45. fejezet

Sziasztok :) Meghoztam a következő fejezetet, bár azt hittem, csak holnapra tudom hozni, de pár fontos tanár "sajnos" lebetegedett, így már tegnapra készen lettem vele. A komikon ezúttal nagyon-nagyon sokat nevettem :D Vicces volt látni, milyen érzelmeket váltott ki belőletek Rob :D De egy valami  NAGYON elkerülte figyelmeteket :)

Pusz

Rob szemszöge 

Az asztalra fektettem, és hagytam, hogy a kígyó, amely megbabonázott, belém szúrja mérges fogait.

Ott csókoltam, ahol értem. Nem figyeltem, hogy durván érintem bőrét, hogy esetleg nem élvezi, mert csak egy dologgal foglalkoztam. Saját magammal.

Bugyiját egy ügyes mozdulattal félretoltam, és ujjaimmal kényeztettem nedves nőiességét. Hangosan felnyögött, majd nevemet sikította. Telefonom ekkor ismét rezegni kezdett. Nem akartam vele törődni, de mikor újra megszólalt, idegesen kaptam elő. Egy üzenetem érkezett.

Kisfiam. Az előbb hívott Mandy, és azt kérdezte, merre vagy. Remélem, nem csinálsz butaságot, mert ennek a lánynak szüksége van rád.

Szavai teljesen kijózanítottak, mintha hírtelen egy vödör vízzel locsoltak volna le.

Az alattam fekvő lányt egy gyors mozdulattal ellöktem magamtól, majd a másik szobába menekültem. Levegőre volt szükségem.

Hogy lehetek ennyire hülye? Majdnem megcsaltam őt, majdnem tönkretettem mindent. Szüksége van rám, én pedig nemhogy mellette lennék, hanem majdnem meg is csalom.

Megérdemelném, ha ezek után nem csak a közös otthonunkból, hanem az életből is kidobna.

Jessica hamar utánam sietett, és mintha mi sem történt volna, hátulról átkarolt.

-         Talán itt szeretnéd?- kérdezte vágytól tüzes tekintettel.

-         Nem. Én inkább elmegyek. Rossz ötlet volt sajnálom- toltam el magamtól.

-         Rob, nem mehetsz csak így el!

-         Dehogynem- kaptam magamra a kabátom, mire Jessica az ajtó elé futott, és kulcsra zárta.

-         Jessica nyisd ki az ajtót, mert nem állok jót magamért.

-         Vedd el, ha ennyire kell - dugta dekoltázsába az apró tárgyat, ami jelenleg szabadulásom kulcsát jelentette.

-         Jessica ne játssz velem, mert te fogod a rövidebbet húzni - próbáltam fenyegetően beszélni vele, de őt, egy cseppet sem hatottam meg, sőt, inkább beindította.

Mikor ajkai újra enyéimet ostromolták, hagytam magam, hiszen tudtam, így előbb szabadulok. Persze lefeküdni- már- nem akartam vele, de ha teljesen elengedi magát, könnyen ki tudom tőle csalni azt az átkozott kulcsot, anélkül, hogy még nagyobb hülyeséget csinálnék.

Tervem hamar működött, hiszen ruháját magától hajította le a földre, a kulcsot, amely eddig keblei között rejtőzött, az éjjeli szekrényre dobta. Ekkor jött el az én időm. Finoman az ágyra löktem, mintha vadabb játékot akarnék vele űzni, majd mikor nem figyelt, lehajoltam a kulcsért és az ajtó felé rohantam.

Kulcsot éppen elfordítottam a zárban, mikor Jessica hangosan sikítva rohant ki a szobából. El sem hiszem, hogy eddig nem vette észre.

-         Rob gyere vissza- kérte, persze nekem eszem ágában sem volt kérését teljesíteni.

A kapucnimat a fejemre hajtva rohantam ki a kapun, majd a ház előtt parkoló taxiba ugrottam. Szerencsére szabad volt. A sofőrnek bediktáltam a címet, majd mit sem törődve Jessica kiabálásával, elhagytuk a lakását.

Azt hiszem, hálát adhatok az Istennek, hogy nem tettem meg, hogy nem tettem tönkre a kapcsoltamat, ami már így sem mozog biztos lábakon. Bele sem merek gondolni, Mandy-nek milyen érzés lehetett elveszíteni a gyereket, gyerekünket, ha már nekem ennyire fájdalmas az emléke.

Önző módon viselkedtem, és ahelyett, hogy mellette lennék, én más nőkkel akartam elfelejteni bánatomat. Még szerencse, hogy anya küldött nekem üzenetet, mert bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha… Inkább hagyjuk, mert szerencsére nem történt meg.

Mikor megtudtam, hogy Mandy elvetélt, valami megszűnt bennem létezni. Eleinte azt gondoltam, hogy könnyen túl tudunk majd ezen jutni, de mikor hazahoztam szerelmemet, rá kellett jönnöm, hogy ez sokkal nehezebb feladat lesz, mint azt gondoltam. Tudom, hogy hibát követtem el, de remélem még nem késő helyrehozni.

