28. fejezet

Köszönöm, köszönöm,köszönöm azt a 13 kommentet amit tőletek kaptam. Bár bevallom úgy érzem egy ember többet is írt, de egye fene :) Bocsánat ha tévedtem!
Nos egy fontos dolgot szeretnék nektek elmondani még a fejezet elolvasása előtt. Rob nem hiszem, hogy megtenné azt amit fejezetben megtett,de a történet szála megkövetelte ezt a cselekményt :D (hú de szép magyar mondat XD) Nos a lényeg, hogy ezzel kapcsoltban nem szeretnék rinyát " hogy nem vagy hiteles, mert Rob ilyet nem tenne" Mert ő csupán az arcát és pár infót ad a történethez, amúgy szerintem ő teljesen más (lehet) 
Jó olvasást!

Reggel kipihenten ébredtem, Rob szorosan ölelő karjaiban. Egy ideig néztem, ahogy csendesen szunyókál, de éreztem, hogy muszáj kimennem a mosdóba. Amint megmozdultam, Rob még szorosabban magához húzott, miközben motyogott valamit, amint viszont nem értettem.

Két lehetőségem van. Vagy felébresztem és kimegyek a mosdóba, vagy nem ébresztem fel, de akkor szégyenszemre huszonhét évesen fogok bepisilni.

Újra megpróbálkoztam kiszabadulni karjai közül, ám ekkor Rob szemi kipattantak és kérdően nézett rám.

-         Csak nem el akarsz szökni?- kérdezte, miközben egy nagyot ásított.

De időm már nem volt válaszolni, mert éreztem, hogy ha most nem rohanok, akkor tényleg bepisilek. Kiugrottam az ágyból és meg sem álltam egészen a mosdóig. Az ajtót gyorsan becsuktam magam mögött majd végre könnyítettem magamon.

Mikor a hálószobába visszaértem, Rob kérdő tekintettel figyelt engem. Éreztem, hogy mondani akar valamit, de elfojtotta kérdését. A feszültség szinte kézzel tapintható volt a levegőben.

-         Rob mi a bajod?- szegeztem neki a kérdést vagy öt perc néma csöndbe burkolózás után.

-         Figyelj Mandy, én még erre nem állok készen - suttogta halkan

-         Mire nem állsz készen?

-         Hát erre az egészre én fiatal vagyok és csak most indult be a karrierem - temette arcát kezeibe. Még mindig nem értettem, hogy mire gondol. Talán szívott valamit az este?

-         Rob mi lenne, ha normálisan beszélnél

-         Terhes vagy?- kérdezte. Számtalan lehetőség átfutott az agyamon, de az nem hogy pont erre gondol. Persze, hogy nem vagyok terhes.

-         Figyelj én- akartam neki elmondani az igazat, de félbeszakított.

-         Sajnálom, de így én nem tudom ezt a kapcsolatot felvállalni. Nekem fontos a karrierem, és ha hiszed, ha nem sok producer nem örül, ha családos emberrel kel dolgoznia. De ha megtartod a kicsit én segíteni foglak titeket anyagilag - záporoztak szavai, amiből a döbbenettől nem sokat tudtam feldolgozni.

 De a legfontosabbat igen. Ha terhes vagyok, vagy leszek, valamikor akkor úgy már nem kellek neki. A szívem összeszorult a fájdalomtól. Hogy lehet, hogy egyik percben még minden tökéletes, hogy ott van melletted a szerető férfi, akivel az egész életedet elképzeled, másik pillanatban meg már nincs senkid? Hogy minden reménysugár eltűnik az égről és helyüket sötét felhők, veszik át?

Nem tudom. Nem tudom, hogy hihettem vakon egy olyan szerelemben, ami már az elejétől kezdve halálra volt ítélve, hogy-hogy hitettem szavai valóságában?!

A lábam még mindig földbe gyökerezett a döbbenettől, miközben Rob arcomat figyelve, várta, hogy mit reagálok. De hát mit mondhattam volna? Hogy szívi nyugodj, meg nem kell féltened a karrieredet, mert nem vagyok terhese?

