16.fejezet

Ahogy látjátok Péntek helyett, ma hoztam frisst :) Hogy miért? Mert ez a fejezet, kicsit nyugis lett. Amolyan átvezető fejezet:) Viszont igen fontos.
Pár dolgot megtudhattok Mandy életéről, ami később még fontos lesz a történetben ezért nem szabad figyelmen kívül hagyni.
A fejezethez illő zene, amit tényleg érdemes meghallgatni :)

	Snow Patrol - Chasing Cars .mp3
	Found at bee mp3 search engine

Csak sírtam és sírtam. Hallottam, hogy kopogtatnak az ajtón, hogy a nevemet kiabálják, hogy valaki be akar törni. Nem törődtem senkivel

Lehet, hogy butaság ilyen dolgon kiborulni, de Nicole szavai nagyon megbántottak.
Hogy miért?
Mert igaza van. Persze nem az anyukámra vonatkozó sértései, hanem amelyek felém irányultak. Egykor bizony én voltam a falu, mert hogy ott éltünk, ribanca. Nem volt férfi, akinek ne tettem volna szét a lábam. Ezért egy barátom sem volt. A lányok utáltak a férfiak pedig csak kihasználtak. De ők nem tudták a valódi okot, ők nem is sejtették, hogy én miért voltam olyan amilyen. Ma már az kívánom, bárcsak minden hibámat meg nem történté tudnám tenni, hogy bárcsak életem egyik megkeserítőjét örökre el tudnám felejteni. De nem megy. Az arca, még most is olyan erősen él emlékeimben, mintha valaki belegravírozta volna.

Egy idő után éreztem, hogy a maradék szósz, ami még rajtam van, kezdett megszáradni, ezért elvonszoltam magam a kádig, ledobtam koszos ruháimat, majd lezuhanyoztam. Jól esett, ahogy a meleg víz áztatta bőrömet és ezúttal józanító hatása is volt. Kezdtem megnyugodni, már nem remegtem, már nem fulladoztam. Csak belülről égtem. De ott nagyon.

Egy puha törölközőbe csavartam testemet, majd kinyitottam az ajtót. Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg már órák óta bent lehetek, mert John a falnak dőlve aludt. Át sem öltözött. Ugyanaz a ruha volt rajta, amit a vacsorán viselt.
Óvatosan végigsimítottam arcán, mire azonnal felébredt. Szégyenemben elfordultam és megtöröltem szemeimet, még mielőtt könnycseppjeim kicsordulnának.
Egyszer csak megéreztem erős kezeit derekamon, fejét pedig vállamra tette. Nem szóltunk egymáshoz. Nem volt szükség szavakra, egyébként sem tudtam volna mit mondani. Piszokul éreztem magam, amiért ilyen jelenetet rendeztem és tönkretettem mindenki estéjét.
Nem tudom, mióta, meddig állhattunk itt egyhelyben, de arra lettem figyelmes, hogy John karjaiba vesz, majd elindul velem. Szemeimet ekkor már csak nagy nehézségek árán tudtam nyitva tartani. Úgy látszik a sírás kifacsarta minden energiámat.
Lassan a hálóba értünk, majd mikor John lefektetett a puha ágyra azonnal az álmok világába merültem.

Másnap arra ébredtem, ahogy valaki simogatja az arcomat. Mikor kinyitottam szemeimet, Isabella gyönyörű arcát pillantottam meg.