Pár perccel később a taxi már házunk előtt parkolt. Egy lámpa sem világított bent, minden olyan sötét volt, mintha egy lélek sem lenne a lakásban.

Az ajtó előtt egy pillanatra megtorpantam, hogy össze tudjam szedni gondolataimat, majd az emeltre siettem. Csak a tévé halk zaja hallatszott ki a szobából és mikor beléptem ismét összeszorult a szívem. 

Szerelmem az ágyon feküdt térdeit szorosan magához húzva és reszketett, mint a nyárfalevél. Tenyeremet először homlokára simítottam, mert lázra gyanakodtam, de mikor megláttam halvány fényben is jól látszódó, piros kisírt szemeit, tudtam, miért reszket az egész teste. Valószínűleg egész este sírt, én pedig nem voltam mellette.

Mielőtt újra ostorozni kezdtem volna magam hibáimért, lelkiismeret furdalásomat későbbre hagyva, vettem fel karjaimba szerelmemet.

Szorosan magamhoz öleltem ernyedt testét, miközben háta simogatásával, próbáltam megnyugtatni, kisebb-nagyobb sikerekkel.

-         Hol voltál?- kérdezte, kissé rekedt hangom. Gyomrom görcsbe rándult, mert túl gyáva voltam ahhoz, hogy mindent bevalljak neki.

-         Tommal

-         Hiányoztál.

-         Sajnálom, hogy nem voltam veled

Nem szólt semmit. Tudtam, hogy mit gondol, érez. Cserbenhagytam akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám.

-         Rob én ezt nem tudom feldolgozni, képtelen vagyok rá. Minden pillanatba rá gondolok, arra, hogy soha nem pillanthattam meg az arcát, hogy nem tudtam őt megvédeni- sírta el magát újra. Összeszorult a szívem.

-         Ne butáskodj, ez nem a te hibát. Erről senki nem tehet.

-         Dehogynem- bújt ki karjaimból- Miattam történt minden, mert nem vigyáztam rá kellő képen, pedig az anyja voltam.

-         Szerelmem, hidd el, hogy erről te nem tehetsz. Senki nem tudta megakadályozni, még te sem.

-         De…

-         Nincs de. Lehet, hogy ez a kisemberke, úgy gondolta, hogy most nem akar velünk lenni, vagy csak egyszerűen a sors akarta így, de semmiképpen sem te tehetsz róla- öleltem újra magamhoz, mire látszólag egy kicsit megnyugodott.

-         Te szeretted volna őt?

-         Mindennél jobban - vallottam be. Tényleg akartam őt, pedig előtte nem gondolkoztam az apaságon, sőt.

-         Én is Rob, annyira akartam őt. Mikor az orvos közölte velem, hogy kisbabát várok, én el nem tudom mondani milyen boldog lettem, de mikor elmondta a rossz hírt azt hittem ott helyben meghalok.

Akik azt mondják, ha pasi sír, az valójában nem is férfi, hát tévednek. Vannak pillanatok, amikor jobb a könnyeket kiereszteni, mint hogy elfojtva magunkba tartsuk. Ez a pillanat is egy ilyen volt. Együtt sírtunk, miközben olyan erősen szorítottam magamhoz szerelmemet, amennyire csak tudtam. Szükségem volt rá. A finom csókjára a bódító illatára, a fülig érő mosolyára, mert ez a tragédia nem csak benne, hanem bennem is mély nyomott hagyott.

-         Szeretlek - suttogta erőtlenül.

-         Mindennél jobban- mutatóujjammal megemeltem állát, de csak annyira, hogy egy finom csókot adjak reszkető ajkaira.

Ebben a csókban minden benne volt. A szerelem, az érzékiség, a fájdalom, a veszteség minden, ami a szívedet eltölti boldogsággal, majd darabjaira hullatja szét.

Reggel a másnaposság ellenére, hamar felkeltem. Szerelmemet egy gyors puszi után, hagytam had aludjon még, hiszen a folyamatos sírástól teljesen kimerült. 

Fürdés közben újra lelkiismeret furdalásommal viaskodtam, mikor eszembe jutott, tegnapi akcióm, ahol majdnem tönkretettem mindent. El akarom neki mondani, hogy mi történt, mert nem szeretnék hazugságokban élni, de nem vagyok benne biztos, hogy erre a mai nap a legmegfelelőbb alkalom.  A baba elvesztése már így is túl nagy fájdalmat okozott neki.

Várom a komikat, nagy-nagy szeretettel :)

Új oldalamra felraktam a harmadik részt :) Várok mindenkit :D

Pusz

Álarc mögött

44. fejezet

Sziasztok:) Először is annyira de annyira örülök, hogy összejött a komi szám :D És még túl is léptétek. Rettenetesen köszönöm mindenkinek :) :)
A fejezetről annyit...ááá inkább mégsem mert akkor rájönnétek a tervemre. De azért ne utáljatok :)

I need You

Mandy szemszöge

A gyógyulás nehezebben ment, mint gondoltam. A testem ugyan hamarabb regenerálódott, de a lelkem másként reagált. Hiába próbáltam pozitívan gondolkodni, egyfolytában csak a veszteségre tudtam gondolni, arra hogy elvesztettem a babámat, babánkat.

