43. fejezet

Itt vagyok. Tényleg nem hittem volna, hogy tudok frisst hozni, mert általában nem száll meg ilyen gyorsan az ihlet,  de örülök neki :D Remélem ti is. 

Köszönöm annak a pár embernek aki megjegyzést hagyott a fejezet végénél. Bevallom kicsit rosszul esett, hogy csak ennyien írtok. De nem baj :D Kitti nem nézte ezt a fejezetet, de amint megteszi felteszem a kijavítottat :) Csók mindenkinek.

egy kis ajánló  

-         Nos Mandy hogy érzi magát?- állt mellém a doktor majd az infúziós csövemet piszkálgatta. Alig találtam meg a hangomat.

-         Majd jobban leszek, ha elmondják, hogy mi miatt vagyok itt?

-         Semmire sem emlékszik?

-         Nem- vallottam be- Kérem, ne húzzák tovább a szót.

-         Mandy most egy kicsit pihenj. Kimerült vagy. Majd utána mindent elmondok- szólt közbe Rob. Kezdtem egyre idegesebb és feszültebb lenni. Úgy éreztem magam, mint egy szunnyadó vulkán, amely bármelyik percben kitörhet.

-         Miért nem lehet elmondani az igazat? Látom, érzem, hogy valami baj van. Én nem akarok pihenni vagy aludni. Nekem most csak arra van szükségem, hogy valaki megmondja az igazat.

Rob az orvosra nézett, aki aprót bólintva jelezte, hogy elmondhatja nekem, hogy miért is fekszem itt. Szívem hatalmasakat dobbant még tenyerem is izzadni kezdett. Vártam, hogy megszólaljon, de nem tette meg. Hiába nyitotta szólásra ajkait, azok végül mindig csukva maradtak.

Ekkor hírtelen minden bevillant. Az orvos a diagnózis, a reggeli rosszullétek, minden. A monitor erősebben kezdett csipogni mire mindketten felém kapták tekintetüket.

-         Ugye nem? Mondd, hogy nem vetéltem el?- kérdeztem.

-         Kicsim nyugodj meg- nyúlt kezem után de, még mielőtt markába szoríthatta volna, elhúztam onnan.

-         Mondd, hogy nem. Kérlek.

-         Sajnálom

-         Nem ez nem lehet. Biztos valami tévedés. Nézzék csak meg az eredményeket, biztos, hogy valamit elrontottak. El lehetetlen. Egy másik orvos akarok. El kell innen mennem, hogy megnézhessenek- a tű után nyúltam, ami még mindig kézfejemben ágaskodott, de orvos megállított.

-         Mandy. Nézzem rám- kérte, de én csak azzal voltam elfoglalva, hogy ki tudjam tépni azt az átkozott tűt.

-         Drágám nem lesz semmi baj- szólalt meg Rob, mire teljesen ellepte az agyamat a lila köd. A láva, amely eddig kráterében szunnyadt most felszínre tőrt.

-         Hogy mondhatsz ilyet? Még hogy nincs semmi baj? Az egész a te hibád érted. Utállak, mindenről te tehetsz. Miattad halt meg a babám, miattad nem tarthatom a karjaimba, mert csak magaddal foglalkozol Egy önző kis dög, vagy aki soha nem törődik mások érzelmeivel. Nem véletlenül nem neked szült gyereket az a nő is, mert te csak saját magaddal foglalkozol. Ő jobban járt, hiszen tudta melletted milyen élete lenne. Utállak Robert Pattinson. Utállak - üvöltöztem vele, de ő csak értetlenül bámult felém. Nem fogtam fel, miket mondtam neki.

Az orvos kezébe haraptam, aki erre fájdalmasan kapott a sértett területre. A tűt azonnal kitéptem bőrömből, de mielőtt felkelhettem volna az ágyból, két fehér ruhás férfi rontott be a szobába. Két oldalról azonnal lefogtak, miközben az orvosom egy fecskendőt tartott felém. Ki akartan szabadulni, el akartam innen menni, de bármennyire is próbálkoztam, képtelen voltam megmozdulni

-         Ígérem, ettől jobban lesz- jött közelebb a doki. Sikítottam, sírtam, kértem, hogy ne tegye, de nem tudtam megállítani.

Egy kis szúrást éreztem karomba, majd hírtelen minden elgyengült körülöttem. Ugyan még mindig sikítottam, de az már nem a torkomból szólt, hanem lelkem kiabált egyre hangosabban. Azt akartam, hogy hallgassanak meg, de már senki nem figyelt rám. A szoba elhomályosult és szemeimet egyre nehezebben tudtam nyitva tartani. Egyszerre volt minden könnyű és nehéz. A légzésem lelassult és mielőtt elragadott volna a feketeség, csak egy szót hallottam. Szeretlek. Válaszolni akartam, de már arra sem volt erőm.

Egy virágos mezőn ébredtem. A nap perzselte a bőrömet olyan meleg volt. Az égen egy felhő sem árválkodott. Minden olyan csodálatos volt, mint a mesékben. Hirtelen egy kislány tűnt fel a távolból, akinek szőke tincsei enyhén lobogtak a szélben. Szólni akartam neki, hogy jöjjön közelebb, de gyönyörűsége annyira megbabonázott, hogy képtelen voltam bármit is mondani. Az a mosoly, Istenem milyen szép.

Hirtelen eszembe jutott az én kis babám. A szomorúság azonnal visszatért a szívembe, miközben kezemet lapos hasamra érintettem. Üres volt. Fájt ez a tudat, hiszen mindennél jobban szerettem volna már egy kisbabát, akármennyire is féltem Rob válaszától.