- Szia, álomszuszék.
- Szia. Mennyi az idő?- kérdeztem mivel fogalmam sem volt róla, hogy meddig aludtam
- Délután öt óra van
- Te jó Isten, miért nem keltettek fel?
- Apa azt mondta, hagyjunk aludni, mert nagyon elfáradtál.
- Apukádnak igaza.
- Mandy miért sírtál az este?- kérdezte tőlem. Most mit mondjak neki? Az igazat, úgy sem mondhatom el, eleve meg sem értené.
- Gyere ide mellém ,mesélek valami.
- Oké- óvatosan befészkelte magát mellém, és várta a magyarázatomat.
- Tudod, néha ha valami nem sikerül a felnőttek kicsit elszomorodnak és ilyenkor, muszáj sírnunk, hogy utána jobban legyünk. Legalább is én így érzem. Anyukám mondta mindig, hogy ha kisírja magát az ember, akkor könnycseppjeinkkel együtt a rossz manók is elmennek.
- A te anyukád hol van?
- A mennyországban.
- Az enyém is ott van. Akkor biztos jóban van a te anyukád meg az én anyukám.
- Ebben biztos vagyok- simítottam végig arcocskáján.
- De miért nem velünk vannak?
- Nekik ott van feladatuk, ezért csak onnan vigyázhatnak ránk.
- Rendben, de azért olyan jó hogy te itt vagy- bújt hozzám.

Miután kiölelkeztünk magunkat, felkeltem az ágyból és meglepetten vettem észre, hogy pizsama van rajta.

- Biztos John öltöztetett át- gondoltam, majd elindultam megkeresni

A konyhában találtam rá, ahol már nyoma sem volt a tegnap esti kajacsatánknak.
John megérezhette, hogy nincs egyedül, mert megfordult, és ahogy meglátott elmosolyodott majd magához ölelte kissé erőtlen testemet.

- De jó hogy felkeltél. Nemsokára vacsora.
- Ne haragudj, mindenért.
- Nem haragszom. Az a nő engem is idegesített. Sőt Rob egyedül ment el, én hívtam taxit Nicole-nak.
- Azért én még is szégyenlem magam, amiért tönkretettem az estét. Főleg, hogy Robbal csak most békültetek ki.
- Emiatt ne aggódj, holnap átjön, persze egyedül, meg azt hiszem, elviszi Isabellát valahova.
- Akkor rendben
- Rossz volt téged, így látni.
- Sajnálom, hogy ennyire kiborultam.
- Majd elmondod? Ha most még nem vagy készen, az sem baj. Én várok rád. Csak tudd, hogy bármi gondod, bajod, óhajod, sóhajod van, hozzám mindig jöhetsz.
- Miért vagy ilyen megértő?
- Mert fontos vagy nekem.

Szóval fontos vagyok neki. Persze nekem is nagyon fontos, mert mellette tényleg biztonságban érzem magam, mert mellette önfeledten tudok nevetni, mert vele és Isabellával egy „kis” családot alkotunk, ami nekem nem igazán volt. Persze anyum mindent megadott, amire szükségem volt, de azt, amire igazán vágytam, egy igaz boldog nagycsaládra hibáján kívül nem adhatta meg.
Emlékszem, hogy a karácsonyi, húsvéti előadásokon, minden gyerek anyukája,apukája ott volt, hogy megnézze őket, ezzel szemben nekem soha nem volt ott apum, értem soha nem jött iskolába, engem soha nem vitt el suli után vagy hétvégén fagyizni. Csak szünetekben láthattam, néha még akkor sem, mivel már akkor is Amerikában élt. De nem hibáztatom, illetve nem hibáztathatom. Mert én csak egy „becsúszott” gyerek voltam, akit nem terveztek. Anyum egyik barátnőjéhez jött látogatóba, Amerikába és egy bulin találkoztak, majd nem sokkal később összejöttem én. Viszont ami számomra érdekes, főleg a mai férfiakat nézve, hogy mikor apum megtudta, hogy anyám bizony bekapta a legyet, nem akadt ki, hanem biztatta őt, hogy ő mindenben mellette áll, hogy szeretni fog engem, minket és nem mond le rólam.

Egy hét múlva

Hét nap telt el a vacsora óta és ez alatt a hét nap alatt sok minden megváltozott. Az egyik, hogy összevesztem Milly-vel. Mikor hazajöttem Johntól úgy gondoltam, hogy mindent meg fogunk tudni beszélni, hogy biztos volt valami nyomós oka. De mikor elkezdett engem hibáztatott a történtekért, hát betelt a pohár.