Egy napig kellett még a kórházban maradnom, ami alatt nem csak a saját orvosom vizsgált meg, hanem egy pszichológussal is beszélnem kellett. Sajnos a legérzékenyebb témát is érintette, így alig vártam, hogy vége legyen, hogy ne faggasson tovább.

Rob szülei, testvérei, sőt még Tom is meglátogatott. Kedvesek voltak, törődtek velem, de valahogy nem volt kedvem senkivel sem beszélni, főleg nem a vetélésről.

Nagyon fájt. Még mindig alig tudtam felfogni, hogy nem csak a gyerekemet vesztettem el, hanem annak lehetőségét is, hogy egyszer átéljem a legszebb dolgot a világon, az anyaságot. Az orvosok sem kecsegtettek semmi jóval, persze számtalan lehetőséget ajánlottak fel, mint például a lombik-bébi program, de azt is szigorúan, csak fél év múlva.

Hazaindulásom napján, sajnos paparazzik hada lepte el a kórház bejáratát. Rob őrjöngött, bárhogyan is próbáltam nyugtatni ez nem sikerült.

-         Steph, honnan a fenéből jöttek rá, hogy itt vagyunk? Ha megtudom, hogy ki volt az, én esküszöm, hogy megölöm, érted?- fenyegetőzött, és bár tudom, hogy erre soha nem lenne képes, hangja mégis megrémített.

-         Rob nyugi. Majd kisurranunk hátul.

-         Mandy szerinted nem lepték el az összes kijáratot? Mert szerintem igen. Ne legyél már ennyire naiv.

Úgy kezelt, mint egy ötévest, aki nem képes szülei nélkül egy lépést sem megtenni. Pedig én már nem vagyok gyerek.

Szerencsére, feltűnésmentesen ki tudtunk jutni a kórházból, házunk közelébe ugyan ólálkodott pár fotós, de Rob szülei segítségével ki tudtuk őket is cselezni.

A hasam még mindig fájt, és erősen véreztem. Alig tudtam menni, ezért szinte az egész napomat az ágyban töltöttem. Clare még vacsorát is főzött nekem, pedig mondtam neki, hogy nem szükséges. Nagyon kedves és segítőkész volt, de én jobban szerettem volna egyedül maradni, vagy Rob mellkasán pihenni. De ő amióta hazajöttünk, egyszer sem jött fel. Egyszer sem kérdezte meg, hogy vagyok egyszer sem bújt hozzám gyengéden. Pedig most nagy szükségem lenne rá, jobban, mint eddig bármikor.

Unottan keresgéltem a csatornák között, mikor az egyik műsoron megakadt a szemem. Az anyuka a pocakját simogatta, és a legnagyobb boldogsággal az arcán mesélte, hogy már érzi a baba mocorgását, és hogy ez a legszebb dolog, amit valaha érzett. Könnyeim azonnal kicsordultak, és az üres hasamra tettem kezeimet. Én soha nem élhetem át ez a gyönyört.

Rob szemszöge

Nem bírtam tovább otthon maradni, nem bírtam nézni ahogy a fájdalomtól moccanni sem bír, hogy legszívesebben egész nap sírna. Túl sok volt ez nekem.

Tudom, hogy vele kéne lennem, hogy szorítanom kéne a kezét, hogy tudja, mellette vagyok, de hiába ígértem meg neki ezt még a kórházb, nem tudom teljesíteni. Nem azért mert nem szeretem, hanem mert képtelen vagyok felfogni, hogy másodszor is elveszítettem a gyermekemet. Talán bennem van a hiba. Nem tudom. Azt hittem könnyen meg fogunk ezzel birkózni, hogy együtt végig tudjuk csinálni, de most már nem vagyok benne biztos.

Felhívtam Tomot, és a többi haverjaimat, hogy rúgjunk ki ma este a hámból.

-         Rob ez nem hiszem, hogy jó ötlet- vonakodott Tom.

-         Leszarom, mit tartasz jó ötletnek és mit nem

-         Hééé, jól van. Azért nem kell leharapnod a fejem.

-         Bocs. Akkor jössz?

-         Persze. A szokásos helyen nyolckor.

A kocsma, klub, ki hogy nevezi, még nem volt tele, mikor odaértem. Beültem a legcsöndesebb boxba, és ameddig barátaim meg nem érkeztek, én rendeltem a pincértől két korsó sört. Tudták ki vagyok, de szerencsére senki nem verte nagydobra. Békén hagytak és nekem most erre volta leginkább szükségem.