Könnyeim akaratlanul csordultak ki arcomon mire az ismeretlen kislány közelebb jött. Kezében egy fonott kosarat tartott amiben, szebbnél-szebb virágok ágaskodtak ki. Egy szálat kivett majd a fülem mögé csúsztatta. Bőre olyan puha volt, mint a legfinomabb pamuté, illata pedig az összes többé virágnál is édesebb volt.

-         Ne sírj - mondta a kislány.

Én is gyerek akartam lenni. Egy kisgyerek, akinek gondtalan az élete, aki nem tudja még mi a különbség a jó és a rossz között, hiszen ő még mindent ártatlannak lát. Még. Bár ezen a helyen nem hiszem, hogy bármi rossz dolog is történne vele, hiszen ez olyan, mint a mennyország.

Pánikba estem. Mi van, ha ez tényleg a mennyország és én meghaltam? Nem az nem lehet. Én még nem halhatok meg. Nekem annyi dolgom van. És különben is bocsánatot kell kérnem Robtól, hiszen annyira csúnya dolgot vágtam a fejéhez, amit nem szabadott volna.

A kislány megérezhette, hogy mire gondolok, hiszen a következő pillanatban újra megszólalt.

- Ez nem a mennyország. Ez az álmok szigete.

Igaza volt. Ez tényleg olyan, mint az álom. Kicsit megnyugodtam, hiszen ezek szerint nem haltam meg, de a tudat, hogy mennyire megbántottam azt az embert akit a legjobban szeretek, lelkiismeret-furdalást keltett bennem.

Hírtelen minden homályosabb lett. Zavarodottan kaptam a kislány felé, aki még mindig ugyan olyan bájos mosollyal az arcán, figyelt engem. Nem akartam még elmenni. Nem akartam még felébredni, de éreztem, hogy a valóság újra magával ragad, már a tündér is eltűnt.

Lassan nyitottam ki szemeimet és az első dolgot, amit megláttam az szerelmem volt. Arca megviseltnek tűnt, mint aki már napok óta nem aludt. Újra lelkiismeret furdalásom támadt, hiszen eszembe jutottak azok a szavak, mondatok, amiket a fejéhez vágtam.

-         Rob- szóltam halkan, mire azonnal felém fordult. Halványan elmosolyodott, de éreztem, hogy ez nem az-az őszinte szívből jövő mosoly.

-         Jól vagy? Ne hívjak orvost?

-         Nem kell. Köszönöm. Nem jössz ide?- kérdeztem. Bizonytalan volt, ami fájt, de tudtam, hogy megérdemlem. Az ágyam melletti székre ült és kezemet sajátjába szorította.

-         Sajnálom Rob

-         Nincs mit sajnálnod

-         De én igen én olyan ostobaságokat mondtam, ami nem igaz és hidd el én nem így érzek.

-         Ssss- fojtotta belém a szót - Nem kell bocsánatot kérned, mert nincs miért.

-         Nem akartalak megbántani.

-         Tudom, és nem haragszok rád. Megértem, hogy ezeket mondtad. Tényleg önző vagyok.

-         Ne mondd ezt. Egyáltalán nem vagy önző én vagyok ennyire hülye, hogy mindig mindent elrontok - mozgolódtam, mire azonnal éreztem az apró, de annál élesebb szúrásokat testemben. Felszisszentem, de nem fájdalomtól, hanem a tudattól, hogy elveszítettem a babámat.

-         Rosszul vagy? Hívok orvost- nyúlt a nővérgombért, de még időben sikerült visszahúznom kezét.

-         Csak egy kicsit belenyilallt. Ezért nem kell hívnod senkit.

-         Biztos?

-         Igen. Mikor mehetek haza?

-         Nos az orvos szerint egészségügyileg holnap már hazamehetnél, de pszichológussal még beszélned kell.

-         Én nem akarok itt maradni Rob- sírtam el magam. Utálom a kórházakat és azt még jobban, ha úgy kezelnek, mint egy gyogyóst.

-         Jajj kicsim. Ne sírj. Nem lesz semmi baj- bújt hozzám, de mozdulataiból éreztem mennyire óvatos.

-         Már hogy ne lenne baj? Rob a gyerekünk meghalt és ki tudja mikor lehet kisbabánk ha egyáltalán még lehet

Borzalmas érzés volt kimondani. A könnyeim újra és újra végigfolytak arcomon, de láttam, hogy Rob velük küszködik. Csak most tudatosult bennem igazán, hogy ez mit is jelent. Soha nem lehetek anya. Nem lesznek unokáim, nem lesz családom, hiszen biztos vagyok benne, hogy Rob sem fog egy meddő nő mellett sokáig maradni.

-         Menj, ki kérlek- szóltam rá. Nem akartam, hogy lássa, milyen állapotba vagyok.

-         Nah azt már nem- állt fel a székből. Dühösen járkált a szobába miközben arcát törölgette - Nem hagyom, hogy egyedül maradj, hogy egyedül dolgozd fel ezt az egészet, mert nem csak te vesztettel el azt a babát. Nem csak neked fáj, hanem nekem is. Szeretlek érted? És ezt a tragédiát együtt foglyuk átvészelni, mert szükségem van rád.

-         Nekem is rád – egy fél perc sem kellett hozzá, de már újra ágyamnál volt és szorosan magához húzott.Újra biztonságban éreztem magam.

Tudom, hogy gonosz leszek, de következő fejezetet csak akkor teszem fel, ha 13 komment érkezik. Szerintem ez nem nagy szám, hiszen több mint negyvenen olvastok :):) Negatív kritika is jöhet. 

Az új oldalamat se felejtsétek el :D