át és vannak, akik tudomást sem vesznek róla. De én nem szeretnék egyik csoportba sem tartozni, mert pontosan tudom mi a szerelem. Van, hogy megremeg a lábam, amikor a szeretett férfit látom, a szívem pedig majd kiugrik a helyéről, a rózsaszín ködről már nem is beszélve. Az egész életemet vele szeretném leélni, a rengeteg gond ellenére, hiszen azok mindig vannak és lesznek, de a legfontosabb, hogy azokat együtt- kéz a kézben- oldjuk meg, mert a szerelem a házasság ettől igazi és meghamisítatlan.

-         Mit írsz ilyen elmerülten?- rázott vissza gondolataimba Rob.

-         Csak a könyvemet, de nem tetszik, amit írok - csuktam le a laptopomat- Azt hiszem soha nem leszek elégedett magammal

-         Ne mondj ilyet. Biztos remek lesz. Még a Harry Potter köteteket is lepipálod majd- biztatott, én mégis a legrosszabb írónak éreztem magam.

-         Szerintem egy darabot sem fogok eladni. Olyan üres és semmilyen és ihletem sincs - bosszankodtam tovább.

-         Ezen azt hiszem, tudok segíteni- puszilta meg szám sarkát, miközben kezei már combomon jártak.

-         Hát nem biztos, hogy ez sikerülni fog

-         Majd meglátjuk- döntött az ágyra

Teljesen ellazultam. Kezeimet az ágyra fektettem, szemeimet lecsuktam és élveztem, ahogy Rob kényeztet. Először egy finom masszázzsal kezdte, amitől sikerült majdnem elaludnom.

-         Nah már kezd visszatérni az ihleted?- kérdezte, én persze nem az igazat válaszoltam neki.

-         Még nem. Úgy látszik nem vagy túl jó benne.

-         Nah megállj te kis boszorka- fordított hátamra, majd lassan és izgatóan csókolta végig nyakamat, dekoltázsomat egészen a bugyim vonaláig

Rob hamar megszabadított az utolsó ruhadarabtól miközben egy pillanatra sem hagyta abba bőröm csókolgatását. Vágytam rá, kívántam, de nem úgy, mint a cukorkát, hanem mint a levegőt, amely nélkül nem tudsz élni.

Nem hagytam sokáig Rob kezében az irányítást, mert szerettem volna már őt is ruha nélkül látni, ezért mielőtt a hátára fordítottam volna, az ingét lecsúsztattam izmos vállairól és apró puszikkal borítottam be. Az övét kicsatoltam – célzás képen- így a nadrág is hamar lekerült róla.

Sokan mondják, hogy a bizalom minden kapcsolat alapja, legyen az barátság, szerelem vagy szülő-gyermek kapcsolat. Hiszen mi lenne bizalom nélkül? Semmi. Nem mondanánk el félelmeinket, kétségeinket, sem vágyainkat vagy boldogságunkat, mert nem bízunk a másikba.

Két hónappal ezelőtt még azt mondtam volna, hogy a mi kapcsolatunkban nem létezik bizalom, de az utóbbi időben sok mindent megváltoztatott. A simogatósa, csókjai is ezt sugározzák felém és az ahogyan rám néz mindent elárul.

Egy hónap ennyi idő telt el kibékülésünk óta. Ahogy mondtam sok minden megváltozott, de ami a legfontosabbak, hogy igazán boldogok vagyunk. Elfeledtünk minden sérelmet, csalódást és csak egymásra koncentráltunk.

Robnak sajnos újra forgatnia kellett menni. Ugyan kérte, hogy menjek vele, ezúttal nem tartottam vele. Nem akartam még egy utazásba belevágni, hiszen könyvem egyre jobb ütembe haladt. Rob folyamatosan bíztatott, még akkor is mikor az egyik könyvkiadó visszautasított. Nem törtem össze, hiszen sejtettem, hogy elsőre nem nyílnak meg előttem a kapuk.

-         Elnézést hölgyem mit parancsol?- zavart vissza gondolataimba az eladó.

-         Jajj ne haragudjon- kértem bocsánatot - Kicsit elkalandoztam.

-         Semmi baj- mosolygott rám kedvesen- Látszik magácskán, hogy fülig szerelmes.

-         Hmm- jöttem zavarba- Abból az almából, lenne szíves nekem adni- tereltem el a témát.

Ma Rob szüleinél vacsorázom – többek között, azért mert ma van a szülinapom – úgy gondoltam, készítek valami finomat, hiszen nem illik üres kézzel vendégségbe menni.

