60. fejezet

Zenék a fejezethez:)

Tudnom kellett volna…

Tudnom kellett volna, hogy életem legrosszabb döntését követtem el, hogy mindent elrontottam, amit csak elronthattam. Már bánom. Rettenetesen. Minden nap azzal a hittel kelek fel, hogy ez-az egész csak egy rossz álom volt és karjaim közt tudhatom feleségemet, akit mindennél jobban szeretek.

De az idő múlik, a napok pedig gyorsan pörögnek egymás után és én még mindig nem ébredtem fel. Tudom, hogy végre el kéne fogadnom, hogy elveszítettem őt, de képtelen vagyok azzal a tudattal élni, hogy valakinek másnak mondja, hogy szeretlek, hogy mással bújik ágyba esténként, és hogy másnak a vállán sírja ki bánatát. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni.

-         Már azon sem lepődnek meg, hogy ha bejelentenéd, hogy a gyerekek tőle vannak - vágtam a fejéhez

-         Bazd meg Rob- sírta el magát, majd a kicsik szobájába rohant. Legszívesebben utána mentem volna, hogy bocsánatot kérjek, amiért ekkora baromságot mondtam, mégsem cselekedtem.

Hosszú napokat, heteket töltöttem el, tőle távol, de semmi nem változott. Elhidegült tőlem. Már azt sem tudom, hogy szeret-e vagy hogy valaha érzett-e így. Nem is beszél velem, még akkor sem, mikor a kicsikhez megyek. Tudom, hogy én hibáztam, hogy egy idióta vagyok, de mit kellett volna hinnem, mikor kiderült, hogy már hosszú ideje találkozgattak? Mandy szerint, csak barátkoznak és soha egyetlen csók sem csattant el köztük, én ebben mégsem hittem. Pedig bárcsak ezt tettem volna.

Üresen meredtem előre miközben az életem végét jelentő papírt fogtam a kezemben. Ne írd alá!- súgta egy hang a fejemben. De mit tehetnék, ha életem szerelme már nem akar a feleségem lenni? Ha már nem szeret? Már pedig, ha tényleg így van, nincs értelme magam mellett tartanom, még akkor sem, ha az ügyvédem akár azt is el tudná intézni, hogy soha ne kelljen aláírnom a papírokat. De tényleg van értelme? Jó úgy valakivel együtt élni, ha az közben már más férfiért rajong? Hogy minden nap csak szenvedés lenne, mindkettőnknek? Hogy éjjelenként hallom, ahogy sír?

-         Elegem van belőled Rob- ordította Mandy

-         Most miért mondod ezt? Én csak megkérdeztem, hogy hova mész. Azt hiszem, ezt van jogom tudni- csattantam fel- Különben is, a gyerekeknek szükségük van rád.

-         Most etettem meg őket. Három óráig nem lesznek éhesek. Ha mégis, fejtem le tejet így csak meg kell melegítened, ha ez nem esik nehezedre.

-         Képzeld, nem esik nehezemre - fintorodtam el- Miért mész el megint itthonról?

-         Rob én felnőtt érett, harminc éves nő vagyok, aki maga dönti el, hogy mikor és hova megy. Nincs jogod ebben beleszólni- kapta fel táskáját - Majd jövök - és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Újra egyedül maradtam.

Azt hiszem, nincs- ébredtem rá. Tényleg haszontalan bármit is tennem, ha ő már nem kíváncsi rám. Fogtam a tollat és lassan a papírhoz érintettem. Először míg visszakoztam, de mikor felpillantottam és megláttam az egész napos sírástól pirosra duzzadt szemeit, tudtam, mit kell tennem.

Aláírtam. Tényleg megtettem. Már nincs visszaút. Mostantól ő már nem a feleségem, most már semmi nem köt hozzá. Még egy papír sem. Elvesztettem- döbbentem rá, majd utoljára felnéztem rá, és annyit mondtam: Szeretlek még akkor is, ha te nem így érzel.

Felálltam a székről majd kisétáltam az ajtón és egyúttal az életéből is…

Azt mondják, az idő mindent begyógyít, hogy eltünteti a sebeket, amiket szívünkön ejtettek. De én nem hiszek benne. Már majdnem fél éve, hogy elváltunk, de még mindig csak bambán nézek magam elé, és azt kérdezem magamtól, hogy hol rontottam el. Perszer a kérdésre a választ pontosan tudom. Akkor, amikor a fejéjhez vágtam, hogy a gyerekek nem is tőlem vannak. Ott vesztettem el a harcot véglegesen.

-         Szia- köszöntem neki halkan.

-         Gyere, a kicsik még alszanak, de nemsokára felébrednek- nézett az órájára majd mosolyogva invitált be a házba, amely egykor az én otthonom volt.

-         Johnny hol van?- csúszott ki ismét a számon- Ne haragudj- kértem tőle azonnal bocsánatot, bár úgy éreztem hiába

-         Nézd Rob tudom, hogy nagyon nehéz ezt az egészet elfogadnod, de lassan fél éve, hogy elváltunk. Kezdj új életet, keress magadnak egy nőt, akivel boldogan élhetsz, ha már velem nem tudtál- rettenetesen fájtak szavai, mégis tisztában voltam vele, hogy igaza van. De mégis hogy tegyem rajta túl magam, ha még mindig szeretem? Ha legszívesebben magamhoz húznám, és szorosan átölelném? Egyáltalán hogy kérhet tőlem ilyet? Ő ilyen gyorsan elfelejtett?- ostoroztam magam és válasz helyett, inkább gyermekeim szobájába mentem.

Ahogy Mandy mondta, a gyerekek valóban aludtak. Éppen ezért, halkan az ágyuk mellett lévő karosszékükbe ültem - nehogy felébresszem őket- és onnan figyeltem őket. Bella egy az egyben Mandyre hasonlít. Nagy mogyoróbarna szemei és hosszú, szintén barna fürtjei mindkettőnknek elvarázsolnak. Még a személyiségét is anyjától örökölte, hiszen ő is ugyanolyan makacs és önfejű, mint ex-feleségem. Ellenben Chris. Szinte le sem tagadhatnám őt. Anyám mindig azt szajkózza, hogy Chris pontosan úgy néz ki, mint mikor én ennyi idős voltam. Szőke nagy zöld szemekkel és kissé vézna.

Először Bella ébredt fel, mire azonnal értem és tőle elszakíthatatlan macáiért nyújtózkodott, majd nem sokkal később fiam is. Miután – Mandy segítségével- megetettem őket, újra az emeltre mentünk, hogy anya legnagyobb örömére szétpakoljuk a játszó szobát. Jól elvoltunk. A kicsik szerencsére semmit nem vettek észre a kettőnk közötti feszültségből és ugyanolyan boldogan fogadtak, mint mikor még minden nap velük éltem.

Egészen addig élvezhettem boldogan és önfeledten gyermekeim társaságát, míg házasságom szétrombolója meg nem érkezett. Dühös tekintettem figyeltem, ahogy helyettem, csókolgatja feleségemet és kezét, még mindig formás fenekére teszi. Nem akartam jelenetet rendezni, így inkább félbeszakítottam a gerlepárt.

-         Szia Johnny - köszöntem jó hangosan mire azonnal szétrebbentek.

-         Ááá Rob nem is tudtam, hogy itt vagy- nah persze és én ezt szerinted el is hiszem?- morgolódtam magamban

-         Akkor ma nem is megyünk sétálni?- nézett értetlenül Mandyre

-         Most én vagyok a gyerekekkel, mivel én vagyok az apjuk

-         Rob- szólt rám ex- felségem

-         Nekem ne Robozz itt, kérlek. Jogom van itt lenni, akkor, amikor akarok. Nekem ő nem fogja megmondani, mikor takarodjak el és mikor nem- csattantam fel mire a kicsi Bella elsírta magát. – Remélem, most örülsz-, kaptam fel Bellát és szerencsére hamar meg tudtam nyugtatni.

Mandy is hamar belátta, hogy nem dobhat ki a házából, mivel jogom van látni a gyerekeket főleg, hogy előre szóltam, hogy jövök, ám- azt hiszem bosszúból- Johnnyt sem dobta ki. Mérgelődve indultam a kicsikkel ki a kertbe, hogy nehogy elhányjam magam, ahogy ölelgetik egymást, ám nem sokáig maradhattam egyedül.

-         Beszélhetnénk?- kérdezte Johnny

-         Nem. Ha nem látnád, éppen el vagyok foglalva

-         Ha beszélni nem is akarsz velem, meghallgatni kénytelen leszel- vigyorgott rám és, még mielőtt bármit is mondhattam volna, elkezdte mondókáját.

-         Mivel téged és Mandyt a gyerekek örökké össze fognak kötni és mivel nemsokára én is a kicsik életének a részévé válok, szeretném, ha normális lennél. Nem azt kérem, hogy legyünk puszi pajtások, vagy hogy fogadj el, de annyit tudnod kell, hogy nem én dobtam el magamtól Mandyt, hanem te. Te voltál az a barom, aki egy ilyen nőt eltaszított magától és ezt, ha akarod, ha nem, el kell fogadnod. Tegnap megkértem Mandy kezét is igent mondott. Szeretnék vele új életet kezdeni, de ezt csak úgy tudom, ha egy kicsit összekapod magad - fejezte be, és mint aki jól végezte dolgát magamra hagyott.

Ott ültem, kezemben Isabellával a fűben és teljesen ledöbbenten. Nem akartam elhinni, amit mondott. Egyszerűen képtelenség tűnt. Hogy hozzámegy? Az nem lehet- estem kétségbe, ám mikor megláttam a hatalmas üvegajtón keresztül, hogy csókolóznak, és boldogan simulnak egymáshoz, szívem végleg összetört.

Örökre elvesztettem.

-------------------------------------------------------------------------

Borús napra ébredtem. Az eső halkan kopogott az ablakomon. A nap sem ragyogott, ahogy az én szívem sem. Oldalra fordultam és ismét szerelmem hűlt helyét találtam az ágyban. Ott, ahol egykor csodálatos pillanatokat töltöttünk el. Emlékszem éjszakánként, mikor a kicsik felébredtek áthoztam őket, és míg az egyik jóízűen lakmározott, addig a másikat én szórakoztattam, nehogy sírásra görbüljön a szája.  Azok voltak életem legszebb pillanatai.

Akkor minden csodás volt. Olyan boldog voltam- szomorodtam el, hiszen most már cseppet sem mondhatom magam annak.

Feltápászkodtam az ágyról, majd rápillantottam az órára, ami már tizenegy órát mutatott. – Jó sokat aludtam, az hiszem - nyújtózkodtam egyet, majd anélkül, hogy bármit is magamra kaptam volna a földszintre sétáltam.

Szokatlanul jó illatok csapták meg az orromat mikor a konyha felé indultam kávé után kutakodva, de nem törődtem vele.

