58. fejezet

Sziasztok. Sajnálom, hogy későn hoztam a fejezetet, de rengeteg dolgom volt, ami sajnos nem sajnos fontosabban volt az írásnál. Remélem megértitek
A komiknak rettentően örültem. 12???? Tó jó Isten :) :) Imádlak titeket :) Nah és persze azokat is, akik szorgosan nyomkodták a pipákat.
Ne feledjétek. Ezen a fejezeten kívül már csak 2 rész van hátra :)


Nekik küldöm elsősorban a fejezetet: Vyvy,Csibimoon,Ila,Kolett,Tika, Niktuka,Alexandra,Szilvi, Vircsi, Zsófi,Rose és végül, de nem utolsó sorban Nic :) Köszönöm lányok, hogy írtatok.

 Ajánló a fejezethez

Mandy

Szívem a torkomba dobogott, mikor Rob egyenesen szemeimbe nézett. Próbáltam mosolyt erőltetni arcomra, de annyira megvoltam rémülve, annyira féltem válaszától, hogy képtelen voltam rá. Idegesen szorítottam ujjait, miközben a másodpercek egyre gyorsabban pörögtek, de Rob még mindig ugyanolyan kétségbeesetten nézett rám. Kezdtem egyre jobban megrémülni, a legrosszabbra mégsem mertem gondolni. Ismernie kell. Tudnia kell, hogy ki vagyok, hogy mennyire szeretem őt, hogy a gyermekeit várom. Képtelenség, hogy mindezt elfelejtse - biztattam magam egészen addig, míg Rob végre megszólalt- Mandy- suttogta halkan, én mégis tisztán és érhetően hallottam- Igen én vagyok az - válaszoltam boldogan miközben az öröm könnyei csurogtak végig arcomon. Tudtam, éreztem, hogy emlékezni fog ránk, mégis rettegtem ennek ellenkezőjétől - Fáj- nyögött fel hangosan, mire óvatosan végigsimítottam kötésén és közel hajoltam hozzá- Nem lesz semmi baj Rob. Erős vagy és ki fogod bírni – biztattam - Ígérem pár hét és emlékezni sem fogsz erre az egészre- nyugtattam meg, mivel a monitor egyre gyorsabb ütemben csipogott. - Mi jól vagyunk és ne aggódj semmi miatt. Szeretlek Rob- motyogtam mire alig érthetően, ugyan de válaszolt- Én is- szárnyaltam a boldogságtól és legszívesebben azonnal karjai közé bújtam volna és még vagy százszor elismételtem volna, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire szükségem van rá, hogy nélküle egy fikarcnyit sem ér az életem, de tudtam, hogy nem tehetem meg.

Ismét az orvos vetett véget idilli pillanatnak, mikor közölte, hogy vissza kell altatni Robot, mert egyre gyorsabban ver a szíve. Még nem akartam, hogy visszaaludjon, hiszen alig tudtam vele beszélni- kábasága ellenére - de az orvos hajthatatlan volt. Tudtam, hogy a dolgát végzi és hogy a lehető legjobbat akarja férjemnek, mégis haragudtam rá, amiért ilyen gyorsan szétszakít bennünket. Már csak arra volt időm, hogy egy apró csókot nyomjak arcára és hogy elmondjam én várni fogok rá, majd kivezettek a kórteremből.

Rob újabb két napig volt mélyaltatásban, de közben egy párszor felébresztették, hogy lássák hogyan javul az állapota és, hogy nem szenvedett-e maradandó károsodást. Szerencsére rohamosan javult és semmilyen komplikáció nem lépett fel. Hálát is adtam érte az Istennek és anyámnak, akik nem engedték, hogy életem legfontosabb férfiját elvegyék tőlem.

Ebben a két napban viszont kész káosz uralkodott a kórház előtt és azon belül is. Rajongók százai jelentek meg, hogy jókívánságaikat eljuttassák Robnak és ami furcsa, hogy nekem is. Nagyon jól esett, hogy így aggódnak férjemért és értem is, de kicsit feszélyezve éreztem magam amiatt, hogy most minden szempár rám szegeződik. Még egy tucat testőrt is kellett felfogadnunk, hogy senki olyan ne jusson szerelmem közelébe, akinek nincs ott helye.

Még a nővérkék számát pedig szabályozni kellett, mert mindenki férjemet akarta ápolni, aminek egyszerre örültem is meg nem is. Nem volt féltékeny, egyszerűen csak nem bíztam meg bennük. Attól tartottam, hogy valamelyik telefonnal sétál majd be a kórterembe és teszi közzé ahogy Robból csövek lógnak ki.