-         Mandy kérlek, mondj valamit

Nevetnem kellett. Egyszerre volt, a helyzet nevetséges és fájdalmas. Én, hülye hittem neki.

A letéptem nyakamból a tőle kapott medált, majd hozzádobtam. Fájdalom suhant át az arcán, csak azt nem értem, hogy miért. Hiszen ő akarta ezt.

-         Mandy én…- kezdett újra beszélni, de én nem voltam kíváncsi magyarázatára.

-         Elég Rob. Nem kell semmit mondanod- találtam meg hangomat- Az első géppel, hazamegyek és ígérem, soha nem fogunk találkozni

-         Nem akarom, hogy elmenj- kelt fel az ágyból. Szavaitól egy pillanat alatt elszakad nálam a cérna.

-         Hogy van képed ezt mondani? Hogy merészelsz maradásra bírni, miközben az előbb pont azt mondtad, hogy már nem vagy kíváncsi rám? Menj a fenébe. Honnan veszed egyáltalán, hogy terhes vagyok?- ordítottam vele, miközben szemeimbe szökő könnyeimtől már csak homályosan láttam, Rob kétségbeesett arcát.

-         Amikor csak beszéltünk mindig arról panaszkodtál, hogy mennyire fáradt vagy és hogy milyen sokat eszel és…

-         És lényegtelen, hogy mit mondasz, megyek és összecsomagolok- indultam el bőröndömhöz, ám Rob karon ragadott és magához húzott.

-         Engedj el - kapálóztam kezeimmel, de szorosan tartott

-         Mandy, terhes vagy? Kérlek, mond el

-         Nem mindegy az neked?! Engedj el vagy sikítani, fogok - fenyegetőztem vele, de őt egy cseppet sem hatottam meg.

-         Mandy kérlek, nyugodj meg

-         Hogy nyugodjak meg? Rohadj meg Robert Pattinson. Gyűlöllek. Utállak. – köptem egyet arcára mire egy akkora pofont kevert le, amitől rögtön a földre estem.

Arcomhoz kaptam a fájdalomtól, de amit szívemben okozott ütésével, sokkal nagyobb volt.. Minden erőmet összeszedve feltápászkodtam a földről és egyenesen a szemeibe, néztem. Hogy mit láttam benne? Megbánást és fájdalmat. Úgy látszik a férfiaknál a pofozkodás a menő.

Rob éppen szólásra nyitotta száját mikor valaki berontott a szobába. Ha eddig azt gondoltam, hogy már rosszabb nem jöhet, hát tévedtem.

Steph dühös tekintettel közeledett felénk, kezében egy újságot lobogtatva.

-         Steph ez most nem a legjobb pillanat- szólt rá Rob

-         Nem nagyon érdekel. Inkább nézd meg ezt - csapta az asztalra az újságot, amit Rob kisebb hezitálás után kezébe vett.

-         Én addig megyek és elpakolok.

-         De jó. Legalább ezt nem nekem kell kérnem- vicsorgott rám Steph. Nem értettem, hogy miért mondja ezt, mert még mindig az előbbi pillanatok hatása alatt voltam.

Remegő kezekkel nyúltam a bőröndjeim után, amibe hajtogatás nélkül szórtam ruháimat.

Nem figyeltem senkire, még akkor sem kaptam fel a fejemet mikor hangos kiabálások, szűrődtek a hálószobából. Minél előbb el akartam tűnni, minél előbb szabadulni akartam ebből a kínzó fogságból.

Miután mindent bepakoltam bőröndömbe gyorsan magamra kaptam egy farmert és egy pólót, mivel nem szándékoztam hálóingbe elhagyni a szállodát.

Már éppen indulásra készen álltam, mikor Steph és RobSteph arcán szánalmat véltem felfedezni addig Rob arcáról düh és csalódottság tükröződött vissza.

-         Hogy te mekkora egy kétszínű kis kúrva vagy. Igaza volt Nikkinek.

-         Nem tudom, miről beszélsz - néztem értetlenül szemeibe, miközben hangom hol-hol elcsuklott a sírásomtól.

-         Arról, hogy minden információt kiadtál az újságodnak, hogy a Lindsay buliján készül képeket nyilvánosságra, hoztad. 