-         Szia drágám- hallottam meg a legédesebb hangot a világon, ám mivel még kissé kába voltam tudtam, hogy csak hallucinálok, hogy csak a képzeletem játszik velem

-          Azt hiszem, már elvonási tünetem vannak- röhögtem magamban miközben egy cseppet sem találtam humorosnak a helyzetet.

Kitöltöttem magamnak a kávét, majd mikroba tettem. Csak néztem azt az átkozott bögrét és vártam, hogy végre készen legyen. Mandy szerint ez-az egyetlen rossz szokásom- azon kívül, hogy egy tuskó, barom állat vagyok - , amitől nem tudok megszabadulni. Igaza is van. Kávé nélkül egész nap olyan lennék, mint akin átment egy úthenger.

Mikor végre kész lett, fogtam egy szelet- szerintem már igen csak száraz- kenyeret és kedvenc székemből figyeltem, az ablakokra hulló esőcseppeket.

Hírtelen gyengéd karok fonódtak körém, és orromat megcsapta feleségem vadító illata. Mélyet szippantottam a levegőből és hagytam képzeletemet szabadon játszani. Ha már úgy is meghalok, teljesen mindegy. Legalább, csináljam rendesen - mosolyodtam el

-         Ma olyan szótlan vagy- éreztem meg arcomon gyengéd ujjait, mire akarva akaratlanul is értük nyúltam. Azt hittem, ez lesz az a pillanat mikor, a rózsaszín felhő kipukkad és szembesülök teljes magányommal, ám teljesen váratlan dolog történt. Mandy ajkait enyémnek nyomta és csókolni kezdett. Olyan lassan csinálta, hogy a végére már tényleg elhittem, hogy itt velem. De mi van, ha tényleg itt van?- jutott eszembe, bármennyire is nevetségesnek találtam a lehetőséget.

Hírtelen kinyitottam szemeimet és ahelyett, hogy szerelmem hűlt helyét találtam volna, karjaimba ült.

-         Te mit keresel itt?- kérdeztem

-         Jajj Rob ne viccelj már- bökött oldalba Mandy, ám én még mindig nem hittem szemeimnek.

-         Hol van Johnny?

-         Kit érdekel most Johnny, mikor végre kettesben lehetünk

-         De… de… ez nem lehet

-         Rob mi a baj?

-         Te nem vagy itt- makacskodtam

-         Hogy ne lennék már itt. Te mondd, mit ittatok tegnap Tom legénybúcsúján?- kérdezte mikor hírtelen minden beugrott.

-         Nah ezt idd meg barátom. Garantálom, hogy érdekes álmaid lesznek- vigyorgott Tom egyik haverja. Én, pedig gondolkozás nélkül lehajtottam a poharat. Pillanatok alatt szédülni kezdtem…

-         Jézusom- öleltem át Mandyt – Ez csak egy álom volt, ez csak egy álom volt- ismételgettem hangosan. Szinte majdnem elsírtam magam örömömben, annyira boldog voltam, hogy ezt az egészet csak álmodtam, és hogy semmi nem igaz belőle.

-         Elmondod?- kérdezte Mandy

-         Nem- ráztam meg a fejemet, majd folytattam - Mert attól félek, hogy egyszer minden valósággá válik, azt pedig nem bírnám ki. Sajnálom- kértem bocsánatot feleségemtől, hiszen rettenetesen viselkedtem vele.

-         De miért? Rob ezt én nem értem. Olyan furcsa vagy

-         Azért, mert annyi mindent vágtam a fejedhez, amit nem lett volna szabad, és mert annyiszor bántottalak meg. Nagyon sajnálom, hogy sokszor nem voltam melletted, hogy nem törődtem veled eléggé.

-         Rob- túrt bele hajamba- Bármi is történt a múltban én már nem haragszom. Ugyan nagyon rosszul esett, hogy nem bíztál meg bennem, de már nem érdekel. És tudod miért? Mert rájöttem, hogy én is épp úgy hibás voltam.

-         Ez- nevetséges- akartam mondani, de feleségem félbe szakított.

-         Azért érzem magam hibásnak, mert nem gondoltam bele, hogy ezzel neked mekkora fájdalmat okozok, és hogy milyen sebeket tépek fel vele. Bárcsak erre előbb rájöttem volna, mert akkor soha nem hagytam volna, hogy Johnny közelebb kerüljön hozzám

-         Szeretlek- érintettem homlokomat övének- Mindennél jobban…

Fél év múlva

Ma egy évesek a kicsik és ezért egy kissebb, családias bulit tartunk, a tiszteletükre ,az új otthonunkban, ahová nem is olyan régen költöztünk be. Most minden sokkal nyugodtabb. És ami a legfontosabb, végre igazán boldogok vagyunk. Az a furcsa és ijesztő álom, sok mindenre megtanított. Arra, hogy jobban figyeljek a családomra és higgyek a feleségemben és nem utolsó sorban, önmagamban. Még most is a hideg ráz, ha arra gondolok, hogy mi lett volna, ha az álom nem csupán álom lett volna, de belegondolni nem merek. Inkább örülök annak, hogy Johnny végleg eltűnt az életemből és hogy már nem kell attól tartanom, hogy újból elveszi tőlem azt a nőt, akit a világon a legjobban szeretek.

Feleségem szépen felöltöztette a kicsiket, én pedig meggyújtottam a tortán lévő egy száll gyertyát. Hogy repül az idő- jutott eszembe, hiszen a gyerekek még csak most születtek meg, máris első szülinapjukat ünnepeljük. Ha így megy tovább, lassan azon kapom magam, hogy a lányom vagy éppen a fiam diplomaosztóján ülök öregen és dagadtan. Mandy szerint hatalmas hasam lesz, hiszen állandóan sört iszok, én mégsem aggódom. Volt már, hogy pocakot eresztettem, mégis vissza tudtam fogyni. Hát majd akkor is menni fog.

-         Drágám jöhetsz- kiáltott a nagyszobából feleségem, mire felkaptam a tortát és, a kicsik felé igyekeztem. Mikor megláttak, egyből kalimpálni kezdtek  kezeikkel és kissé értetlenül néztek felénk, hogy miért éneklünk és mosolygunk ilyen nagyon.

-         Nnyana - kiáltott fel kislányom a hatalmas tortát látva mire bátya is utánozni kezdte.

-         Boldog szülinapot kicsikéim- pusziltam meg homlokukat majd Isabellát az ölembe kaptam.

-         Nah, kívánjatok valamit!- kértem tőlük

-         Rob még csak egy évesek…

-         Nem baj, majd kívánok helyettük én - vigyorogtam feleségemre majd a torta felé fordultam.

-         Csak annyit kérek, hogy legyetek mindig boldogok és csak is a szívetekre hallgassatok - mondtam el magamban majd elfújtam a tortát. Chris egy kicsit ugyan megijedt a füsttől, de hamar rávetette magát az édességre így feleségem őt, én pedig a kicsi lányomnak adagoltam a sütit.

-         Gondoltam, hogy a ruhák nem maradnak tiszták- szontyolodott el feleségem

-         Én mondtam, hogy ne add rájuk a legszebbet…

-         Még jó, hogy te mindig mindent tudsz

-         De te így szeretsz - dobtam be a már jól ismert féloldalas mosolyomat

-         Hát, persze- csókolt meg, aminek sajnos gyermekeink vetettek véget

Mivel Livornoban még hétágra sütött a nap, és mert nem is volt hideg, úgy döntöttünk, torta evés után elvisszük a gyerekeket sétálni. Szépen lefürdettük, majd átöltöztettük őket és kéz a kézben indultunk a nyári sétánknak.

-         Annyira örülök, hogy ide költöztünk.

-         Hidd el én is. Végre nincsenek sikítozó lányok - nevettem fel.

-         Azért valld be, kicsit élvezted mikor annyi nagymellű lány letámadott.

-         Soha nem élveztem

-         Nah persze és ezt szerinted én el is hiszem?

-         Hát kénytelen leszel - vigyorogtam rá

-         Valamit el akarok mondani

-         Jézusom mi történt?- ijedtem meg azonnal.

-         Semmi rossz csak nem tudom, hogy mondjam el…

-         Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz ugye?

-         Igen- bólogatott - csak a megfelelő pillanatra várok- látszott rajta, hogy teljesen izgatott, de nem bírtam tovább várni, így próbáltam belőle mihamarabb kiszedni.

-         Mandy… kérlek…

-         Jó… szóval a múlt héten voltam az orvosomnál és…

-         Csak nem beteg vagy?- szakítottam félbe

-         Nem. Épp ellenkezőleg. Terhes vagyok - motyogta halkan

-         Hogy mi?- értetlenkedtem

-         Kisbabát várok- ismételte el még egyszer, én pedig még mindig alig akartam hinni a fülemnek.

-         Nem örülsz neki?

-         Dehogynem…- ellenkeztem- Ez… ez csodálatos- még csak álmodni sem mertem még egy gyerekről, hiszen az ikrek is olyan nehezen jötte össze, de ennél boldogabb már nem is lehetnék. – Mennyi idős?

-         Hat hetes- simította kezét lapos hasára.

-         Istenem még egy gyerek- ujjongtam, mire a kicsi Bella is tapsikolni kezdett- Lesz még egy kistestvéred!- újságoltam el neki bár tudtam, hogy totál nem érti, miről is beszélek.

-         Annyira boldoggá tettél - húztam magamhoz feleségemet, majd százszor elismételtem azt a szót, ami a világon a legjobban kifejezi, mennyire imádom és tisztelem a feleségemet - Szeretlek, szeretlek, szeretlek

Amikor valami elkezdődik, általában nem tudod, hogy fog végződni. A ház, amit el akartál adni, az otthonod lesz. Azok a szobatársak, akik rád erőltették magukat, a családoddá válnak. És az egyéjszakás kalandod, akit eltökéltél, hogy elfelejtesz, életed szerelme lesz. Az egész életünket azzal töltjük, hogy a jövőnkért aggódunk, tervezzük a jövőt, próbáljuk megjósolni a jövőt. Megpróbáljuk kiegyengetni az utunkat, de a jövő állandóan változik. A jövő a legrejtettebb félelmeinket rejti és a legvadabb reményeinket, de egy dolog biztos: ha egyszer megmutatja magát, a jövő sose olyan, mint amilyenre számítunk.

Mi viszont boldogan állunk elébe

Mandy&Rob

Sziasztok:)

A végére terveztem a mondókát mert nem akartalak titeket húzni, ha már ennyit kellett várnotok :D A csúszásért bocsánatot is kérek, de valahogy nem találtam a szavakat. Egyrészt azért, mert nem akartam (azt hiszem) az első történetemtől megválni, másrészt én teljesen máshogy képzeltem el a végét. Bevallom én mindig is ki akartam nyírni Robot. Nem tudom miért, hiszen imádom és nem akarok a szereplőimnek rosszat, de akkor is így képzeltem el. Viszont (amiről kicsit lejjebb is beszélni fogok) a történet végének B verziója is fel fog kerülni a blogra. Hogy mikor azt még nem tudom. De majd erről tényleg egy kicsit később.