Steph tegnap érkezett meg a kórházba. Addigra mát kész bolondok háza volt, ami az én lelki állapotomnak sem tett jót. A vérnyomáson vészesen emelkedett, amit az orvosok próbáltak valahogy lejjebb vinni, hiszen ez kifejezetten veszélyes rám és a babákra is. Clare éppen ezért mindenáron azt akarta, hogy menjek haza piheni, nekem viszont eszem ágában sem volt férjem mellől elmozdulni és hangot is adtam nemtetszésemnek- Clare nagyon rendes tőled, hogy aggódsz, de nincs miért. Pontosan tudom, hogy mire van szüksége a testemnek és, hogy mikor kell pihennem. Nem lesz baja sem, a kicsiknek, sem nekem, jó?- nyugtattam meg mire, ha egy kis időre is, de békén hagyott.

Miután családomat biztosítottam róla, hogy nincs szükségem több pihenésre egy újabb problémába ütköztünk. Az újságírók a rajongókkal egyetemben, egyre idegesebbek és követélezőbbek lettek és ami a legijesztőbb, hogy egyesek, már Rob halálhírét keltették. A helyzet kezdett egyre elharapózódni, ezért úgy döntöttünk kiállunk a nyilvánosság elé.  Sajtótájékoztatót nem kívántunk tartani- egyenlőre- de Steph mindenképpen azt tanácsolta, hogy adjunk egy rövid interjút, hogy lenyugtassuk a kedélyeket.

Az interjúra tegnap került sor, a kórház egyik kórtermében és csak én szólaltam meg, bár semmi kedvem és erőm nem volt hozzá, mégis úgy gondoltam, hogy meg kell köszönnöm a rajongók szeretetét és biztatását.

 – Először is szeretném hálámat kifejezni minden rajongónak, aki mellettünk volt és van ezekben, a nehéz időkben. Biztos vagyok benne, hogy Rob érzi mennyi szeretetet veszi körül, úgy ahogy én is. Viszont éppen ezért, szeretnénk mindenkit megkérni arra, hogy ne jöjjön a kórház elé, mert nekem és az orvosoknak is eléggé nyomasztó érzés, hogy ennyi ember lesi minden mozdulatunkat. Remélem tiszteletbe tartjátok kérésünket. Rob a körülményekhez képest jól van és biztos vagyok benne, hogy teljesen fel fog épülni, mert rettentősen erős. De ezzel együtt sajnos a sérülései súlyosak és életveszélyesek, így az orvosok úgy döntöttek, hogy a gyógyulása érdekében mélyaltatásban tartják egy pár napig. De mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy ez csak is az ő érdekében történt. Tegnap egy kis időre felébresztették és engem és szüleit is felismert, ami mindenképpen egy jó jel, de továbbra is azt kérem mindenkitől, hogy imádkozzon érte - mondtam el néhol el-elcsukló hanggal az interjút a BBC-nek, amivel sikerült egy kissé megnyugtatni mindenkit

Újabb két, borzalmasan hosszú nap telt el, mikor az orvosok végre közölték, hogy Rob annyira rohamosan javul és az ébresztésekre is olyan reagált mindannyiszor, hogy ma véglegesen felébresztik.

Az ágy mellett álltam és szorosan fogtam kezét, mikor kinyitotta szemeit. Nagyon rémült volt pillantása ezért próbáltam megnyugtatni és szeretetemről biztosítani. Férjem erős fájdalmakra panaszkodott és fogalma sem volt róla hol és miért van, de szerencsére engem most is felismert. Miután elmondtam neki, hogy jó kezekben van és hogy nem lesz semmi baj, egy kissé megnyugodott majd szerencsére lélegeztető gép nélkül aludt tovább. Végig mellette voltam és fogtam kezét, mert ez rám és a kicsikre is jó hatással volt. Még a vérnyomásom is helyreállt, így anyósom is leszállt rólam végleg.

