6. fejezet A randi:)

Szerencsére minden problémát leküzdöttem így tudok nektek frissel szolgálni
Nos ez a fejezet, kicsit érzelmesre,viccesre, és számomra aranyosra sikeredett :D
Szeretnék köszönetet mondani Evelynnek akitől ezt a csodás fejlécet kaptam :)
És gratulálni azoknak akik sikeresen felvételiztek az egyetemre :) De jó annak aki már ott tart :D Nekem még 2 év :S
Akinek pedig nem jött össze az se csüggedjen:) Ahogy ofőm mondaná egy diploma semmire sem garancia, csupán egy lehetőség :)
Pusz



Mivel a bolt csak 20 percnyire volt a lakásomtól ezért kiharcoltam Robtól, hogy ezt a kis utat tegyük meg gyalog. Persze először ellenkezett mondván, hogy majd biztos letámadja egy őrült rajongó vagy fotós, de elővettem legszebb mosolyomat és olyan ártatlan szemekkel néztem rá, hogy annak még ő sem nemet mondani

- Te nyertél
- Mint mindig – viccelődtem vele
- Olyan szemtelen vagy
- Bagoly mondja verébnek – mutattam rá, hogy ő sem valami visszafogott ezen a téren
- Dohányzol? – kérdezte miután elővett egyet a kabátja zsebéből
- Szerencsére már leszoktam róla
- És nem zavarna, ha én rágyújtanék?
- Nem
- És miért szoktál le?
- Mikor ideköltöztem Amerikába már valahogy nem kívántam. Meg nem ezzel voltam elfoglalva
- Hát akkor mivel?
- Hát….mondjuk úgy, hogy nem valami könnyen illeszkedtem be, így bezárkóztam és egész nap festettem vagy énekeltem nem pedig cigiztem
- Egyszer remélem, hallhatom a hangodat
- Biztos vagyok benne, hogy nem – nekem ez már nem megy.
- Egyszer úgy is elérem, hogy énekelj, majd jól leitatlak
- Ha-ha. Hát a pénztárcás eset után ezen már nem csodálkozom – viccelődtem, de ő egyáltalán nem nevetett velem. Láttam rajta hogy mennyire megbántottam, pedig szerintem ezzel nem mondtam olyan rosszat. Szívott egy nagyot a cigijéből majd felém fordult
- Figyelj én, tényleg nagyon sajnálom, hogy csak úgy otthagytalak…
- Rob én már nem is emlékszem erre az esetre. Csak viccelődtem, nem kell mindent komolyan venni – és ezt így is gondoltam
- De…
- Nincs de- szakítottam félbe – viszont ha tovább folytatod ezt az önsanyargatást én, fogom magam és hazamegyek – fenyegettem meg, bár egy pillanatig sem gondoltam komolyan
- Utána nem akarsz ebédelni, mondjuk? – kérdezte
- Mondjuk kivel?
- Hát velem. Persze nem akarok semmit sem rád erőszakolni – kezdett el rögtön mentegetőzni
- Szívesen elmegyek veled
- Tényleg? – olyan meglepetten kérdezte, mintha olyan nagy dolgot mondtam volna, pedig ez csak egy ebéd !!
- Olyan jó téged így is látni
- Ezt hogy érted?
- Hát, nem játszod itt a kemény macsót, nem vagy lekezelő és ez sokat jelent. Tudod megértem, hogy ez nehéz neked, de attól még nem kell másokkal bunkó lenned
- Neked meg nem kéne kioktatni, főleg úgy hogy nem tudod, hogy én min megyek keresztül nap, mint nap. Csoda, hogy eddig nem ugrott elénk egyetlen fotós sem. Úgyhogy ha megkérhetnélek te engem, ne oktass ki

És már megint az a Rob volt, akit én annyira utáltam, akit egy kanál vízben meg tudnék fojtani.
Nem válaszoltam rá semmit csak némán mentünk tovább. Mint két idegen. Már semmi kedvem nem volt vele lenni ,az ebédet meg inkább lemondom, nekem nincs szükségem, arra hogy megint tahó legyen.

Időközben pedig meg is érkeztünk. Hallottam már erről a boltról és el is akartam jönni, csak bátorságom nem volt eddig hozzá

- Figyelj én megint olyan idióta voltam – csukta be előttem az ajtó, amikor én azt éppen ki akartam nyitni.
- Legalább beismered – néztem fel rá. Egyenesen a szemeibe.
- Én… nem akarok veled ilyen lenni, nem akarom, hogy azt hidd, hogy én egy köcsög vagyok de…
- De sokkal könnyebb neked ezt mutatni, mint a jó arcodat. Így sebezhetetlennek tűnsz a világ előtt a fotósok előtt. De hidd el nem éri meg.
- Tudom, és ne haragudj
- Figyel nem kell tőlem bocsánatot kérned. Jó oké, nem azt mondom hogy arra vágyom hogy mindig belém rúgj vagy megsérts de előbb magadban kell rendet tenned.
- Áll még a mai ebéd?
- Igen, még áll.