Nos először szeretném MINDENKINEK aki akár egyszer is véleményezett akár komment vagy pipa formájában. Nekem nagyon sokat jelentettek és azt hiszem ezt nem győztem elégszer kihangsúlyozni. 

Emlékszem mikor elkezdtem ezt a történetet az első és egyetlen célom az volt, hogy bebizonyítsam, hogy igen is össze tudok hozni egy kis sztorit, mert képes vagyok rá. Hát megcsináltam és lehet nem vagyok a legjobbak között mégis azt tudom mondani, hogy van egy kerek egész történetem amit én hoztam össze. És igen is büszke vagyok rá. 

Voltak mélypontok, volt hogy legszívesebben törölni akartam a blogot, volt, hogy egész este bömböltem, de mégis itt vagyok és azt hiszem ezekből a pillanatokból is sok mindent tanultam. Nem tennék/ írnék semmit máshogy mert ez is én vagyok. 

Tegnap nagyon részletesen átnéztem, hogy ki mennyit és mit kommentelt. Le voltam döbbenve. Soha nem hittem volna, hogy ennyi komit fogok kapni ezért szeretnék pár szót szólni azokhoz, akik a legtöbbet kommenteltek, ha megengeditek. 

Az első helyezett egyértelműen és toronymagasan Rose lett. Hogy számokat is mondjak 53x írt nekem megjegyzést. 
A második helyezett Vyvy lett aki 47x kommentelt:)

A harmadik helyezett csak egy kommentel lemaradva a második helyezett mögött Szilvi lett:)

A negyedik Szélkisasszony lett aki 41x írt nekem

Az ötödik már kissé lemaradva, de ez is szép szám Zsuzsi lett aki 27x kommentelt. 

És végül de nem utolsó sorban Kitty aki nagyon sokat segített nekem:) 

Lányok csak annyit mondanék, ha ti nem lennétek én ezt a történetet biztos nem tudom befejezni! KÖSZÖNÖM

Nos nektek drágáim, kérném az e-mail címeteket mert a várva várt B verziót először ti olvashatjátok. Azt nem tudom, hogy mikor lehet kicsik (sokat) kell rá várni, de mindenképpen el fogom küldeni, utána pedig felteszem az oldalra is. Ha már ennyit írtatok ez a minimum.

Akiknek még külön köszönetet szeretnék mondani az Kesha: Sok mindent megtanultam, amit ha te nem lettél soha a büdös életbe nem tapasztaltam volna meg. Köszönöm. Csibioon,Nic,Heni,Zsófi,Niktuka,Kolett,Vircsi,Ani,Zazi,Ila és még az összes többi véleményezőm nah és az 54 rendszeres olvasóm:)

Tudom, hogy az utolsó fejezetnél ilyet már nem szokás kérni de nem lehetne, hogy most az is kifejtse véleményét aki eddig nem tette?:P

Majd hozom a B verziót.

Pusz

Kim

59. fejezet

Sziasztok:) Nem akarom sokáig húzni az idegeiteket, ezért rövid leszek. A komikat nagyon szépen köszönöm. 11?? Nagyon édesek vagyok sőt mi több, IMÁDLAK TITEKET :D A pipákat is ugyanolyan szeretettel fogadtam ám:)

Már csak egy rész.....:(  Az alternatív véget pedig nem teszem fel a blogra, így aki részt akar még venni a játékban tudja mit kell tennie. ( Rendszeres komizóimnak nem kell aggódnia) 

Megpróbálok sietni a következő résszel!

Pusz

Hát nem édesek?????:)

Mandy

Éreztem, hogy itt az idő mégsem hittem, hogy ilyen gyorsan bekövetkezik az a pillanat, amelyre már oly rég óta vártunk. Férjem kétségbeesetten kérdezte mi bajom, de azt hiszem ő is pontosan tudta, hogy miért jajveszékelek olyan nagyon. Fájt mindenem. A hátam majd leszakadt, a hasam alján pedig egy erős szúró fájdalmat éreztem. Azt hittem szétszakadok, vagy minimum elájulok, mégis próbáltam mélyeket lélegezve megnyugodni- Rob hozd ide a táskámat- kértem, mire azonnal felkapta mankóját és mint egy őrült sietett az emeletre, ahol az elkészített cuccaim voltam.

Majdnem tíz perc telt el mire visszatért, ám én addig felhívtam Tomot, hogy azonnal jöjjön értünk, mert megindult a szülés és Rob nem tud vezetni. – Sietek, ahogy csak tudok, addig lélegezz mélyeket - mondta én pedig próbáltam kérésének megfelelően cselekedni. Az orvos már vagy ezerszer elmondta, mit kell tennem, ha eljön az idő, mégis ebben a pillanatban felkészületlennek éreztem magam.

 Férjem miután lehozta a csomagomat, mögém állt és biztató szavaival próbált nyugtatni. – Nagyon ügyes vagy szerelmem. Csak így tovább- próbáltam csak hangjára koncentrálni ám a fájdalom olyan erős volt, hogy azt hittem mindjárt elájulok.

Szerencsére nem így történt. Tom ahogy ígérte hamar megérkezett és bevitt minket a kórházba miközben én már értesítettem a doktoromat, hogy hamarosan érkezünk.

Mikor megérkeztünk a nővérke rögtön egy tolókocsiba ültetett majd egy előkészített szobába kísért. Azt hittem mindjárt vége, hogy nemsokára már kezeimben tarthatom gyermekeimet, ám akkor még nem is sejtettem, hogy milyen hosszú és gyötrelmes óráknak nézek elébe…

- Nagyon jól csinálod szerelmem - biztatott továbbra is férjem, akit nem küldtem ki a szobából. Komolyan azt hittem zavarni fog a jelenléte, hogy nem szeretném, ha ilyen kiszolgáltatott helyzetben látna, de mint sok mindenben, ebben is tévedtem. Belehaltam volna, ha egy lépésnél is távolabb kerül tőlem, ha egyedül kéne végigcsinálnom, ezt az egészet….egyszerűen képtelen lettem volna rá.

Az órák gyorsan peregtek egymás után, számomra mégis lelassult az idő. Sőt, mintha teljesen megállt volna. Az orvos, ki tudja milyen időközönként bejött hozzám, hogy megnézze mennyire tágultam ki, de kielégítő választ sokáig nem kaptam. Rob próbált segíteni nekem, mindenben. Volt, hogy a hátamat masszírozta, vagy éppen izzadt homlokomról törölte az izzadságcseppeket. – Nem bírom tovább Rob- mondtam erőtlenül a sokadik óra után - Dehogynem szerelmem. Már nincs sok hátra ígérem- szorította meg kezemet, de én egészen odáig nem hittem neki, míg az orvos meg nem érkezett a jó hírrel.  

- Jól van Mandy. Itt az idő. Most átvisszük egy kényelmesebb és biztonságosabb szobába, ahol a kicsik, végre kibújhatnak – mondta, én pedig szinte örömkönnyekbe törtem ki. Mindig is erre a pillanatra vágytam és most végre elérkezett. Annyi szenvedés, fájdalom és kitartás után nemsokára anya leszek- döbbentem le és szinte alig láttam ki a könnyeimtől - Ugye a férjem velem jöhet?- kérdeztem az orvosomat, aki most is megnyugtató választ adott- Ha a ő elég erősnek érzi magát akkor igen- pillantott Robra, aki holt sápadtan bámult maga elé.

Reméltem, hogy most nem futamodik meg, hogy ígérete szerint cselekszik, de azt is megértettem volna, ha nem akarja látni, ahogy a kicsik kibújnak. Szerencsére Rob összeszedte magát és kezemet szorítva kísért át a szülőszobába.

- Most nyomjon Mandy!- utasított az orvos én pedig minden erőmet összeszedve teljesítettem kérését. Nagyon fájt. El nem tudom mondani mennyire. Azt éreztem, hogy szétszakadok a kínzó érzéstől. – Most vegyen egy mély levegőt és nyomjon újra- mondta nyugodtan az orvos, de én képtelen voltam rá. Elfogyott minden erőm és ezt hittem ott helyben meghalok…

-         Mandy nem adhatod most fel! - nézett rám kétségbeesetten Rob- Meg tudod csinálni kicsim, mert erős vagy. Emlékszel, hogy nekem is ezt mondtad nem is olyan régen?!Akkor én sem adtam fel, mert rátok gondoltam, arra, hogy mennyire szeretlek titeket, hát most te se tedd! - nyomott egy puszit homlokomra, majd a legszebb szót suttogta fülembe - Szeretlek

Szavai teljesen megnyugtattak. Úgy éreztem, történhet velünk bármi is, minket akkor sem tudnak elszakítani egymástól, mert a szerelem tényleg egy olyan kapocs két ember között, amit elvenni vagy tönkretenni senki nem tud.

Erősen megszorítottam Rob kezét majd hangomat kiadva koncentráltam a nyomásra. Az orvos megdicsért majd újra arra kért, hogy szedjem össze minden erőmet. Nagyon nehéz volt megtennem, de végül sikerült. Újra férjem kezébe kapaszkodtam majd egy utolsót nyomva hallottam meg a legszebb hangot világon.

-         Gratulálok Mandy- mutatta fel a kissé maszatos kicsimet, aki olyan hangosan sírt, hogy azt még egy operaénekes is megirigyelhetett volna.

-         Apuka elvágja a köldökzsinórt? – kérdezte Robot, aki a meghatódottságtól alig állt a lábán.

-         Pe… persze – dadogta Rob majd gyermekem mellé lépett és az orvos utasítását követve, elvágta a köldökzsinórt.

Szívem őrült ütembe vert, könnyeimtől pedig már alig láttam ki. Hallottam, hogy beszél valaki mellettem, hogy csipognak körülöttem a gépek, engem mégis csak egy dolog érdekelt. A gyerekem.

-         Tessék anyuka itt a gyönyörű kisfia- nyújtotta felém őt a nővére, aki akkora már jóval halkabb volt. Óvatosan a kezembe fogtam fiamat és a takarót kicsit félrehúzva csodáltam meg tökéletes arcát. Az érzés, mikor először megpillantottam őt, leírhatatlan volt. Nem találtam rá megfelelő szót, amivel ki tudtam volna fejezni, mindazt, amit akkor éreztem.

-         El sem tudom mondani mennyire köszönöm neked- húzott magához minket Rob, akinek hangja ugyanúgy elcsuklott, mint az enyém.

-         Szia drágám- köszöntem fiamnak, mire ő hatalmas kék szemekkel figyelt engem miközben apró kezeit szájába próbálta gyömöszölni.

-         Most egy kicsit el kell vinnünk őt rendben?- lépett mellénk egy nővérke, ám azzal nem számolt, hogy én mint egy anyatigris úgy fogom védeni kisfiamat.

-         Nem veheti el tőlem!- estem teljesen kétségbe és próbáltam fiamat minél közelebb húzni magamhoz, hogy senki se férkőzhessen hozzá.