Már a második korsónál tartottam, mikor Tom megérkezett, két gyönyörű nővel az oldalán. Nem akartam őket bámulni, nem akartam még csak tudomást sem venni róluk, de mélyen dekoltált ruhájuk, vonzották szemeimet.

-         Szia Rob. Remélem nem baj, hogy őket is hoztam - ültek körém.

-         Nem dehogy. Mit isztok?

-         Én tequilát kérek- szólt közbe az egyik szöszi. A másik valami hülye nevű italt kért, de pincér értette, miről van szó.

Nem sokkal később a többiek is megérkeztek. Mindenki jól szórakozott, én is rengeteget ittam, de a pia még sem tudta teljesen elvenni az eszemet. Folyamatosan ő járt az eszembe.

Vele kéne lennem a picsába is.

-         Mi baj cicafiú?- simított végig combomon Tom egyik nője.

-         Semmi közöd hozzá.

-         Az lehet, de nem azért vagyunk itt, hogy szomorkodj, hanem azért, hogy jól érezd magad.

-         Jól érzem magam, nem látod?- fintorogtam

-         Nem. Inkább igyál valami erősebbet, mert a sörtől még holnap estére sem leszel jobban.

Nem akartam rá hallgatni, mégis megtettem. Intettem a pincérnek, mire a szöszi elégedetten elmosolyodott. Tetszett, jól nézett ki, de nem az esetem az ilyen felfújt szilikonmellű nők. Rendeltem három pohár whiskyt, majd miután a srác kihozta, szépen iszogatni kezdtem.

Igaza volt a csajnak, hiszen kezdtem egyre jobban éreztem magam. Még arra sem figyeltem, hogy telefonom rezegni kezd a zsebembe. Majd visszahív, ha akar- gondoltam magamba. Jól akartam magam érezni.

-         Nem jössz táncolni?

-         Még nem is tudom a neved. Én Rob vagyok- nyújtottam felé kezem, de ő köszönés képen inkább ajkaimra csapott le. Finom íze teljesen megbabonázott. Visszacsókoltam, mire éreztem, hogy elmosolyodik, majd nyelvét is átdugja hozzám.

-         Jessica vagyok - nyögte két csók között - Nem akarsz hozzám feljönni?

-         Nem hiszem, hogy ez jó ötlet- távolodtam el tőle. Nem Rob. Nem szabad ilyen messzire menned. A csók még belefért, de több már nem.

-         Érzem, hogy akarsz. Ne is tagadd- nyúlt farmerom közé, ami tényleg éledezett. Jessica ajkai ismét az enyémre tévedtek, és bár tudtam, hogy amit teszek az nem helyes, mégis engedtem a kísértésnek.

-         Még mindig nem akarsz hozzám feljönni?- kérdezte újra. Karjánál fogva megragadtam, majd a kijárat felé kezdtem húzni.

Taxival mentünk a lakásáig, miközben egész végig egymás szájába voltunk. A lakására érve, aztán egy ügyes mozdulattal megszabadítottam ruhájától. Melleit kényeztettem miközben Jessica a nadrágomba nyúl, és ütemesen mozgatni kezdte rajta hosszú, kecses ujjait. Az asztalra fektettem, és hagytam, hogy a kígyó, amely megbabonázott, belém szúrja mérges fogait.

Mandy szemszöge

Könnyeim patakokban folytak végig arcomon, miközben a tévét bámultam. Én akartam az a nő lenni, aki boldogan várja kisbabáját. Annyira vágytam rá, hogy lassan felemésztett a tudat, hogy nem kaphattam meg.

A folyamatos sírástól annyira kimerültem, hogy végre sikerült elaludnom. Álmomban megint azzal a kislánnyal találkoztam. Szomorúan nézett felém és próbált jobb kedvre deríteni. - Nem lesz semmi baj- ismételte az angyalka.

Talán igaza lesz, talán nem. De a remény, mindig előttünk van. Reménykedhetünk egy szebb boldogabb jövőben, abban hogy minden helyre jön. Ez visz minket tovább, ezét nem adjuk fel soha a harcot, ezért küzdünk még akkor is ha már úgy érezzük nem bírjuk tovább. Persze vannak pillanatok, mikor már a remény is kevés, de soha nem szabad feladnunk, hiszen a remény olyan, mint egy üvegszilánk a talpadban. Amíg a húsodba vág, addig minden lépésnél fájdalmat okoz. De ha kihúzzák, vérzik ugyan egy darabig, és az is eltart egy ideig, amíg begyógyul, de a végén ismét tudsz járni. (Sebastian Fitzek)

A következő friss Szerdán lesz (Tíz komment után) 

Pusz

43. fejezet

Itt vagyok. Tényleg nem hittem volna, hogy tudok frisst hozni, mert általában nem száll meg ilyen gyorsan az ihlet,  de örülök neki :D Remélem ti is. 