- Tudod, nem is az fáj a legjobban, hogy ezt megtetted, hanem, hogy a szemembe hazudtál.
- Én csak jót akartam neked!
- Ezzel? Láttad, hogy mennyire szomorú voltam, hogy egész nap csak hívását vártam, erre te már az első nap beszéltél vele.
- És tulajdonképpen miért is voltál szomorú? Ott van neked John, akivel elvileg jársz, akkor miért is vágysz Robra?
- Ez nem a te dolgod.
- Ilyenkor persze, nem az én dolgom. Annyira elvagy a magad világában, hogy észre sem veszed, hogy körülötted is vannak emberek, akik ugyan úgy érző lények, mint te és hogy ők is vágynak szerelemre.
- Nah végre, hogy kibújt a szög a zsákból. Neked Rob kell. Miért is nem jöttem rá erre előbb.
- Mert csak saját magaddal foglalkozol. És igen, bejön nekem Rob.
- Tudod, mit örülhetsz, mert mostantól, nem kell velem vagy az érzelmeimmel törődnöd.

Fogtam és otthagytam őt. Azóta nem is beszéltünk. Próbálom elkerülni a vele való találkozást, ezért elmúlt napokban állandó vendég voltam Johnnál.
Rob is sokat átjött hozzánk.
Nem egyszer volt, hogy hármasban mentünk egy-egy programra, miközben John dolgozott.
Voltunk állatkertbe, fagyizni, sétálni, legutóbb pedig vidámparkban voltunk.

- Rob bácsi felülhetek arra a játékra?- kérdezte Isa
- Persze, gyere, segítek – Rob óvatosan beültette a forgó teáscsészébe és szorosan becsatolta. El is mosolyodtam, mikor már vagy ötödszörre ellenőrizte le, hogy biztonságos e az öv.
- Ajj Rob bácsi, most már elég lesz.
- Rendben.

Csendben figyeltük, ahogy a körhintához hasonló játék elindul. Az elején egy kicsit féltem, hogy túl gyors lesz, egy három éves gyereknek, de pár kör elteltével megnyugodtam, főleg hogy a kicsi Isa is nagyon mosolygott.

- Jó, hogy eljöttünk a vidámparkba- szólalt meg Rob. Nem válaszoltam, helyette inkább beleszürcsöltem a jeges teámba.
- Egyszer, nem találkozhatnánk csak kettesben?
- Nem
- Miért?
- Mert a barátod barátnője vagyok, és mert… nem lenne jó vége.
- Csak egy ártatlan vacsora lenne.


Persze ebből az ártatlan vacsorából nem lett semmi. És hogy miért?
Mert félek.
Félek attól, hogy ha megkóstolom a tiltott gyümölcsöt, többé nem fogok mást kívánni. De ez miért is baj?! Hiszen mindannyian már kiskorunk óta arra vágyunk, hogy megtaláljuk álmaink lovagját, akivel leélhetjük egész életünket és boldogan élünk, míg meg nem halunk. De én félek. Tényleg félek.
Rettegek attól, hogy ha engedek nemcsak magamnak, hanem Robnak is akkor utána nem fog rám vágyni, hogy utána azt fogja mondani, hogy „nah ez a csaj is megvolt”. Én pedig ezt nem akarom. Nem akarok egy lenni a sok nő közül, akit lefektetett.
Ezért egyszerűbb, ha meg sem történik. Ha elkerüljük egymást, és úgy teszünk, mintha soha nem történt volna köztünk semmi.

Ezzel csak egy baj van. Az a bizonyos tiltott gyümölcs, mindig sokkal izgatóbb mindig sokkal érdekesebb és addig üldöz minket, még végül meg nem kóstoljuk.