-         Ne aggódjon. Nem lesz semmi baja. Csak lefürdetjük és megmérjük a pici súlyát- nyúlt a fiamért, akit ha nagy nehezen is, de átadtam a nővérkének.

Üres volt a karom. Túlságosan is. Figyeltem, ahogyan lassan eltűnik szemeim elől és úgy éreztem szívem egy részét vették el. Tudtam, hogy nem lesz semmi baja, hogy vigyázni fognak rá, anyai ösztöneimet mégsem tudtam kordában tartani.

Próbáltam leküzdeni könnyeimet, ami több-kevesebb sikerrel sikerült is. Figyelmemet csak azt tudta elterelni, hogy testemet újra átjárta az a borzalmas fájdalom, amit fiam születése előtt éreztem. Izgatott lettem, mert tudtam ez csak egyet jelenthet. Most már lányom is úgy érzi itt az ideje, hogy kijöjjön biztonságot nyújtó pocakomból.

Rob kezét megszorítottam és olyan erősen nyomtam amennyire, csak tudtam. – Jól van Mandy, már mindjárt kint van – hallottam meg orvosom hangját és én utolsó morzsáimat összeszedve segítettem lányomat a világra.

Rob

Azt sem tudtam hová kapjam a fejem, annyira gyorsan történt minden. Először kisfiam jött világra, majd lányom nem sokkal később követte bátyát. Hihetetlen, mindent elsöprő érzés volt, látni gyermekeimet megszületni, illetve, hogy kislányomat én tarthattam először karjaimba.

Mikor szemébe néztem, tudtam, hogy mindentől óvni fogom és hogy akár életemet feláldoznám érte. – Szia édesem- suttogtam neki halkan, miközben még mindig megbabonázva figyeltem őt. Ha akartam volna, sem tudtam volna levenni róla szemeimet, olyan tökéletes volt mindene. Az orra, a szája, a fülecskéi, az apró kezei, amik már most tiszta nyálasak voltak. Szívembe pillanatok alatt belopta magát.

-         Csodálatosak vagytok- hallottam meg feleségem hangját- De most már én is kérem őt- szipogott rendesen, de ezzel én sem voltam másképp. Könnyeimet, képtelen voltam kordába tartani, annyira boldog voltam.

-         Itt is vagyunk- sétáltam az újdonsült mamához majd karjaiba adtam lányunkat

Ha valaki két évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy lesz két gyönyörű gyermekem és még annál is csodálatosabb feleségem, akkor egész biztos, hogy kiröhögöm. Esélyt nem láttam arra, hogy valaha is ilyen boldog lehetek. Tudom, hogy én is rengeteget hibáztam, hogy sok mindent másképp kellett volna tennem, mégsem változtatnék semmin. Hogy miért? Mert így volt tökéletes minden. Így lettem az aki, így ismerhettem meg a feleségemet, aki két ilyen csodával ajándékozott meg.

----------

Néha még most is meg kell, hogy csípjem magam, hogy elhiggyem tényleg nem álmodnom, hogy tényleg apa lettem. Mandy szerint már ideje lenne megszoknom a helyzetet, hiszen a kicsik már két hete megszülettek, én néha mégis attól tartok, hogy felébredek és egy sötét hotel szobában találom magam, teljesen egyedül.

-         Rob kérlek segíts egy kicsit- rázott fel gondolataimból feleségem én pedig mint szófogadó férj, azonnal az emeletre siettem

-         Megfognád egy kicsit Bellát, míg megetetem Christ?

-         Hát hogyne. Nah gyere apuci kicsi szeme fénye - gügyögtem lányomnak, aki látszólag jól elszórakozott rajta, ugyanis rögtön kalimpálni kezdett kezével és egy hatalmas nyáladagot csorgatott ki ruhájára.

-         Ahogy látom, már nem csak a rajongóim csorgatják utánam a nyálukat

-         Jajj Rob olyan dilis vagy- kuncogott Mandy miközben fiamat a keblére helyezte. Emlékszem mikor először etette meg a kicsiket, annyira zavarban voltam, hogy legszívesebben kifutottam volna a szobából, de most már a világ legcsodálatosabb dolgának tekintem.

-         De hát, ha egyszer tényleg- viccelődtem tovább – Azért remélem még jó harminc évig, nem jön rá, hogy az apján kívül más férfi is van a világon.

-         Szép álom igaz?

-         Én ezt halálosan komolyan gondoltam.

-         Hát akkor azt hiszem hatalmasat fogsz csalódni, ha úgy tizenöt év múlva elkezd pasizni

-         Nah még mit nem- csattantam fel- Még csak az kéne, hogy az én lányomnak valaki udvaroljon- el sem tudnám képzelni, hogy valaki elvegye tőlem az egy szem pici lányomat, főleg, hogy tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a férfiaknak mindig csak azon jár az eszük. Az én lányomat pedig senki nem fogja… nah jó ezt inkább hagyjuk. Szóval senki nem fogja randira hívni, mert biztos letöröm a kezét, ha csak egy újjal is hozzáér.

-         Olyan édes vagy mikor így felhúzod magad- nevetett rajtam feleségem, ám én egy cseppet sem gondoltam olyan viccesnek a helyzetet.

-         De tudod milyen érzés belegondolni, hogy valaki majd el fogja csábítani az én lányomat?

-         Tudom, mivel ha nem jöttél volna rá, nem csak a te lányod. Nah mindegy, látom hiába is magyarázok neked, úgysem érted meg miről beszélek- legyintett rá, majd tovább simogatta fiam buksiját, aki eközben már jóízűen falatozgatott.

-         Ne veszekedjünk, jó?!- emeltem fel egy kicsit a hangomat, mire Bellácska azonnal elsírta magát- Ssss. Nincs semmi baj drágám - nyugtattam meg- Itt van a papa

-         Igen ott, csakhogy kiabálsz, amitől egy két hetes csecsemő azonnal megijed- nézett rám szúrós szemekkel Mandy.

-         Ne haragudj- már megint egy ökör voltam. Remek Pattinson. Gratulálok. Legközelebb, ha díjat veszel át, szólj, hogy azt is írják rá hogy „ egy címeres ökörnek”

-         Nem haragszom csak nem értem, miért kell ilyenen veszekednünk, mikor Bella még csak két hetes.

-         Tudom… csak annyira pici és olyan édes, hogy nem tudom elképzelni, hogy valaki más is ennyire szeretni fogja, mint én- néztem az említett személyre, aki eközben elszenderedett karjaimban, de nekem eszem ágában sem volt őt lerakni. Inkább a hálóba sétáltam, ahol az ágyra hanyatt dőlve fektettem a drágaságomat a pocakomra.

Behunytam szemeimet és hallgattam, ahogy lányom szaporán veszi a levegőt, egészen addig míg lel nem aludtam.

A nap, már csak egy halvány csíkban világította meg a szobát, mikor felébredtem, de ahogy felnéztem, lányomat már nem találtam hasamon. Nem estem pánikba, mert tudtam, hogy csak Mandy lehetett az, aki elrabolta tőlem Bellát, így egy hatalmas nyújtózkodás után a földszintre indultam.

-         Te meg mit keresel itt?!- döbbentem le váratlan vendégem láttam, aki éppen kislányomat tartotta a kezében, míg Mandy fiammal játszott.

-         Épp Londonban jártam és úgy gondoltam beugrok gratulálni

-         Hát te csak ne gratulálj jó?!- csattantam fel, majd szinte kitéptem lányomat a karjai közül

-         Rob ne legyél ilyen bunkó!

-         Hogy én ne legyek bunkó?- szinte nevetnem kellett, olyan nevetséges volt a helyzet- Nem veszed észre, hogy csak azért jött, hogy téged is elvegyen tőlem?- pillantottam Johnra

-         Rob ne viccelj már én csak azért jöttem, hogy gratuláljak nektek- kelt saját védelmébe John ám én átláttam rajta.

-         Takarodj innen!- utasítottam – És többé vissza se gyere

-         Rob ezt nem teheted- nézett rám könnyes szemmel Mandy

-         Ó dehogynem- indultam el lányommal a karomban az ajtó felé- Köszönjük John, hogy meglátogattál minket. Remélem, többet nem teszed - mondtam csupa iróniával a hangomban. Azt hittem már győztem és nem kell többé attól tartanom, hogy bárki is megkörnyékezi feleségemet, ám arra nem számítottam, hogy drága nejem lesz az, aki keresztbe húzza számításaimat.

-         Nah ide figyelj Rob. Ez-az én házam is és hogyha valami nem tetszik akkor el lehet menni

-         Hé… én, azt hiszem jobb lesz, ha megyek- indult el felém John

-         Nem- ragadta meg feleségem a karját- Te szépen itt maradsz!

-         Mandy mondd, hogy rosszul hallottam, amit mondtál

-         Egy, csukd be az ajtót, ha nem akarod, hogy a lányod megbetegedjen- szólt rám, mire csak Bellára gondolva behajtottam az ajtót- Kettő, nem tudom miért vagy ilyen féltékeny mert az hiszem nem adtam rá okot. 

-         Most már semmiben nem vagyok biztos - motyogtam halkan, remélve hogy feleségem nem hallja meg szavaimat.

Duzzogva indultam el lányommal az emeletre, ahol kiságyába fektettem, mert attól tartottam, hogy amilyen ideges vagyok a végén még kiejtem a kezemből.

Hihetetlen, hogy Mandy még az ő pártjára állt, mikor pontosan tudja, hogy John és én nem voltunk soha sem valami jóban. Jó, ez így nem teljesen igaz, hiszen fiatalként ő volt a legjobb haverom, de mikor lefeküdt a szerelmemmel, sőt mi több felcsinálta, nagyon megutáltam. Bár ez még enyhe kifejezés arra, amit valóban gondolok róla.

Mivel Bella nyugodtan aludt, én pedig fel s alá járkáltam idegességemben a szobájába, jobbnak láttam, ha inkább átmegyek a mi szobánkba. Az ajtót magam után csak azért nem csaptam be, mert tekintettel voltam az én kicsi lányomra, amúgy nagyon szívesen megzavartam volna a két gerlepárt. A tévécsatornákat egymás után kapcsoltam el, miközben folyamatosan az órámat figyeltem, hogy mikor megy már el végre John.

Már éppen azon voltam, hogy nem érdekel, ha Mandy véglegesen megharagszik rám, én akkor is lemegyek és kidobom azt az idiótát, mikor megakadt a szemem nejem telefonján.

Soha nem szoktam az üzenetei vagy híváslistája után kutatni, ám most nem bírtam neki ellenállni. Szemem majdnem kiesett a helyéről, mikor megláttam az egyik Johntól érkezett üzenetet.

Szia drága. Gratulálok a kicsikhez. Biztos olyan meseszépek, mint te. Nemsokára Londonba utazom és akkor végre mi is láthatunk téged.

Vigyázz magadra.