Köszönöm annak a pár embernek aki megjegyzést hagyott a fejezet végénél. Bevallom kicsit rosszul esett, hogy csak ennyien írtok. De nem baj :D Kitti nem nézte ezt a fejezetet, de amint megteszi felteszem a kijavítottat :) Csók mindenkinek.

egy kis ajánló  

-         Nos Mandy hogy érzi magát?- állt mellém a doktor majd az infúziós csövemet piszkálgatta. Alig találtam meg a hangomat.

-         Majd jobban leszek, ha elmondják, hogy mi miatt vagyok itt?

-         Semmire sem emlékszik?

-         Nem- vallottam be- Kérem, ne húzzák tovább a szót.

-         Mandy most egy kicsit pihenj. Kimerült vagy. Majd utána mindent elmondok- szólt közbe Rob. Kezdtem egyre idegesebb és feszültebb lenni. Úgy éreztem magam, mint egy szunnyadó vulkán, amely bármelyik percben kitörhet.

-         Miért nem lehet elmondani az igazat? Látom, érzem, hogy valami baj van. Én nem akarok pihenni vagy aludni. Nekem most csak arra van szükségem, hogy valaki megmondja az igazat.

Rob az orvosra nézett, aki aprót bólintva jelezte, hogy elmondhatja nekem, hogy miért is fekszem itt. Szívem hatalmasakat dobbant még tenyerem is izzadni kezdett. Vártam, hogy megszólaljon, de nem tette meg. Hiába nyitotta szólásra ajkait, azok végül mindig csukva maradtak.

Ekkor hírtelen minden bevillant. Az orvos a diagnózis, a reggeli rosszullétek, minden. A monitor erősebben kezdett csipogni mire mindketten felém kapták tekintetüket.

-         Ugye nem? Mondd, hogy nem vetéltem el?- kérdeztem.

-         Kicsim nyugodj meg- nyúlt kezem után de, még mielőtt markába szoríthatta volna, elhúztam onnan.

-         Mondd, hogy nem. Kérlek.

-         Sajnálom

-         Nem ez nem lehet. Biztos valami tévedés. Nézzék csak meg az eredményeket, biztos, hogy valamit elrontottak. El lehetetlen. Egy másik orvos akarok. El kell innen mennem, hogy megnézhessenek- a tű után nyúltam, ami még mindig kézfejemben ágaskodott, de orvos megállított.

-         Mandy. Nézzem rám- kérte, de én csak azzal voltam elfoglalva, hogy ki tudjam tépni azt az átkozott tűt.

-         Drágám nem lesz semmi baj- szólalt meg Rob, mire teljesen ellepte az agyamat a lila köd. A láva, amely eddig kráterében szunnyadt most felszínre tőrt.

-         Hogy mondhatsz ilyet? Még hogy nincs semmi baj? Az egész a te hibád érted. Utállak, mindenről te tehetsz. Miattad halt meg a babám, miattad nem tarthatom a karjaimba, mert csak magaddal foglalkozol Egy önző kis dög, vagy aki soha nem törődik mások érzelmeivel. Nem véletlenül nem neked szült gyereket az a nő is, mert te csak saját magaddal foglalkozol. Ő jobban járt, hiszen tudta melletted milyen élete lenne. Utállak Robert Pattinson. Utállak - üvöltöztem vele, de ő csak értetlenül bámult felém. Nem fogtam fel, miket mondtam neki.

Az orvos kezébe haraptam, aki erre fájdalmasan kapott a sértett területre. A tűt azonnal kitéptem bőrömből, de mielőtt felkelhettem volna az ágyból, két fehér ruhás férfi rontott be a szobába. Két oldalról azonnal lefogtak, miközben az orvosom egy fecskendőt tartott felém. Ki akartan szabadulni, el akartam innen menni, de bármennyire is próbálkoztam, képtelen voltam megmozdulni

-         Ígérem, ettől jobban lesz- jött közelebb a doki. Sikítottam, sírtam, kértem, hogy ne tegye, de nem tudtam megállítani.

Egy kis szúrást éreztem karomba, majd hírtelen minden elgyengült körülöttem. Ugyan még mindig sikítottam, de az már nem a torkomból szólt, hanem lelkem kiabált egyre hangosabban. Azt akartam, hogy hallgassanak meg, de már senki nem figyelt rám. A szoba elhomályosult és szemeimet egyre nehezebben tudtam nyitva tartani. Egyszerre volt minden könnyű és nehéz. A légzésem lelassult és mielőtt elragadott volna a feketeség, csak egy szót hallottam. Szeretlek. Válaszolni akartam, de már arra sem volt erőm.

Egy virágos mezőn ébredtem. A nap perzselte a bőrömet olyan meleg volt. Az égen egy felhő sem árválkodott. Minden olyan csodálatos volt, mint a mesékben. Hirtelen egy kislány tűnt fel a távolból, akinek szőke tincsei enyhén lobogtak a szélben. Szólni akartam neki, hogy jöjjön közelebb, de gyönyörűsége annyira megbabonázott, hogy képtelen voltam bármit is mondani. Az a mosoly, Istenem milyen szép.