Robot újabb három nap elteltével, vitték át az intenzív osztályról egy magánszobába ahol nekem is biztosítottak egy ágyat. Állapota rohamosan javult, ám a bal lábán, valamint karjain lévő gipsz miatt, alig tudott mozogni és néha még erős fájdalmakra panaszkodott. Ez nem is csoda, hiszen olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy az is hihetetlen, hogy ilyen gyorsan kikerült az intenzívről. A balesetről hiába kérdeztem vagy a rendőrök, nem tudott választ adni, mert semmire nem emlékezett, még arra sem, hogy hol és mikor történt a baleset. Valahol örültem is ennek, hiszen így is elég nehéz feldolgozni a történteket, nemhogy akkor, ha mindenre emlékezne, ezért nem törődtem vele, csak azzal, hogy visszakaptam férjemet. Azt az embert, akit a világon a legjobban szeretek.

Két és fél hónap múlva

Két hónap és tíz hosszú hét telt el Rob balesete óta, aki az óta már otthon lábadozik. A kezéről szerencsére rég lekerült a gipsz, de a lábáról még mindig nem, így eléggé nehézkesen mozog ő is a lakásban. Azért mondom, hogy ő is, mert pocakom olyan méreteket ölt, hogy lassan már alig férek el a házban, arról nem is beszélve, hogy fáj mindenem.

- Én nem szülök több gyereket az biztos- "huppantam" le az ágyra Rob mellé, kedvenc fagyimmal a kezemben. Férjem jót kuncogott kijelentésemen majd szabad kezével pocakomra tette kezét és simogatni kezdte – Tényleg nem szeretnél gyereket?- kérdezte szomorú tekintettel. Most, hogy mondjon így az ember nemet? – Persze, hogy szeretnék, de most jelent pillanatban úgy érzem magam, mint egy nyolcvanéves nyugdíjas, akinek minden mozdulat fáj - panaszkodtam, annak ellenére, hogy élvezem a terhességem minden mozzanatát, hiszen két pici gyermek fejlődik bennem, akik nemsokára megszületnek. Az orvosom szerint már nincs sok hátra, mert a pocakom már igen csak lent van és a gyermekeim is egyre jobban mozgolódnak bennem. Én nem bánom. Már alig várom, hogy karjaimba tarthassam őket, bár a szüléstől kissé félek. Nem akarok császárt, ám ennek elég nagy az esélye, hiszen ketten laknak a pocakomban és eléggé nagy a valószínűsége, hogy valamelyikük rosszul helyezkedik majd az adott pillanatban.

-         Min jár az eszed szerelmem?- rázott fel gondoltamból Rob, aki azóta pocakom helyett arcomat simogatta.

-         Csak azon, hogy mikor fognak megszületni és, hogy hogyan

-         Szeretnéd, hogy bent legyek?

-         Nem tudom. Az a baj, hogy fogalmam sincs, hogy akkor mit fogok érezni. Lehet, azt szeretném majd mindenáron, hogy mellettem legyél, de az is megeshet, hogy a pokolba fogok kívánni mindenkit, köztük téged is.

-         Bárhogy is döntesz én, szeretnék bent lenni

-         Tényleg?- csodálkoztam el- Azt hittem, nem szeretnél papás szülést

-         Bevallom, sokáig gondolkoztam rajta de a baleset után, sok minden megváltozott, köztük ez is. Szeretnék ott lenni melletted, hogy támaszt nyújtsak, hogy segítsek a fájásoknál és szeretném én elvágni a köldökzsinórt, vagy először megfogni a kicsiket - mondta és közben úgy csillogtak a szemei, mint a legfényesebb gyémánt. Teljesen levett a lábamról és miközben elképzeltem, ahogy gyermekünket fogja kezében, szinte sírni támadt kedvem. Egész biztos vagyok benne, hogy Rob lesz a legjobb apa a világon.

-         Nagyon szeretlek Rob- mondtam halkan majd egy forró csókot nyomtam ajkaira- Annyira, hogy azt el sem tudom mondani- motyogtam két csók között