-         Én nem mondtam senkinek semmit – védtem magam, de hiába Rob hajthatatlan volt.

-         Nem hiszek neked. Undorodom tőled. Csak egyet szeretnék megkérdezni mi hajtott téged? A pénz az ismertség? Vagy mindkettő? De tudod, mit ne válaszolj, már úgy is tudom- fordult a kocka. Egy pillanat alatt lettem áldozatból vádlott.

-         Nos a következő lesz- szólalt meg Steph - Adunk egy nyilatkozatot a nyilvánosságnak, amivel próbáljuk majd elsimítani ezt a kínos ügyet. Nos ami a babát illeti, Rob természetesen, ha igényt tartasz, rá akkor havonta kapsz tartásdíjat, de szeretnénk, hogy ha ez a dolog nem kerülne nyilvánosságra. Bár gondolom ennek semmi esélye. Nos? – Annyira megalázottnak éreztem magam, mintha egy több száztagú bíróság előtt kéne az igazat megvédenem. De van értelme harcolni? Van értelme olyanért küzdeni, ami már amúgy is romba dőlt? Azt gondolom nem. Fölösleges az igazamat bizonygatni, főleg, hogy azt sem tudom, mivel vádolnak.

-         Nem érdekel semmi- csuklott el újra a hangom, de folytattam - Nem kell pénz,nem kell semmi. Nem megyek a nyilvánosságra, csak el szeretnék menni.

-         Hát akkor nincs miről beszélnünk- hagyott minket kettesben Steph.

-         Hát akkor én is megyek - suttogtam.

Farkasszemet néztem Robbal. Sok minden átfutott az agyamban. Hogy történhetett? Hogy kerülhettem ilyen helyzetbe? Nem tudom. Bárcsak meg sem történt volna. Bárcsak Rob közelebb jönne, és azt mondaná, hogy ez-az egész csak egy vicc, egy rossz álom.

De nem mozdult. Még mindig dühös tekintettel figyelt rám, így idejét láttam az indulásnak.

Megfogtam a bőröndjeimet, majd otthagytam azt a lakást ahol életem egyik legszebb és talán egyik legrosszabb pillanatát éltem át. A szálloda halljában szerencsére senkivel nem futottam össze így akadálymentesen el tudtam jutni a kijáratig. Bepattantam az egyik ott váró taxiba ahol hangosan felzokogtam. Minden emlék, érzelem rám tőrt. Nem volt ki elől takargatni érzelmeimet. Mert teljesen egyedül volta.

-         Kisasszony jól van?- kérdezte a sofőr, aki ijedt arccal nézett a visszapillantó tükörbe.

-         Igen - válaszoltam nagy nehezen- Kivinne a reptérre?

-         Hát persze

A táskámból elkotortam a telefonomat és hívtam azt az embert, aki még megmaradt nekem.

-         Szia Kevin - sírtam el magam újra.

-         Úr Isten, Mandy. Mi történt?

-         Hazamegyek. Ki tudnál értem jönni a reptérre?

-         Igen… hát persze. Mikor indult a géped?

-         Még nem tudom, írók egy üzenetet, ha megtudom oké?

-         Rendben. Vigyázz magadra.

-         Szia

A gépem szerencsére pont egy fél óra múlva indult így nem kellett sokat a váróban várakoznom, ami most sokat segített.

Mire New York városába értem, már annyira kimerült a sírástól, hogy úgy éreztem bármelyik pillanatban, összeesek.

Már a gépről is úgy szálltam le, mint egy élőhalott, de mikor a bőröndjeimért igyekeztem már csak egy srác segítségével, tudtam őket a szalagról kiszedni.

Felvettem a napszemüvegemet az esetleg fotósok támadásától, de végül nem volt rá szükség.

Az előtérben, aztán ahogy ígérte rám várt Kevin, aki hiába kérdezgetett egy szót sem tudtam kinyögni.

Csak haza akartam menni. Elaludni talán örökre. Elfelejteni mindent, ami ezen a napon történt.

Ha nagyon szépen kommenteltek akkor hamar érkezhet a friss. Viszont ha lustálkodtak akkor én is azt fogok :D
Pusz. Mindenkinek :)