Ahogy beléptünk a hangszerboltba úgy éreztem magam, mint aki hosszú idő óta otthon érzi magát. Nem tudtam megmozdulni, csillogó szemekkel néztem a falon egymás mellett sorakozó gitárokat, és olyan áhítattal néztem őket, mintha még soha nem láttam volna gitárt.
És ez igaz. Csupán egy volt ezeknél szebb.

15 évvel ezelőtt


- Gyere ide kicsi csillagom – szólított magához anyám én pedig engedve kérésének az ölébe ültem
- Ma van a szülinapod. El sem hiszem hogy már eltelt 12 év. Lassan nagylány leszel
- De anya én már most is nagy vagyok – durcáskodtam
- Tudom, éppen ezért kapsz tőlem valamit. Valami, ami nagyon fontos nekem, de azt szeretném, ha nálad lenne akkor is, ha én már nem leszek veled
- De miért mondod nekem ezeket? Hiszen te mindig velem leszel
- Ez így van én mindig vigyázni fogok rád, ezt soha ne feledd el – majd a kósza könnycsepp gördült le mosolygós arcán
- Anya miért sírsz?
- Semmi baj kicsim. Ma ünnepelünk nem igaz? – majd rendbe szedve magát, elém rakott egy hatalmas csomagot
- Mi ez? kérdeztem
- Bontsd ki – biztatott anyám én, pedig rögtön tépni kezdtem a csomagolást, mikor megláttam, hogy mi az nem akartam hinni a szememnek
- Anya ez gyönyörű- fogtam kezembe a hatalmas gitárt
- Ez majd mindig emlékeztetni fog rám

Akkor még nem tudtam, hogy mit jelentenek szavai, így nem is nagyon figyeltem rájuk. Anyán minden nap tanított gitározni, és ahogy teltek a napok, hetek hónapok szenvedélyemmé vált a hangszer. Ki sem lehetett venni a kezemből annyira imádtam. De egy nap minden megváltozott. Azóta egyszer sem pengettem meg a húrokat a gitáromon.

14 évvel ezelőtt

- Kincsem gyere, valamit meg szeretnék veled beszélni- bíztatóan rám mosolygott, de már akkor éreztem, hogy valami nincs rendjén
- Mi a baj?
- Csak ülj nyugodtan
- Mi az?– már kezdtem megrémülni
- Tudod a mami beteg, nagyon beteg és nem biztos, hogy az orvosok tudnak már rajtam segíteni de, megígérem, hogy mindig veled leszek akkor is ha már nem tudlak átölelni ha nem látsz majd . Csak tudd hogy én akkor is szeretni foglak és szeretném ha az álmaidat követnéd
- Nem, nekem ilyenekről ne beszélj. Nem hagyhatsz itt érted! Nem teheted vele ezt – már egyszerre zokogtam és kiabáltam
- Nincs semmi baj – ölelt át
- Már hogy ne lenne baj?
- Szeretlek

Akkor 13 éves voltam. Még szinte gyerek. De attól a naptól kezdve, hogy anyám megmondta, hogy rákos már nem lehettem az, erősnek kellett lennem, nem csak miatta, hanem magam miatt is .
3 évig küzdött a rák ellen és én végig mellette voltam. Fogtam a kezét. Legnagyobb fájdalmaiban és tudott mosolyogni. Őszintén, úgy ahogy csak ő tudott.
Aztán nem sokkal 16. születésnapom után a betegsége elragadta magával. Azóta soha nem vettem még csak kezembe sem a tőle kapott gitáromat.


Jelen

- Mandy, Mandy, jól vagy? – rázott meg valaki
- Valaki hívjon egy orvost – üvöltötte egy ismerős hang
- Nem, nem kell- szólaltam meg, mikor végre hangomra találtam
- Mi történt? – kérdeztem mivel nem értettem, hogy miért kerültem a padlóra
- Elájultál… úgy egy-két perccel ezelőtt
- Értem – szerettem volna felállni de, mikor ezzel próbálkoztam Rob visszafogott
- Maradj így, hívunk egy orvost
- Nem, kell… utálom az orvosokat. Csak leesett a cukrom. Sajnos velem ez sokszor előfordul – majd végre engedte, hogy felkeljek
- Azért jó lenne, ha elmennénk egy orvoshoz
- Tényleg nem kell… már nincs semmi bajom
- Biztos
- Tuti biztos – bíztatóan rámosolyogtam, amitől végre elhitte, hogy jól vagyok

Mikor már Rob tényleg megbizonyosodott róla hogy kutya bajom, elment a gitárjáért én pedig egyedül maradtam az előtérben. A kezdeti lelkesedés már rég elszállt és már nem azt a boldogságot éreztem, mint mikor megérkeztünk, hanem egyenesen féltem, szinte szorongtam.
Úgy éreztem magam mint azok a kisgyerekek akik éjszakánként nem merik lehunyni a szemüket, mert azt hiszik hogy a játékaik szörnyekké változnak .
Jelen pillanatban én is szörnyként tekintettem rájuk.
Szinte hallom, ahogy beszélnek hozzám, és arra bíztatnak, hogy fogjam meg őket. De én nem mertem. Nem volt elég bátorságom.
Mindig anyámmal játszottam, mindig együtt énekeltünk, de akkor, amikor meghalt nekem már nem volt többé erőm egyedül játszani.