Érintése, simogatása és nyelve tüzes játéka számban, vad érzéseket váltott ki belőlem. Bőröm parázslott a vágytól, szívem pedig hevesen dobogott. Már-már attól tartottam, hogy kiugrik a helyéről. – Akarlak - nyögte fülembe. Nem kellett sokáig győzködnie. A fagyit azonnal „eldobtam” kezemből és Rob felé fordultam. Ajkai egy pillanat alatt elérték nyakam vonalát majd szépen lassan haladva egészen dekoltázsomig, csókolta végig bőrömet- Imádom, hogy ilyen formás lettél – mondta, mikor kiszabadította kebleimet a ruhából majd a melltartóból. Tényleg formás lettem. Túlságosan is- jutott eszembe, mire annyira elszomorodtam, hogy inkább ellöktem magamtól Robot- Most mi a baj?- kérdezte rémülve- Talán fájdalmat okoztam?- nem akartam neki elmondani, hogy miért taszítottam el magamtól, ám addig-addig győzködött míg kénytelen voltam engedni neki- Rob nézz rám, olyan vagyok, mint egy jóllakott víziló- férjem hangosan felnevetett, ám én egy cseppet sem találtam humorosnak a helyzetet. A fejem torz, a lábaim puffadtak, nagyok mellem, terhességi csíkjaim vannak, és ha mind ez még nem lenne elég, híztam vagy húsz kilót. Ez nem normális. – Jajj szívem te most komolyan ezen problémázol?- kérdezte mire bennem teljesen felment a pumpa - Kérlek, ne bagatellizáld el a helyzetet, mert nem az. Komolyan, néha úgy érzem, hogy a balesetkor olyan súlyos agyrázkódást kaptál, hogy teljesen elment az eszed. Sőt mondok egy jobbat. Biztos megvakultál mert, ha látnál, akkor nem akarnál hozzám érni, hiszen olyan ronda vagyok– hisztiztem, mert tényleg így éreztem. Semmi szépet nem láttam testemben.

- Olyan butus vagy- hajolt hozzám közel- Tudod, hogy mit látok? Egy gyönyörű, vonzó, kilenc hónapos terhes kismamát, aki majd kicsattan a boldogságtól. Amit te hibának látsz, az szerintem csak még széppé tesz- kimondhatatlanul jól estek szavai olyannyira, hogy majdnem elbőgtem magam. Nagy nehezen azért sikerült kordában tartanom könnyeimet és valami egészen mást kezdtem érezni.

A szenvedély őrült erővel csapott le rám és ha akartam volna se tudtam volna visszafogni magam. Rob ajkai után kaptam és finoman hanyatt döntöttem. Végigcsókoltam nyakát, izmos felsőtestét egészen addig, még el nem értem enyhén domborodó nadrágját. Lassan végigsimítottam férfiasságán, mire Rob hangosan felnyögött. Hangja őrült nagy magabiztosságot adott kezembe ezért tovább folytattam „tervemet”. Lehámoztam róla a nadrágot - ami gipszének köszönhetően nem volt egy egyszerű művelet- majd kezembe vettem legféltettebb kincsét. Finoman mozgattam rajta kezemet, mire sikerült észveszejtő nyögéseket kicsalnom szerelmemből. – Nem bírom tovább – nyögte majd egy pillanat múlva tényleg elsült. Akartam hagyni neki egy kis időt, hogy kifújja magát, ám Rob keresztül húzta számításaimat. Amennyire sérült lába engedte, hátamra fordított és megszabadott fölösleges ruhámtól, miközben apró puszikkal borította be egész testemet.

Percek múlva ott feküdtem előtte teljesen meztelenül, amitől újra zavarba jöttem. Még szerencse, hogy a szoba félhomályban úszott, így férjem nem vehette észre nagyobb hibáimat, ám így is rejtegetni próbáltam, amit csak tudtam - Ne takard el magad!- húzta le kebleimről, kezemet, majd ajkával kezdte csókolgatni megnőtt idomaimat. Teljesen elvesztem. Testem szikráira robbant, bőröm pedig tűz forró volt. Érintései sokkal nagyobb hatással voltak rám, mint eddig bármikor és már az sem érdekelt, hogy minden porcikámat látni fogja.

Férjem is észrevehette, hogy alig bírom visszatartani sóhajaimat, így ajkai kebleim helyett, nőiességemet kezdte falni. Hangosan felsikítottam, mikor megéreztem forró nyelvét, kelyheimen között és azt hittem ott helyben felrobbanok. – Nem bírom - mondtam most én ugyanazokat, amiket férjem nem sokkal ezelőtt és igazam volt. Tényleg nem bírtam sokáig. Rob nyelve gyengéd simogatása és ujjai ütemes mozgása hamar a fellegekbe repítettek. Testem percekig úgy remegett, mint a nyárfalevél, ám mikor sikerült újra erőt gyűjtenem ahhoz, hogy kinyissam szemeimet, férjem szenvedéllyel és mérhetetlen nagy szerelemmel fűtött tekintetével találkoztam. Percekig vagy talán órákig merültünk el egymás szemeiben majd folytattuk az estét, ott ahol abbahagytuk…

Rob

Reggel korán ébredtem. Nap, még alig sütött be az ablakokon, ám pont annyira világította meg a szobánkat, hogy feleségem minden apró pontját, megcsodálhattam. Most sem igazán értem, hogy miért aggódik annyit szépségen, mikor teljesen nyilvánvaló, hogy nála gyönyörűbb kismama nem létezik. Imádom pocakját, imádom, hogy amikor ráteszem tenyeremet, gyermekeim azonnal mocorogni kezdenek. Imádom formás kebleit, amelyek a terhesség miatt megnőttek, pufi arcát és ahogy mosolyog. Egyszerűen mindent. Tényleg nem értem miért aggódik annyira azon, hogy-hogy néz ki, mikor én eközben a legszerencsésebb palinak érzem magam.