Miután a vásárlásból- hatalmas szatyrokkal a kezemben- hazaértem, nekiálltam a kedvenc süteményem elkészítéséhez, ami nem volt más, mint az almás pite. Mindig is imádtam, hiszen anyám remekül csinálta, én pedig már évek óta nem ettem, ezért gondoltam úgy, hogy ezt készítem desszertnek.

A sütés után elmentem kicsinosítani magamat, hiszen a rám ragadt liszt és cukor, az almadarabokról nem is beszélve, nem túl esztétikus látvány.

Az egyik kedvenc fekete farmeromat és egy csinosabb blúzt választottam, amit még Rob egyik nővérétől kaptam névnapomra.

Hihetetlen milyen gyorsan fogadtak be a családjukba, mintha évek óta ismernének. Nem voltak kétségeik, kérdéseik- vagy csak én nem tudok róla - hanem úgy fogadtak el, hogy vagyok. Többek között ezért szeretem és tisztelem őket ennyire. Clare pedig kicsit olyan, mintha az anyukám lenne. Amióta hazajöttünk nagyon sokat beszélgettünk az elvesztett kisbabánkról, Robról az érzéseimről. Neki is őszintén és nyíltan kimertem mondani érzéseimet, kétségeimet, amik bőven voltak.

A legnagyobb félelmem, a kisbabáról szóló kérdések voltak. Robbal nem igen beszélgettem erről, de sokszor észreveszem rajta, mennyire szeretne egy gyereket. Mindig elmosolyodik, ha kisgyermeket lát - pedig előtte simán átnézett rajtuk- és sokszor vannak olyan mondatai „hogy ha majd egyszer lesz gyerekünk”

Persze én is szeretnék kisbabát, de félek. Félek, hogy nem jön össze, ha mégis akkor nem fogom tudni megtartani. Rettegek ettől és azt hiszem még egy ilyen csapást nem bírnék elviselni. Clare azt tanácsolta, hogy adjak magamnak egy kis időt. Én akár ezer évet is adnék magamnak, de félek Rob nem várna rám ennyit

Tom vitt Rob szüleihez - mert én nem igazán tudok jól vezetni- de, mikor már vagy fél órát utaztunk sejtettem, hogy itt valami másról van szó.

-         Tom hova megyünk?- próbáltam belőle kiszedni, de nem volt hajlandó válaszolni

-         Tom légy szíves- néztem rá ártatlanul, ám ez sem hatott meg

-         Mandy kérlek, ne csináld ezt. Majd megtudod. Minden nő olyan kíváncsi, hogy az nem igaz.

-         Hát persze, hogy kíváncsi vagyok, hiszen biztos vagyok benne, hogy Rob szüleihez viszel

-         Ez nem is igaz- kérte ki magának- Csak valamiért be kell ugranom.

-         Persze én meg a mikulás vagyok

-         Tényleg? Akkor valami jó cuccot hozzál jövőre, mert idén kaptam semmit- viccelődött.

-         Biztos rossz voltál

Nem faggattam tovább, bár legszívesebben ezt tettem volna. Fogalmam sem volt merre tartunk.

Újabb tíz perc után, Tom egy gyönyörű szálloda – bár inkább hasonlított egy kastélyhoz- előtt parkolt le, majd szemeimet akaratom ellenére, kötötte be.

Nem láttam semmit és magas sarkú cipőmbe, pedig majdnem elestem, de Tomnak „hála” ez nem történt meg.

-         A francba, mikor érünk már oda?

-         Nyugi, mindjárt- kuncogott hangosan, mire legszívesebben letéptem volna a kendőt, de senki meglepetését nem akartam elrontani.

-         Tom meddig megyünk még?- kérdeztem újra, de ezúttal nem válaszolt.

-         Tom… ne csináld ezt. Már nem bírom sokáig ebbe a cipőbe

-         Itt vagy?- kérdeztem, bár keze még mindig enyémen pihent.

Nem sokkal később gyönyörű dallam ütötte meg füleimet a kendő, amely eddig vakságot okozott számomra, lekerült rólam. A szám is tátva maradt a látványtól, hiszen Tom helyett, Rob állt előttem (kiről eddig azt hittem, hogy az Államokban forgat)

-         Szerelmem- szólalt meg Rob miközben én még próbáltam magam összeszedni- Boldog születésnapot- folytatta, majd egy hatalmas csokor vörös rózsát nyújtott felém.

-         Köszönöm… de hogy? És mikor? És…

-         Sssss- hallgattatott el rövid csókjával - Várj egy picit- kérte tőlem, majd öltönye zsebébe nyúlt miközben fél térdre ereszkedett előttem.

A szívem abban a pillanatban megszűnt dobogni.