- Itt is vagyok. Neked tetszik?
- Persze – már alig vártam hogy elmenjünk innen
- Nem játszunk rajta valamit? Úgy is ki szeretném próbálni, hogy szól a kis drága
- Nem, és nem mehetnék? – kérdeztem egyre idegesebb hangon
- De… ha ennyire akarsz, mehetünk
- Jó lenne

Ahogy kiléptem a boltból térdeimbe kapaszkodva próbáltam levegőhöz jutni.

- Megint rosszul vagy? – kérdezte Rob
- Nem… csak… nem hittem hogy ennyire nehéz lesz itt lenni
- De hát miért?
- Hosszú és bonyolult történet és valószínűleg totál zakkantnak tartanál, ha elmesélném
- Szeretem a zakkant csajokat
- Menjünk inkább enni, mert farkas éhes vagyok
- Oké tudok egy jó helyet
- De ne valami flancos étterembe menjünk
- Akkor hova?
- Nem ehetnénk valami hamburgert vagy hotdogot vagy akármi mást, csak kérlek semmi kedvem sznobok közé menni
- Annyira jó hogy veled önmagam lehetek – válaszolt majd leintett egy taxit


- Hogy értetted azt az előbb? – kérdeztem
- Eddig olyan lányokat hívtam randira akik, a sznob világot kedvelték, de én nem rajongok ezért
- Nem értem miért viselkedsz úgy, ahogy azt te sem szereted. Számomra ez érthetetlen
- Ezzel nem vagy egyedül – örültem, mert tudtam, hogy ha csak egy kicsit is de sikerült a maga köré épített falból lerombolnom.


Rob ezúttal egy sokkal „lazább” étterembe vitt, ahol mind a ketten jól éreztük magunkat.
Nem kellett azzal foglalkoznunk hogy, hogy eszünk, hogy minden protokollt betartunk e egyszerűen csak ettünk egy jót.

- Ez nagyon finom volt
- Ne is mond, rég ettem ilyen jó hamburgert
- Nem bírok többet enni, pedig akartam fagyizni is – szomorkodtam el egy picit, mivel fagyi mániás vagyok
- Nem baj én megkívántam
- De vigyáznom kell az alakomra is – panaszkodtam
- Egy-két kalória ide vagy oda, már nem számít. Majd holnap kevesebbet eszel
- Jól van, de figyelmeztetlek, hogy rengetek gombócot képes, vagyok megenni
- Nálam biztos nem többet
- Nem ismersz engem, én vagyok a fagyi evés bajnoka
- Fogadjunk?
- Miben? – remélem nem valami perverz ajánlata lesz
- Ha én nyerek, akkor jövő héten eljössz velem egy díjátadóra
- Miranda úgy sem enged el.
- Elhiszed, ha én kérem, akkor igent fog mondani?
- El – az biztos hogy még az a boszorka sem képes neki ellenállni – de ha én nyerek, akkor egy napig bármit meg kell tenned a kedvemért
- Készülj fel a veszteségre
- De utána ne sírj, ha én nyerek – vágta neki vissza

Először mind a ketten csak 5-5 gombócot rendeltünk, amit gyorsan le is gyűrtünk. Aztán a második ilyen ötös adaggal már nehezebb dolgunk volt, de még így is sikerült mind a kettőnknek megennie.
A következő ötösnél, már éreztem, hogy Rob nem bírja sokáig, bár én sem voltam a helyzet magaslatán, de azért még próbálkoztam.
Én már majdnem elnyaltam az utolsó gombócot mikor Rob feladta

- Nem bírom tovább
- Én, nyertem én nyertem – legszebb öröm a káröröm
- Most kell kezdenem a büntetésemet?
- Ne is álmodj erről. Még ki kell találnom. De könyörtelen leszek – „figyelmeztettem”
- Előre félek - majd elővillantotta azt a féloldalas mosolyát, amitől még így ülő helyzetben is beleremegett a lábam



Rob(szőrmentesen XD) és a gitár



Ahol ebédeltek:) (csak nappal)



Most nem történt szerintem benne semmi érdekes, de majd ha jön a fogadás letöltésének napja :P Az izgi lesz!
Addig azért ha van kedvetek írjatok!!! :)