Pusz

John

Egyszerűen nem akartam hinni a szemnek. Kénytelen voltam vagy hússzor elolvasni az üzenetet, még végül elhittem, hogy szemeim nem kápráznak.

-         Ez nem lehet igaz- estem az ágyra és teljesen leforrázva éreztem magam. Tehát minden, amit eddig mondott hazugság?

-         Rob mit csinálsz?- rontott be a szobába szerelmem majd kitépte a kezemből a telefont- Mégis milyen jogon nyúlkálsz bele a telefonomba?- őrjöngött

-         Talán a férjed vagyok, akinek azt hiszem joga van tudnia, hogy kivel fecsegsz. Mégis mióta tart a kapcsolatotok?- emeltem fel én is a hangomat

-         Rob ezt te sem gondolhatod komolyan- sápadt el teljesen, szemei sarkában pedig könnycseppek jelentek meg. Régen talán megsajnáltam volna, de most annyira elvakított a düh, hogy nem tudtam kontrollálni szavaimat.

-         Már azon sem lepődnek meg hogy ha bejelentenéd, hogy a gyerekek tőle vannak- mondtam ám én már akkor tudtam, hogy életem legnagyobb baromságát követtem el.

Közvéleménykutatás

Ugyan, még két fejezet hátra van a történetből, szeretném ha elmondanátok, hogy mit gondoltok a történetről. A kérdések közé, tettem jót és rosszat egyaránt, hogy nehogy valaki azt mondhassa félek az eredménytől :D Szóval szavazásra fel MINDENKINEK aki elolvasta az EGÉSZ történetet...:)

58. fejezet

Sziasztok. Sajnálom, hogy későn hoztam a fejezetet, de rengeteg dolgom volt, ami sajnos nem sajnos fontosabban volt az írásnál. Remélem megértitek
A komiknak rettentően örültem. 12???? Tó jó Isten :) :) Imádlak titeket :) Nah és persze azokat is, akik szorgosan nyomkodták a pipákat.
Ne feledjétek. Ezen a fejezeten kívül már csak 2 rész van hátra :)


Nekik küldöm elsősorban a fejezetet: Vyvy,Csibimoon,Ila,Kolett,Tika, Niktuka,Alexandra,Szilvi, Vircsi, Zsófi,Rose és végül, de nem utolsó sorban Nic :) Köszönöm lányok, hogy írtatok.

 Ajánló a fejezethez

Mandy

Szívem a torkomba dobogott, mikor Rob egyenesen szemeimbe nézett. Próbáltam mosolyt erőltetni arcomra, de annyira megvoltam rémülve, annyira féltem válaszától, hogy képtelen voltam rá. Idegesen szorítottam ujjait, miközben a másodpercek egyre gyorsabban pörögtek, de Rob még mindig ugyanolyan kétségbeesetten nézett rám. Kezdtem egyre jobban megrémülni, a legrosszabbra mégsem mertem gondolni. Ismernie kell. Tudnia kell, hogy ki vagyok, hogy mennyire szeretem őt, hogy a gyermekeit várom. Képtelenség, hogy mindezt elfelejtse - biztattam magam egészen addig, míg Rob végre megszólalt- Mandy- suttogta halkan, én mégis tisztán és érhetően hallottam- Igen én vagyok az - válaszoltam boldogan miközben az öröm könnyei csurogtak végig arcomon. Tudtam, éreztem, hogy emlékezni fog ránk, mégis rettegtem ennek ellenkezőjétől - Fáj- nyögött fel hangosan, mire óvatosan végigsimítottam kötésén és közel hajoltam hozzá- Nem lesz semmi baj Rob. Erős vagy és ki fogod bírni – biztattam - Ígérem pár hét és emlékezni sem fogsz erre az egészre- nyugtattam meg, mivel a monitor egyre gyorsabb ütemben csipogott. - Mi jól vagyunk és ne aggódj semmi miatt. Szeretlek Rob- motyogtam mire alig érthetően, ugyan de válaszolt- Én is- szárnyaltam a boldogságtól és legszívesebben azonnal karjai közé bújtam volna és még vagy százszor elismételtem volna, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire szükségem van rá, hogy nélküle egy fikarcnyit sem ér az életem, de tudtam, hogy nem tehetem meg.

Ismét az orvos vetett véget idilli pillanatnak, mikor közölte, hogy vissza kell altatni Robot, mert egyre gyorsabban ver a szíve. Még nem akartam, hogy visszaaludjon, hiszen alig tudtam vele beszélni- kábasága ellenére - de az orvos hajthatatlan volt. Tudtam, hogy a dolgát végzi és hogy a lehető legjobbat akarja férjemnek, mégis haragudtam rá, amiért ilyen gyorsan szétszakít bennünket. Már csak arra volt időm, hogy egy apró csókot nyomjak arcára és hogy elmondjam én várni fogok rá, majd kivezettek a kórteremből.

Rob újabb két napig volt mélyaltatásban, de közben egy párszor felébresztették, hogy lássák hogyan javul az állapota és, hogy nem szenvedett-e maradandó károsodást. Szerencsére rohamosan javult és semmilyen komplikáció nem lépett fel. Hálát is adtam érte az Istennek és anyámnak, akik nem engedték, hogy életem legfontosabb férfiját elvegyék tőlem.

Ebben a két napban viszont kész káosz uralkodott a kórház előtt és azon belül is. Rajongók százai jelentek meg, hogy jókívánságaikat eljuttassák Robnak és ami furcsa, hogy nekem is. Nagyon jól esett, hogy így aggódnak férjemért és értem is, de kicsit feszélyezve éreztem magam amiatt, hogy most minden szempár rám szegeződik. Még egy tucat testőrt is kellett felfogadnunk, hogy senki olyan ne jusson szerelmem közelébe, akinek nincs ott helye.

Még a nővérkék számát pedig szabályozni kellett, mert mindenki férjemet akarta ápolni, aminek egyszerre örültem is meg nem is. Nem volt féltékeny, egyszerűen csak nem bíztam meg bennük. Attól tartottam, hogy valamelyik telefonnal sétál majd be a kórterembe és teszi közzé ahogy Robból csövek lógnak ki.

Steph tegnap érkezett meg a kórházba. Addigra mát kész bolondok háza volt, ami az én lelki állapotomnak sem tett jót. A vérnyomáson vészesen emelkedett, amit az orvosok próbáltak valahogy lejjebb vinni, hiszen ez kifejezetten veszélyes rám és a babákra is. Clare éppen ezért mindenáron azt akarta, hogy menjek haza piheni, nekem viszont eszem ágában sem volt férjem mellől elmozdulni és hangot is adtam nemtetszésemnek- Clare nagyon rendes tőled, hogy aggódsz, de nincs miért. Pontosan tudom, hogy mire van szüksége a testemnek és, hogy mikor kell pihennem. Nem lesz baja sem, a kicsiknek, sem nekem, jó?- nyugtattam meg mire, ha egy kis időre is, de békén hagyott.

Miután családomat biztosítottam róla, hogy nincs szükségem több pihenésre egy újabb problémába ütköztünk. Az újságírók a rajongókkal egyetemben, egyre idegesebbek és követélezőbbek lettek és ami a legijesztőbb, hogy egyesek, már Rob halálhírét keltették. A helyzet kezdett egyre elharapózódni, ezért úgy döntöttünk kiállunk a nyilvánosság elé.  Sajtótájékoztatót nem kívántunk tartani- egyenlőre- de Steph mindenképpen azt tanácsolta, hogy adjunk egy rövid interjút, hogy lenyugtassuk a kedélyeket.

Az interjúra tegnap került sor, a kórház egyik kórtermében és csak én szólaltam meg, bár semmi kedvem és erőm nem volt hozzá, mégis úgy gondoltam, hogy meg kell köszönnöm a rajongók szeretetét és biztatását.

 – Először is szeretném hálámat kifejezni minden rajongónak, aki mellettünk volt és van ezekben, a nehéz időkben. Biztos vagyok benne, hogy Rob érzi mennyi szeretetet veszi körül, úgy ahogy én is. Viszont éppen ezért, szeretnénk mindenkit megkérni arra, hogy ne jöjjön a kórház elé, mert nekem és az orvosoknak is eléggé nyomasztó érzés, hogy ennyi ember lesi minden mozdulatunkat. Remélem tiszteletbe tartjátok kérésünket. Rob a körülményekhez képest jól van és biztos vagyok benne, hogy teljesen fel fog épülni, mert rettentősen erős. De ezzel együtt sajnos a sérülései súlyosak és életveszélyesek, így az orvosok úgy döntöttek, hogy a gyógyulása érdekében mélyaltatásban tartják egy pár napig. De mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy ez csak is az ő érdekében történt. Tegnap egy kis időre felébresztették és engem és szüleit is felismert, ami mindenképpen egy jó jel, de továbbra is azt kérem mindenkitől, hogy imádkozzon érte - mondtam el néhol el-elcsukló hanggal az interjút a BBC-nek, amivel sikerült egy kissé megnyugtatni mindenkit

Újabb két, borzalmasan hosszú nap telt el, mikor az orvosok végre közölték, hogy Rob annyira rohamosan javul és az ébresztésekre is olyan reagált mindannyiszor, hogy ma véglegesen felébresztik.

Az ágy mellett álltam és szorosan fogtam kezét, mikor kinyitotta szemeit. Nagyon rémült volt pillantása ezért próbáltam megnyugtatni és szeretetemről biztosítani. Férjem erős fájdalmakra panaszkodott és fogalma sem volt róla hol és miért van, de szerencsére engem most is felismert. Miután elmondtam neki, hogy jó kezekben van és hogy nem lesz semmi baj, egy kissé megnyugodott majd szerencsére lélegeztető gép nélkül aludt tovább. Végig mellette voltam és fogtam kezét, mert ez rám és a kicsikre is jó hatással volt. Még a vérnyomásom is helyreállt, így anyósom is leszállt rólam végleg.

Robot újabb három nap elteltével, vitték át az intenzív osztályról egy magánszobába ahol nekem is biztosítottak egy ágyat. Állapota rohamosan javult, ám a bal lábán, valamint karjain lévő gipsz miatt, alig tudott mozogni és néha még erős fájdalmakra panaszkodott. Ez nem is csoda, hiszen olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy az is hihetetlen, hogy ilyen gyorsan kikerült az intenzívről. A balesetről hiába kérdeztem vagy a rendőrök, nem tudott választ adni, mert semmire nem emlékezett, még arra sem, hogy hol és mikor történt a baleset. Valahol örültem is ennek, hiszen így is elég nehéz feldolgozni a történteket, nemhogy akkor, ha mindenre emlékezne, ezért nem törődtem vele, csak azzal, hogy visszakaptam férjemet. Azt az embert, akit a világon a legjobban szeretek.