Hirtelen eszembe jutott az én kis babám. A szomorúság azonnal visszatért a szívembe, miközben kezemet lapos hasamra érintettem. Üres volt. Fájt ez a tudat, hiszen mindennél jobban szerettem volna már egy kisbabát, akármennyire is féltem Rob válaszától.

Könnyeim akaratlanul csordultak ki arcomon mire az ismeretlen kislány közelebb jött. Kezében egy fonott kosarat tartott amiben, szebbnél-szebb virágok ágaskodtak ki. Egy szálat kivett majd a fülem mögé csúsztatta. Bőre olyan puha volt, mint a legfinomabb pamuté, illata pedig az összes többé virágnál is édesebb volt.

-         Ne sírj - mondta a kislány.

Én is gyerek akartam lenni. Egy kisgyerek, akinek gondtalan az élete, aki nem tudja még mi a különbség a jó és a rossz között, hiszen ő még mindent ártatlannak lát. Még. Bár ezen a helyen nem hiszem, hogy bármi rossz dolog is történne vele, hiszen ez olyan, mint a mennyország.

Pánikba estem. Mi van, ha ez tényleg a mennyország és én meghaltam? Nem az nem lehet. Én még nem halhatok meg. Nekem annyi dolgom van. És különben is bocsánatot kell kérnem Robtól, hiszen annyira csúnya dolgot vágtam a fejéhez, amit nem szabadott volna.

A kislány megérezhette, hogy mire gondolok, hiszen a következő pillanatban újra megszólalt.

- Ez nem a mennyország. Ez az álmok szigete.

Igaza volt. Ez tényleg olyan, mint az álom. Kicsit megnyugodtam, hiszen ezek szerint nem haltam meg, de a tudat, hogy mennyire megbántottam azt az embert akit a legjobban szeretek, lelkiismeret-furdalást keltett bennem.

Hírtelen minden homályosabb lett. Zavarodottan kaptam a kislány felé, aki még mindig ugyan olyan bájos mosollyal az arcán, figyelt engem. Nem akartam még elmenni. Nem akartam még felébredni, de éreztem, hogy a valóság újra magával ragad, már a tündér is eltűnt.

Lassan nyitottam ki szemeimet és az első dolgot, amit megláttam az szerelmem volt. Arca megviseltnek tűnt, mint aki már napok óta nem aludt. Újra lelkiismeret furdalásom támadt, hiszen eszembe jutottak azok a szavak, mondatok, amiket a fejéhez vágtam.

-         Rob- szóltam halkan, mire azonnal felém fordult. Halványan elmosolyodott, de éreztem, hogy ez nem az-az őszinte szívből jövő mosoly.

-         Jól vagy? Ne hívjak orvost?

-         Nem kell. Köszönöm. Nem jössz ide?- kérdeztem. Bizonytalan volt, ami fájt, de tudtam, hogy megérdemlem. Az ágyam melletti székre ült és kezemet sajátjába szorította.

-         Sajnálom Rob

-         Nincs mit sajnálnod

-         De én igen én olyan ostobaságokat mondtam, ami nem igaz és hidd el én nem így érzek.

-         Ssss- fojtotta belém a szót - Nem kell bocsánatot kérned, mert nincs miért.

-         Nem akartalak megbántani.

-         Tudom, és nem haragszok rád. Megértem, hogy ezeket mondtad. Tényleg önző vagyok.

-         Ne mondd ezt. Egyáltalán nem vagy önző én vagyok ennyire hülye, hogy mindig mindent elrontok - mozgolódtam, mire azonnal éreztem az apró, de annál élesebb szúrásokat testemben. Felszisszentem, de nem fájdalomtól, hanem a tudattól, hogy elveszítettem a babámat.

-         Rosszul vagy? Hívok orvost- nyúlt a nővérgombért, de még időben sikerült visszahúznom kezét.

-         Csak egy kicsit belenyilallt. Ezért nem kell hívnod senkit.

-         Biztos?

-         Igen. Mikor mehetek haza?

-         Nos az orvos szerint egészségügyileg holnap már hazamehetnél, de pszichológussal még beszélned kell.

-         Én nem akarok itt maradni Rob- sírtam el magam. Utálom a kórházakat és azt még jobban, ha úgy kezelnek, mint egy gyogyóst.

-         Jajj kicsim. Ne sírj. Nem lesz semmi baj- bújt hozzám, de mozdulataiból éreztem mennyire óvatos.

-         Már hogy ne lenne baj? Rob a gyerekünk meghalt és ki tudja mikor lehet kisbabánk ha egyáltalán még lehet

Borzalmas érzés volt kimondani. A könnyeim újra és újra végigfolytak arcomon, de láttam, hogy Rob velük küszködik. Csak most tudatosult bennem igazán, hogy ez mit is jelent. Soha nem lehetek anya. Nem lesznek unokáim, nem lesz családom, hiszen biztos vagyok benne, hogy Rob sem fog egy meddő nő mellett sokáig maradni.