Gondolataim egész máshol jártak, mikor egyszer csak azt vettem észre, hogy feleségem izzó vágyamnak dörgöli fenekét. Ha most nem lenne terhes, egész biztos, hogy azonnal ráugranék, ám kicsik miatt most hagytam aludni, ezért kissé hátrébb húzódtam. Pihennie kell, hiszen nemsokára megszületnek és két pici mellett, nem sok időnk lesz egymásra. Most mondhatnám azt, hogy sajnos, de nem bánom. Nem, mert így is csoda, hogy megszületnek és, hogy én ezt mind megérhetem.

Még ma is összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy milyen kicsin múlt, hogy láthatom-e őket felnőni, vagy sem, ám szerencsére kaptam még egy lehetőséget, amit igyekszek nem elszúrni. Balesetemre már csak a lábamon lévő gipsz emlékeztet, amit két napon belül le is vesznek. Remélem addig a kicsik, nem akarnak kibújni helyükről, mert szeretnék mindenben segítségére lenni Mandy-nek.

Ez a két, két és fél hónap nagyon nehéz időszak volt számunkra. Egy igazi próbatétel, amit sikerült kiállnunk. Nagy fájdalmakkal küszködtem, míg szerelmem próbált erős maradni. A balesetből semmire sem emlékszem, azt gondolom szerencsére. A fickó, aki belénk jött, pedig, ha minden jól megy elítélik. Már pedig miért ne menne jól? A srác részegen és drogozva vezetett és azt gondolom csoda, hogy ennyivel megúsztam.

A nap már teljesen bevilágította szobát, így kikászálódtam az ágyból, természetesen mankóm segítségével. Majdnem öt percig tartott, míg végre a konyhába értem és nekiállhattam a reggelinek, vagyis a palacsintának. Mandy és anyám kitartó munkájának köszönhetően egészen ügyesen mozgok már a konyhában, ám nyilván van még hova fejlődni. Viszont a palacsintát már egész profi módon el tudom készíteni, sőt még a levegőbe is fel tudom hajítani. Most is így tettem, egészen addig, míg az egyik sajnos a földön landolt. – A picsába – káromkodtam el magam, mire egy halk kuncogás hallottam meg mögülem. – Mióta figyelsz engem?- fordultam hátra feleségemhez, majd egy csókot nyomtak ajkaira és pocakjára – Gyerekek ugye ma sem akartok még kijönni? A papának előtte meg kell szabadulnia a csúnya gipsztől - motyogtam nekik, nem mintha hallanák, ám ezért mégis bíztam benne, hogy figyelembe veszik kérésemet. – Egy ideje, de nem akartalak megzavarni - mondta kedvesem, majd a félig kész tésztát kivette a kezemből és a kukába dobta.

-         Mikor lesz kész?

-         Úgy öt perc múlva megfelel kisasszonynak?

-         Hát már nagyon éhesek vagyunk, de öt percet azért még kibírunk- bólogatott, majd felült az egyik bárszékre, velem szembe.

-         Hogy vagy drágám?

-         Jól, de egyre keményebb a hasam és fájásaim is vannak. Szerintem ezen a héten már kibújnak a kicsik.

-         Jesszusom - nyeltem egy nagyot. Bármennyire is szeretném őket már a karjaimba tartani, egyik felem retteg attól, hogy rossz apa leszek, hogy nem fognak szeretni, hogy véletlenül rosszul fogom majd meg őket és…

-         Nem lesz semmi baj hallod? Tudom, hogy jó apa leszel- szakított félbe kedvesem

-         Azért az vicces, hogy te nyugtatsz engem, mikor pont fordítva kéne- vagy inkább szánalmas, gondoltam magamban.

-         Az apukák néha sokkal izgatottabbak, mint mi – magyarázta kedvesem, majd hírtelen eltorzult az arca és felkiáltott…