Két és fél hónap múlva

Két hónap és tíz hosszú hét telt el Rob balesete óta, aki az óta már otthon lábadozik. A kezéről szerencsére rég lekerült a gipsz, de a lábáról még mindig nem, így eléggé nehézkesen mozog ő is a lakásban. Azért mondom, hogy ő is, mert pocakom olyan méreteket ölt, hogy lassan már alig férek el a házban, arról nem is beszélve, hogy fáj mindenem.

- Én nem szülök több gyereket az biztos- "huppantam" le az ágyra Rob mellé, kedvenc fagyimmal a kezemben. Férjem jót kuncogott kijelentésemen majd szabad kezével pocakomra tette kezét és simogatni kezdte – Tényleg nem szeretnél gyereket?- kérdezte szomorú tekintettel. Most, hogy mondjon így az ember nemet? – Persze, hogy szeretnék, de most jelent pillanatban úgy érzem magam, mint egy nyolcvanéves nyugdíjas, akinek minden mozdulat fáj - panaszkodtam, annak ellenére, hogy élvezem a terhességem minden mozzanatát, hiszen két pici gyermek fejlődik bennem, akik nemsokára megszületnek. Az orvosom szerint már nincs sok hátra, mert a pocakom már igen csak lent van és a gyermekeim is egyre jobban mozgolódnak bennem. Én nem bánom. Már alig várom, hogy karjaimba tarthassam őket, bár a szüléstől kissé félek. Nem akarok császárt, ám ennek elég nagy az esélye, hiszen ketten laknak a pocakomban és eléggé nagy a valószínűsége, hogy valamelyikük rosszul helyezkedik majd az adott pillanatban.

-         Min jár az eszed szerelmem?- rázott fel gondoltamból Rob, aki azóta pocakom helyett arcomat simogatta.

-         Csak azon, hogy mikor fognak megszületni és, hogy hogyan

-         Szeretnéd, hogy bent legyek?

-         Nem tudom. Az a baj, hogy fogalmam sincs, hogy akkor mit fogok érezni. Lehet, azt szeretném majd mindenáron, hogy mellettem legyél, de az is megeshet, hogy a pokolba fogok kívánni mindenkit, köztük téged is.

-         Bárhogy is döntesz én, szeretnék bent lenni

-         Tényleg?- csodálkoztam el- Azt hittem, nem szeretnél papás szülést

-         Bevallom, sokáig gondolkoztam rajta de a baleset után, sok minden megváltozott, köztük ez is. Szeretnék ott lenni melletted, hogy támaszt nyújtsak, hogy segítsek a fájásoknál és szeretném én elvágni a köldökzsinórt, vagy először megfogni a kicsiket - mondta és közben úgy csillogtak a szemei, mint a legfényesebb gyémánt. Teljesen levett a lábamról és miközben elképzeltem, ahogy gyermekünket fogja kezében, szinte sírni támadt kedvem. Egész biztos vagyok benne, hogy Rob lesz a legjobb apa a világon.

-         Nagyon szeretlek Rob- mondtam halkan majd egy forró csókot nyomtam ajkaira- Annyira, hogy azt el sem tudom mondani- motyogtam két csók között

Érintése, simogatása és nyelve tüzes játéka számban, vad érzéseket váltott ki belőlem. Bőröm parázslott a vágytól, szívem pedig hevesen dobogott. Már-már attól tartottam, hogy kiugrik a helyéről. – Akarlak - nyögte fülembe. Nem kellett sokáig győzködnie. A fagyit azonnal „eldobtam” kezemből és Rob felé fordultam. Ajkai egy pillanat alatt elérték nyakam vonalát majd szépen lassan haladva egészen dekoltázsomig, csókolta végig bőrömet- Imádom, hogy ilyen formás lettél – mondta, mikor kiszabadította kebleimet a ruhából majd a melltartóból. Tényleg formás lettem. Túlságosan is- jutott eszembe, mire annyira elszomorodtam, hogy inkább ellöktem magamtól Robot- Most mi a baj?- kérdezte rémülve- Talán fájdalmat okoztam?- nem akartam neki elmondani, hogy miért taszítottam el magamtól, ám addig-addig győzködött míg kénytelen voltam engedni neki- Rob nézz rám, olyan vagyok, mint egy jóllakott víziló- férjem hangosan felnevetett, ám én egy cseppet sem találtam humorosnak a helyzetet. A fejem torz, a lábaim puffadtak, nagyok mellem, terhességi csíkjaim vannak, és ha mind ez még nem lenne elég, híztam vagy húsz kilót. Ez nem normális. – Jajj szívem te most komolyan ezen problémázol?- kérdezte mire bennem teljesen felment a pumpa - Kérlek, ne bagatellizáld el a helyzetet, mert nem az. Komolyan, néha úgy érzem, hogy a balesetkor olyan súlyos agyrázkódást kaptál, hogy teljesen elment az eszed. Sőt mondok egy jobbat. Biztos megvakultál mert, ha látnál, akkor nem akarnál hozzám érni, hiszen olyan ronda vagyok– hisztiztem, mert tényleg így éreztem. Semmi szépet nem láttam testemben.

- Olyan butus vagy- hajolt hozzám közel- Tudod, hogy mit látok? Egy gyönyörű, vonzó, kilenc hónapos terhes kismamát, aki majd kicsattan a boldogságtól. Amit te hibának látsz, az szerintem csak még széppé tesz- kimondhatatlanul jól estek szavai olyannyira, hogy majdnem elbőgtem magam. Nagy nehezen azért sikerült kordában tartanom könnyeimet és valami egészen mást kezdtem érezni.

A szenvedély őrült erővel csapott le rám és ha akartam volna se tudtam volna visszafogni magam. Rob ajkai után kaptam és finoman hanyatt döntöttem. Végigcsókoltam nyakát, izmos felsőtestét egészen addig, még el nem értem enyhén domborodó nadrágját. Lassan végigsimítottam férfiasságán, mire Rob hangosan felnyögött. Hangja őrült nagy magabiztosságot adott kezembe ezért tovább folytattam „tervemet”. Lehámoztam róla a nadrágot - ami gipszének köszönhetően nem volt egy egyszerű művelet- majd kezembe vettem legféltettebb kincsét. Finoman mozgattam rajta kezemet, mire sikerült észveszejtő nyögéseket kicsalnom szerelmemből. – Nem bírom tovább – nyögte majd egy pillanat múlva tényleg elsült. Akartam hagyni neki egy kis időt, hogy kifújja magát, ám Rob keresztül húzta számításaimat. Amennyire sérült lába engedte, hátamra fordított és megszabadott fölösleges ruhámtól, miközben apró puszikkal borította be egész testemet.

Percek múlva ott feküdtem előtte teljesen meztelenül, amitől újra zavarba jöttem. Még szerencse, hogy a szoba félhomályban úszott, így férjem nem vehette észre nagyobb hibáimat, ám így is rejtegetni próbáltam, amit csak tudtam - Ne takard el magad!- húzta le kebleimről, kezemet, majd ajkával kezdte csókolgatni megnőtt idomaimat. Teljesen elvesztem. Testem szikráira robbant, bőröm pedig tűz forró volt. Érintései sokkal nagyobb hatással voltak rám, mint eddig bármikor és már az sem érdekelt, hogy minden porcikámat látni fogja.

Férjem is észrevehette, hogy alig bírom visszatartani sóhajaimat, így ajkai kebleim helyett, nőiességemet kezdte falni. Hangosan felsikítottam, mikor megéreztem forró nyelvét, kelyheimen között és azt hittem ott helyben felrobbanok. – Nem bírom - mondtam most én ugyanazokat, amiket férjem nem sokkal ezelőtt és igazam volt. Tényleg nem bírtam sokáig. Rob nyelve gyengéd simogatása és ujjai ütemes mozgása hamar a fellegekbe repítettek. Testem percekig úgy remegett, mint a nyárfalevél, ám mikor sikerült újra erőt gyűjtenem ahhoz, hogy kinyissam szemeimet, férjem szenvedéllyel és mérhetetlen nagy szerelemmel fűtött tekintetével találkoztam. Percekig vagy talán órákig merültünk el egymás szemeiben majd folytattuk az estét, ott ahol abbahagytuk…

Rob

Reggel korán ébredtem. Nap, még alig sütött be az ablakokon, ám pont annyira világította meg a szobánkat, hogy feleségem minden apró pontját, megcsodálhattam. Most sem igazán értem, hogy miért aggódik annyit szépségen, mikor teljesen nyilvánvaló, hogy nála gyönyörűbb kismama nem létezik. Imádom pocakját, imádom, hogy amikor ráteszem tenyeremet, gyermekeim azonnal mocorogni kezdenek. Imádom formás kebleit, amelyek a terhesség miatt megnőttek, pufi arcát és ahogy mosolyog. Egyszerűen mindent. Tényleg nem értem miért aggódik annyira azon, hogy-hogy néz ki, mikor én eközben a legszerencsésebb palinak érzem magam.

Gondolataim egész máshol jártak, mikor egyszer csak azt vettem észre, hogy feleségem izzó vágyamnak dörgöli fenekét. Ha most nem lenne terhes, egész biztos, hogy azonnal ráugranék, ám kicsik miatt most hagytam aludni, ezért kissé hátrébb húzódtam. Pihennie kell, hiszen nemsokára megszületnek és két pici mellett, nem sok időnk lesz egymásra. Most mondhatnám azt, hogy sajnos, de nem bánom. Nem, mert így is csoda, hogy megszületnek és, hogy én ezt mind megérhetem.

Még ma is összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy milyen kicsin múlt, hogy láthatom-e őket felnőni, vagy sem, ám szerencsére kaptam még egy lehetőséget, amit igyekszek nem elszúrni. Balesetemre már csak a lábamon lévő gipsz emlékeztet, amit két napon belül le is vesznek. Remélem addig a kicsik, nem akarnak kibújni helyükről, mert szeretnék mindenben segítségére lenni Mandy-nek.

Ez a két, két és fél hónap nagyon nehéz időszak volt számunkra. Egy igazi próbatétel, amit sikerült kiállnunk. Nagy fájdalmakkal küszködtem, míg szerelmem próbált erős maradni. A balesetből semmire sem emlékszem, azt gondolom szerencsére. A fickó, aki belénk jött, pedig, ha minden jól megy elítélik. Már pedig miért ne menne jól? A srác részegen és drogozva vezetett és azt gondolom csoda, hogy ennyivel megúsztam.

A nap már teljesen bevilágította szobát, így kikászálódtam az ágyból, természetesen mankóm segítségével. Majdnem öt percig tartott, míg végre a konyhába értem és nekiállhattam a reggelinek, vagyis a palacsintának. Mandy és anyám kitartó munkájának köszönhetően egészen ügyesen mozgok már a konyhában, ám nyilván van még hova fejlődni. Viszont a palacsintát már egész profi módon el tudom készíteni, sőt még a levegőbe is fel tudom hajítani. Most is így tettem, egészen addig, míg az egyik sajnos a földön landolt. – A picsába – káromkodtam el magam, mire egy halk kuncogás hallottam meg mögülem. – Mióta figyelsz engem?- fordultam hátra feleségemhez, majd egy csókot nyomtak ajkaira és pocakjára – Gyerekek ugye ma sem akartok még kijönni? A papának előtte meg kell szabadulnia a csúnya gipsztől - motyogtam nekik, nem mintha hallanák, ám ezért mégis bíztam benne, hogy figyelembe veszik kérésemet. – Egy ideje, de nem akartalak megzavarni - mondta kedvesem, majd a félig kész tésztát kivette a kezemből és a kukába dobta.