-         Menj, ki kérlek- szóltam rá. Nem akartam, hogy lássa, milyen állapotba vagyok.

-         Nah azt már nem- állt fel a székből. Dühösen járkált a szobába miközben arcát törölgette - Nem hagyom, hogy egyedül maradj, hogy egyedül dolgozd fel ezt az egészet, mert nem csak te vesztettel el azt a babát. Nem csak neked fáj, hanem nekem is. Szeretlek érted? És ezt a tragédiát együtt foglyuk átvészelni, mert szükségem van rád.

-         Nekem is rád – egy fél perc sem kellett hozzá, de már újra ágyamnál volt és szorosan magához húzott.Újra biztonságban éreztem magam.

Tudom, hogy gonosz leszek, de következő fejezetet csak akkor teszem fel, ha 13 komment érkezik. Szerintem ez nem nagy szám, hiszen több mint negyvenen olvastok :):) Negatív kritika is jöhet. 

Az új oldalamat se felejtsétek el :D 

Friss.

sziasztok. csak szólni akarok, hogy ma mégis tudok frisst hozni. Még jó, hogy facebookon a tanár az ismerősöm mert egy órája rám írt, hogy holnap érettségiztet ergo nem lesz óra, vagyis nem írok témazárót. Annyira megörültem ennek a hírnek, hogy írtam majdnem két oldalt a már meglévő egyhez így tíz körül friss :D Csak szóltam, hogy valaki, ha meg akarja várni tudjon róla :D

Csók :D

Új

Sziasztok. Még nem a frissel jövök.

Végre kész az új blogom amit szeretnék most publikálni. Mint mondtam teljesen már lesz, mint ez a történet.

Aki szeretné meglesni az ezen az oldalon teheti meg

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, így ne féljetek kommentet írni :D 

Pusz.

Kim

42. fejezet

Nincs függővég :D Köszönöm a komikat. Örültem az új arcoknak is:) 

Pusz

Mandy szemszöge

Mikor beléptem a már ismerős szobába, rossz érzés fogott el. Valahol legbelül éreztem, hogy a doktor semmi jóval nem fog kecsegtetni. Félve ültem le a kényelmes székre, miközben ő az eredményeimet nézte. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni, pedig árgus szemekkel figyeltem minden rezdülését.

Már az ájulás kerülgetett, mikor végre megszólalt.

Bárhogyan is figyeltem rá, a szavaiból nem fogtam fel, mit mondott. A szoba hírtelen forogni kezdett velem, éreztem kezeim zsibbadását, és a nyakamról lefolyó izzadságcseppeket. Az asztalba kapaszkodtam, miközben az orvos mellett egy másik fehér ruhás is megjelent. Csak torz hangokat hallottam, fogalmam sem volt mit kérdeznek. A torkom kiszáradt, miközben látásom elhomályosult. Abban sem voltam biztos, hogy hozzám szólnak, azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Haza akarok menni. Nem akarok itt lenni. Valaki segítsen- akartam mondani, de egy szó se jött torkomból. Mintha elvágták volna a hangszálaimat.

 Éreztem, hogy valaki a karjaiba ragad, majd valami puhára fektet. – Mandy, ha hall, kérem, válaszoljon- szólt hozzám egy ismerős hang. Hallom. Itt vagyok- kiabáltam, de ő nem hallotta meg.

A szemeimet már alig tudtam nyitva tartani, pedig erősen küzdöttem ellenük. Valahogy ösztönösen éreztem, hogy ébren kell maradnom, hogy nem aludhatok el. De bármennyire is próbálkoztam, a sötétség erősebb volt nálam.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mikor újra kinyitottam szemeimet, először nem érzékeltem semmit a külvilágból. Rettenetesen fáztam, vacogtam, és abban a pillanatban, ahogy megmozdultam, egy éles nyilallást éreztem a hasamban. Nagyon fájt.

Kényelmesen visszadőltem, és ekkor vettem észre, hogy valami csipogott körülöttem. Mi ez a hang?- de hiába kérdeztem, nem kaptam választ. Fejemet oldalra fordítottam, mikor egy kis szúrást éreztem jobb kezembe. Egy hatalmas tű ágaskodott ki belőle, aminek a végén egy apró kis cső lógott ki. De minek? És mi ez? Hol vagyok?- ki akartam húzni, el akartam innen menni, de abban a pillanatban, ahogy hozzáértem az idegen tárgyhoz, egy nő lépett mellém, aki lefogta a kezemet.

-         Ezt nem szabad- szólt rám a nővérke. Ismerős volt az arca, de nem tudom megmondani honnan.

-         Hol vagy… ok?- csuklott el a hangom

-         A doktor úr mindjárt jön. Nem lesz semmi baj - szorította meg kezemet.

De ha nincs semmi baj, akkor miért nem veszi ki azt átkozott tűt a kezemből? Akkor miért vagyok itt? Nem értem. Semmit sem értek.