-         Mikor lesz kész?

-         Úgy öt perc múlva megfelel kisasszonynak?

-         Hát már nagyon éhesek vagyunk, de öt percet azért még kibírunk- bólogatott, majd felült az egyik bárszékre, velem szembe.

-         Hogy vagy drágám?

-         Jól, de egyre keményebb a hasam és fájásaim is vannak. Szerintem ezen a héten már kibújnak a kicsik.

-         Jesszusom - nyeltem egy nagyot. Bármennyire is szeretném őket már a karjaimba tartani, egyik felem retteg attól, hogy rossz apa leszek, hogy nem fognak szeretni, hogy véletlenül rosszul fogom majd meg őket és…

-         Nem lesz semmi baj hallod? Tudom, hogy jó apa leszel- szakított félbe kedvesem

-         Azért az vicces, hogy te nyugtatsz engem, mikor pont fordítva kéne- vagy inkább szánalmas, gondoltam magamban.

-         Az apukák néha sokkal izgatottabbak, mint mi – magyarázta kedvesem, majd hírtelen eltorzult az arca és felkiáltott…

57. fejezet

Üdv kedves olvasóim. 

Sajnálom, hogy ennyit késtem a résszel. A komikat, most is nagyon szépen köszönöm. Nagyon jól esett, hogy sokan elmondtátok, hogy nem várjátok a végét, mert szeretnétek, még a történetet olvasni, de egyszer sajnos mindennek vége. Novellák még talán lesznek , mert sokszor egészen más vonalban vittem volna szereplőim életét, de ez még nagyon bizonytalan. 

Kellemes olvasást lánykáim :) 

u.i Jajj majdnem elfelejtettem. a pipákat is nagyon köszönöm! De örülnék annak, ha azok aki a nem tetszett gombra kattintottak, elmondanák véleményüket :)!

Szia szerelmem.

Tudom, hogy haragudni fogsz rám, de el kellett mennem.

Igyekezni fogok ígérem!

Szeretlek

Rob

-         Rövid és tömör fogalmazás- gondoltam magamban majd egyenesen a kukába dobtam az üzenetet. Nagyon feldühített, hogy annak ellenére megint elment, hogy vagy már százszor említettem neki, hogy ma orvoshoz megyünk. De nem. Neki pont ma kell elmennie, ki tudja hova. Lehet a szeretőjéhez…

Nah jó ez biztos nem igaz, mert minden porcikája arról árulkodik, hogy mennyire szeret engem, sőt amióta a lányok úton vannak, úgy vigyáz rám, mint a porcelánbabára - igaz ez néha kicsit idegesít, mert volt olyan alkalom, mikor főzni sem engedett, de miután elmagyaráztam neki, hogy a terhesség az nem betegség, már nem tartott kalitkában-, mégis aggasztott, hogy nem tudtam hova ment.

Még egy kicsit pihiztem, hiszen olyan jól esett nekem és a lányoknak is egyaránt, majd mikor észrevettem, hogy lassan kilenc lesz, kikecmeregtem az ágyból és lefürödtem. A lányok szokásukhoz híven már nagyon ficánkoltak a pocakomban, így megittam szokásos frissítőmet és egy hatalmas lekváros kolbászos kenyeret is megetettem. Rob szerint nagyon undorító, hogy ilyeneket eszem, de nem tudok ellene mit tenni, ha egyszer ezt kívánjuk!

Hamar kész lettem és már csak arra vártam, hogy Rob megérkezzen…

De nem érkezett meg. Még telefonon is felhívtam, de nem vette fel. Nagyon dühös lettem, így fogtam magam és egyedül indultam el az orvoshoz. Ha, ő nem akar jönni, hát nem kell, de én nem fogok rá várni-, pufogtam magamban, miközben beindítottam a kocsit. Nem volt nagy forgalom, de még sikerült így is vagy húsz percet késnem.

Bocsánatkérően néztem az asszisztensre majd orvosomra, aki szerencsére azonnal fogadott. Felhúztam a pólómat majd hideg zselét nyomott a pocakomra. Éreztem, ahogy a lányok mocorognak bennem, így finoman simogatni kezdtem oldalamat, hogy megnyugodjanak, és úgy helyezkedjenek, hogy az orvos a lehető legjobb szemszögből figyelhesse őket.

Az orvos, ahogy bekapcsolta a monitort, ismét túlcsordultak bennem az anyai érzések, így képtelen voltam visszatartani a sírásomat. A lányok szíve nagyon gyorsan vert- az orvos szerint teljesen normálisan-, és ahogy ketten szorosan összebújtak én voltam a világ legboldogabb kismamája. Alig vártam, hogy vége kibújjanak, hogy végre karjaimban tarthassam őket, de erre még várni kell közel három hónapot.

-         Nos minden rendben van a kicsikkel - nézte a monitort- Viszont, azt hiszem egy valamiben tévedtünk- mosolygott kedvesen majd letörölte pocakomra a hideg zselét.

-         Miről van szó?- kérdeztem értetlenül

Mikor közölte velem a jó hírt, valamiért nem lepődtem meg. Én mindig is éreztem. De eddig gyermekeim minden ultrahang vizsgálaton megcáfolták elméletemet, így nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Most viszont minden megváltozott.

Már hazafelé tartottam- még mindig egyedül- mikor rezegni kezdett zsebemben a telefonom. Nem tudtam felvenni, mert éppen vezettem, így fogalmam sem volt róla ki keres. Bár sejtésem volt…

Hazaérve még midig nem találtam otthon férjemet és most már kezdtem nagyon ideges lenni, amiért pont ilyenkor nincs itthon. Bár fogalmazhatnék úgy, hogy most sincs velem, hiszen az utóbbi időben többet volt távolt, mint itthon.

Tudom, hogy nem szabadna ezen felhúznom magam- már csak a picik miatt is- de, rosszul esik, hogy nincs mellettem, hogy nem tudom vele megosztani terhességemmel járó minden apró mozzanatát. Emlékszem mikor először éreztem a piciket a hasamban, éppen Los Angelesben volt a szokásos Twilight rajongói találkozón. Nem azt mondom, hogy miattam hanyagolja el őket- Isten ments. A végén még én lennék a gonosz boszorka - de nagyon fájt, hogy nem tudom kezét hasamra érinteni, pedig egykor így terveztem.

Miután kissé kiszomorkodtam magam, nekiálltam az ebédnek, persze közben még mindig nem feledkeztem el férjemről, akiről fogalmam sem volt, hogy hol van. Miközben az ebéd a tűzön rotyogott, addig én kiteregettem. Szép és kellemes idő volt és még az otthoni teendők is megnyugtattak.

Már majdnem készen voltam mindennel, mikor csöngettek. Fogalmam sem volt ki lehet az. Robnak kulcsa van, másra meg nem számítottam, de mosolyogva nyitottam ajtót nem várt látogatómnak.

-         Á szia Tom – öleltem át, akinek mintha kissé nyúzott lett volna arca. Megemlíteni viszont nem mertem, mert ki tudja, hogy reagált volna, rá- Gyere beljebb. Rob még nincs itthon, ha őt keresnéd - csuktam be az ajtót

-         Nem is őt kerestem

-         Hát akkor gondolom én vagyok az akit kerestél. Mindjárt kész az ebéd. Kérsz majd belőle?

-         Mandy én - hajtotta le a fejét- Te, nem tudsz semmiről?

-         Nem de…- néztem rá értetlenül majd hírtelen olyan rossz előérzetem támadt, hogy rögtön Rob iránt érdeklődtem- Ugye nem vele, van valami?- kérdeztem, de nem felelt semmit.

-         Tom mi van vele?- kérdeztem ijedten és már a sírás kerülgetett, de Tom még mindig lehajtott fejjel állt előttem- Tom az Isten szerelmére mondj, már valamit!

-         Balesetet szenvedett- mondta halkan.

Nem akartam elhinni, amit mondott, pedig szívem legmélyén éreztem, hogy igazat beszél. A szoba forgott velem és szédülni kezdtem. Ordítani, sikítani akartam, de egy szó sem jött ki torkomon. Szemeimet lehunytam és erősen koncentráltam arra, hogy mikor újra kinyitom őket, Rob legyen előttem, nem pedig Tom. De, amint felnéztem, nem láttam mást, csak Tom szomorú és keseredett arcát. – Sajnálom-, suttogta, ám igazán most sem fogtam fel, amit mondott. Nagy pocakom ellenére táskámhoz siettem, kivettem belőle a telefont és tárcsáztam Rob számát. – Vedd fel. Vedd fel. Vedd fel…- ismételtem meg magamban vagy százszor, de nem szólt bele senki a telefonba.

Sírva rogytam a földre, és imádkozni kezdtem. Fohászkodtam az Istenhez, anyámhoz, hogy ne vegye el tőlem a férjemet, azt az embert, akit a világon a legjobban szeretek. Aki nemcsak a szerelmem, hanem a legjobb barátom is egyben, aki minden nap mosolyt csal arcomra, aki boldoggá tesz, és aki legszebb ajándékot adta nekem: Az anyaságot.  

Éreztem, hogy valaki vállamhoz ér, de képtelen voltam vele foglalkozni. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy nem veszíthetem el őt ilyen könnyedén, mikor végre minden rendbe jött, hogy nem hullhat porrá egy pillanat alatt mind az, amit felépítettünk. Nem, egyszerűen nem.

Ez egy tündérmese, ahol a hercegnőért végül eljön a szőke hercege, összeházasodnak és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Igen ám, csak a halál jobb esetben, életük végén kopogtat a főszereplők ajtaján és vesz el tőlük mindent.

Nem most, mikor az élet olyan kegyes volt hozzánk, hogy két apró tüneménnyel, ajándékozott meg minket, akik még meg sem születtek. A kicsik- talán megérezve szörnyű lelkiállapotomat- egyszerre kezdtek mocorogni hasamban. Mindig is melegséggel töltötte el szívemet, mikor apró rúgásokkal jelezték, hogy ők a pocakomba vannak, de most még jobban szükségem volt rájuk.

- Mandy - szólalt meg mellettem Tom, aki felsegített a földről majd egészen a kocsiig cibált el- Mindjárt jövök - mondta, amire én csak egy apró bólintással válaszoltam. Csak percek múlva tért vissza Tom – gondolom az ajtót zárta - ám én addig is gyermekeimből merítettem erőt, azzal, hogy kezemet már hatalmas pocakomra eresztettem. – Bemegyünk a kórházba - mondta ismét, majd a régi járgányát beindította.

Az utcák, a kirakatok, az emberek összemosódtak szemeim előtt és kezdtem úgy érezni magam, mintha egy kívülálló személy lennék, és így figyelném az eseményeket. Rosszul voltam.

Hamar odaértünk a kórházba- bár én így is óráknak hittem a perceket- majd Tom rögtön az intenzív osztály felé terelgetett. Szótlanul ültem le az egyik székre, és vártam, hogy mi fog történni.

-         Jól vagy kincsem?- már majdnem felnevettem a kérdés hallatán, hiszen hogy kérdezhet ilyet? A férjem kórházba került és azt sem tudom, mi van vele, miközben én kisbabát várok.

-         Azt hiszem kissé sokkot kapott- hallottam meg messziről Tom hangját, aki amint leült mellém szorosan átöleltem és hangosan felzokogtam.

-         Nem lesz semmi baj Mandy érted? Rob erős és nem fogja feladni, hiszen szeret téged és a gyerekeket is. Hallod? – nem válaszoltam, képtelen voltam egy árva hangot is kicsikarni torkomból.

-         Hogy történt?- kérdezte a hangokból kivéve Clare, aki valószínűleg, hasonló állapotba lehetett, mint én. 

-         Valami idegbeteg beléjük rohant, de többet én sem tudok.

-         Ha bármi baja lesz a fiamnak és esküszöm, hogy megölöm azt a férget - fenyegetőzött Clare. Nah ebben az egyben én is biztos voltam

-         Rob nem adja fel a harcot, főleg nem ilyen könnyedén. Erős pasi és ajánlom neki, hogy ne közeledjen a fehér fény felé, mert akkor én leszek az aki….

-         Mi lenne, ha befejeznéd?- keltem fel Tom öléből- Most még ez hiányzik nekem, amikor a férjem a műtőben van és küzd az életéért.

-         Sajnálom.

-         Ne sajnáld, inkább csak fogd be- nem akartam vele ilyen „kemény” lenni, de nem bírtam szavait hallgatni.

-         Drágám ne hozzak neked valami?

-         Köszönöm Clare, de nincs semmire szükségem - mondtam, mire rájöttem, hogy ez így nem teljesen igaz, mert egy valamire mégis csak szükségem volt: Robra. Arra, hogy átöleljen, hogy fülembe suttogja mennyire szeret, hogy pocakomra tegye kezét és hogy együtt érezhessük, ahogy a picik mozognak… De ezt most bárhogyan is szerettem volna, nem kaphattam meg.

Hosszú percek, talán órák teltek el, mire a zöld, kissé kopottas ajtó kicsapódott, és egy doktor sétált ki rajta. Szívem a torkomba dobogott, hiszen tudtam, hogy bármi is történt odament, most megtudom, hogy van férjem. Az orvos arcáráról semmit nem tudtam kiolvasni. Sem szomorúságot, sem boldogságot, még egy apró reménysugárt sem, hogy férjem tökéletesen jól van. Tom kezét erősen megszorítottam, mikor az orvos hozzánk ért.

-         Kérem, ne kerteljen. Mondja meg, hogy van a fiam - mondta Clare kétségbeesetten.

-         Nos a műtét sikeres volt- közölte a kissé ősz hajú férfi, mire éreztem, hogy hatalmas kő gördül le vállamról és hogy szívemet újra boldogság tölti el. Örömömbe még a mellettem álló Clare-t is átöleltem és hangos zokogásba törtünk fel, hiszen visszakaptuk azt a férfit, aki mindkettőnk életébe fontos szerepét töltött és tölt még be mai napig.

-         Viszont azt mindenképpen el szeretném mondani, hogy olyan sérüléseket szerzett a páciens, hogy mély altatásban tartjuk

-         De… de ez mit jelentsen?- fordultam az orvos felé, miközben a könnyeimet törölgettem.

-         Nyugodjon meg. Ez a lehető legjobb módja annak, hogy a férje mihamarabb meggyógyuljon, lehetőleg teljesen egészségesen- kicsit valóban megnyugtatott ám akkor sem örültem neki, hogy Robot altatni kell. Bár ha ez kell, hogy férjem egészségesen hagyja el a kórházat, akkor állok elébe.

-         Mikor láthatom őt?

-         Nemsokára

-         Köszönöm- öleltem át az orvost majd elment.

Rob balesetének híre, órák alatt járta be az egész sajtót. A kórház előtt már rajongók százai sorakoztak, a különböző újságírókkal egyetemben. Nem akartam nyilatkozni nekik és ezzel így volt Rob családja, akik időközben megérkeztek. Örültem, hogy mellettem vannak, mert támaszt nyújtottak nekem és folyamatosan nyugtatgattak, hogy minden rendben lesz. Én hittem, sőt már biztos voltam benne, hogy Rob nem adja fel ilyen könnyedén a harcot, mert szeret minket. Hálám jeléül, még a korház kápolnájába lementem, ahol köszönetet mondtam nem csak az Istennek, hanem anyámnak is.

Robhoz csak órák múlva mehettem be először, ami életem egyik legborzalmasabb pillanata volt. Mikor megláttam, hogy testéből csövek lógnak ki és két keze, valamint feje be van kötözve, szívem szakadt meg. Óvatosan leültem mellé majd kezét kissé megszorítottam. Nem voltam benne biztos, hogy hallja vagy érzi egyáltalán jelenlétemet, mégis tudatni akartam vele, hogy mellette vagyok, jóban, rosszban. – Szeretlek Rob. Kérlek, ne hagyj el minket, mert szükségünk van rád. Anyukádnak, apukádnak, testvéreidnek, Tomnak, Bobnak, a kicsiknek és nekem is. Tudod a manók, nagyon ficánkolnak már egy ideje- csuklott el a hangom a végére-  Nekik is hiányzol, ezért kérlek nagyon gyorsan épülj fel, mert ha nem én esküszöm utánad megyek és megkereslek. Abból nem lesz köszöneted - mosolyodtam el, majd folytattam-, Nagyon szeretlek Rob. Soha senki iránt nem éreztem még így, és remélem nem is fogok. Melletted vagyok a legboldogabb, mert csak te tudsz igazán megnevettetni és mosolyt csalni arcomra. Mikor nem vagy mellettem mindig azon aggódom, hogy jól vagy-e, hogy boldog vagy-e mellettem és, hogy nem találtál-e nálam szebb nőt- vallottam be mire a gép egy kicsit gyorsabban kezdett csipogni, de mire felkaptam fejemet, már újra normális ütemben vert szíve- Ne hagyj magamra kérlek, mert szükségünk van rád - álltam fel majd kezét pocakomra helyeztem. Gyermekeink azonnal mocorogni kezdtek, amit reméltem Rob is ugyanúgy érzett - Képzeld, ma mikor az orvosnál voltam kiderült, hogy az egyik csöppség valóban egy kisfiú. Egy kicsi Rob, szőke fürtökkel és szívdöglesztő féloldalas mosollyal. Pont olyan lesz, mint te- áradoztam neki, mire a gép újra sebesebben kezdett verni, de szerencsére most is hamar visszaállt normális működése. Utolsó szalmaszálként, csak abba kapaszkodhattam, hogy amiket az imént elmondtam neki, ő is hallotta és tudja, hogy nem szabad minket magunkra hagynia.

Még egy ideig szótlanul ültem mellette, kezét szorongatva, majd mikor az orvos bejött ki kellett mennem.

-         Elköszönhetek tőle, gyorsan?- kérdeztem, mire a doki aprót bólintott. Lassan- vigyázva nehogy elmozdítsam a csövet - fölé hajoltam és a fülébe suttogtam, hogy csak ő hallja, amit mondani akarok.

-         Nagyon szeretlek. Még az életemnél is jobban. Ha kell száz évig várok rád, csak gyógyulj meg, mert nem bírok nélküled élni- mondtam, majd egy halvány puszit nyomtam homlokára.

Nehezemre esett ezt kimenni, hiszen minden pillanatban vele akartam lenni, mégis – az orvos javaslatára- magára hagytam és egy kicsit én is lepihentem. 

Másnap nyúzottan- alig aludva valamit- ébredtem fel az egyik kórterembe, amit azért kaptam, hogy én is tudjak aludni egy keveset, anélkül, hogy túlságosan messze lennék férjemtől. Nem akartam hazamenni- Clare tanácsa ellenére sem- mert úgy éreztem Rob mellett a helyem, ők mégis az én egészségemmel foglalkoztak. Persze megértem őket, hiszen unokájukat várom és természetes, hogy aggódnak értem, de én pontosan tisztában vagyok azzal mit szabad és mit nem.

Szerencsére az éjszaka Rob állapota nem rosszabbodott, sőt még egy keveset javult is, így ma egy kis időre felébresztik, hogy megtudják mennyire károsodott az agya, hogy egyáltalán emlékszik-e ránk. Féltem tőle, hogy majd nem ismer fel, de inkább pozitív gondolatokkal próbáltam magamat nyugtatni.

Az ébresztésre, délután került sor. Először Richard - Rob apja- ment be hozzá, egyrészt mert túlságosan bátortalan voltam ahhoz, hogy elsőként lássam őt, másodszor pedig, az orvosok azt mondták, ha férjem erős lesz és jól fog reagálni az ébresztésre, akkor talán még a szájából lógó csövet is kiveszik, hogy egy pár szót tudjon velünk kommunikálni, már amennyire ilyen helyzetben lehet. Richard össz-vissz három percet töltött bent a kórterembe, mégis nekem óráknak tűntek ezek a pillanatok. Mikor kijött, halványan elmosolyodott, majd kezemet is megszorította, ami hihetetlen nagy nyugodtsággal töltött el. Már készen álltam.

Lassú léptekkel indultam el a kórterembe és mikor megláttam szerelmemet, könnyeim újra kicsordultak. Szemei nyitva voltak - sőt már a hosszú cső, sem volt szájában- mégis látszott rajta, hogy még nincs teljesen magánál. Centiről- centire haladva közelítettem meg Rob ágyát- ezzel is időt nyerve magamnak- majd mikor mellé értem lassan megfogtam kezét.

Kótyagosan felém fordította fejét, én pedig ismét elmerültem gyönyörű zöld szemeiben. Emlékszem, mikor először megláttam őket, már akkor valami megindult bennem. Még nem voltam tisztában vele, hogy mi ez-az érzés, sőt egy ideig erősen dacoltam ellene, de mikor rájöttem, hogy fölösleges ellenkeznem, a szerelem kegyetlenül utat tőrt szívembe.

Az emlékek hatására, még jobban elkezdtem sírni, pedig nem akartam Rob előtt így mutatkozni, ezért gyorsan letöröltem könnyeimet. Férjem, még mindig mozdulatlanul bámult engem és nem szólt semmit. Nem pánikoltam be - hiszen az orvos felkészített rá, hogy nem fog rögtön a karjaimba ugrani -, egészen addig, míg meg nem szólalt. 

Ne utáljatok :D.....