Rob szemszöge

Éppen a meglepi ebéden szerencsétlenkedtem, mikor telefonom csörögni kezdtem. Gyorsan megmostam ragacsos kezeimet, majd a mobilom után kaptam. Ismeretlen szám. Vajon ki lehet ez?- nem akartam bunkó lenni, ezért inkább felvettem.

-         Haló tessék?- szóltam bele.

-         Robert Pattinsonnal beszélek?- kérdezte egy férfihang. Csak nem egy újabb kezdő rendező?

-         Igen, én vagyok az. Kivel beszélek?

-         Én Mary Reilly és Dr. David Bradley rendelőjéből hívom. Ön Mandy Moore kedvese?

-         Igen én vagyok… de ez hogy jön ide? Én ezt nem értem?

-         Nem akarom megijeszteni, majd a doktor úr mindent elmond, de kérem, fáradjon be a klinikánkra- közölte. Kezdett nagyon megijeszteni.

-         Mandyvel történt valami? Hol van most? És mi történt?

-         Kérem, nyugodjon meg.

-         Hogy nyugodjak meg?- kiabáltam bele a telefonba.

-         Kérem, ne kiabáljon. Fáradjon be e rendelőbe, és a doktor úr mindent elmond. A barátnőjének nem lesz semmi baja, a címűnk 51 Sloane Street, és keresse Dr. David Bradley-t. – gyorsan felírtam a címet, még mielőtt elfelejtettem volna.

Éreztem, hogy ez nem játék, hogy valami baj történt. Nem akartam a legrosszabbra gondolni, de mégis élettelen teste lebegett előttem. A szívem összeszorult, és nehezebben kezdtem szedni a levegőt. Nem, nem lehet. Rob, ezt verd ki a fejedből. Lehet, hogy csak elájult. Nem lesz semmi baj - ismételgettem magamban, miközben a sportcipőmet próbáltam felhúzni.

Mint egy őrült, úgy vezettem a rendelőig, arra sem figyeltem hány piroson hajtok át, vagy mennyivel lépem át a sebesség határt. Minél előbb ott akartam lenni.

Mikor végre megérkeztem, az információs pultnál egy nővérke azonnal a harmadik emeletre irányított. A liftet hiába nyomogattam, nem érkezett meg. Dühösen csaptam az ajtajára, majd a lépcső felé indultam. A szívem ezerrel dobogott, és abban reménykedtem, hogy ha felérek, kiderül, hogy ez az egész csak egy rossz vicc, egy álom, amiből bármelyik percben felébredhetek.  

De nem így történt. A nőgyógyászatra érve nem találtam senkit, aki segíthetne. A váró tele volt, de egy olyan személyt sem láttam, aki hasznos információval tudna ellátni.

-         Hol van Mandy Moore? – állítottam meg az egyik nővért, aki először dühösen nézett rám, majd mikor rájött, hogy ki vagyok, döbbent pislogott felém.

-         Egy pillanat ezt…

-         Nem, nincs egy pillanat. Most azonnal mondja, meg hol van- kiabáltam rá, mire a rendelőben újra síri csend lett. Mindenki minket figyelt.

-         Uram kérem, ne kiabáljon, mert hívom az őröket. Nyugodjon meg.

-         Sajnálom, én csak nagyon ideges vagyok- engedtem el karját

-         Semmi baj. Megértem. Mit is mondott, mi a hölgy neve?

-         Mandy…Mandy Moore.

-         Á már értem. Szólók a doktor úrnak.

-         Köszönöm.

Leültem az egyik székre és idegesen dobolni kezdtem a lábammal, míg a doktor meg nem érkezett.

-         Ön Robert Pattinson?- kérdezte egy fehérköpenyes férfi.

-         Igen, én vagyok az. Hol van a párom?

-         Mindjárt elmondom. Kérem, fáradjon velem.

Egy otthonos kis irodába vezetett, ami telis tele volt családi fotókkal, kisbaba és állapotos nők képeivel. Egy pillanatra még el is terelte a figyelmemet, de a doktor furcsa tekintete rögtön visszarántott a valóságba.

-         Nos, nem akarom tovább húzni a szót- kezdett bele - Ma reggel a párja befáradt hozzánk terhességi panaszokkal. Vért vettünk tőle, majd én is megvizsgáltam. Az eredmények pedig engem igazoltak. Sajnos a barátnőjének méhen kívüli terhessége volt, amit azonnal meg kellett műtenünk, mert félő volt, hogy átszakad a petevezetéke. Sajnos a műtét nem járt teljes sikerrel, de ígérem, hogy meg fog gyógyulni.

-         De… szóval… én ezt nem értem?- dadogtam össze-vissza, mint egy öt éves gyerek.

-         A barátnőjének méhen kívüli terhessége volt- ismételte el még egyszer.

-         És ő jól van?- tettem fel el az első kérdést, ami az eszembe jutott.

-         Még nem ébredt fel az altatásból, de jól lesz.

-         Jézusom- nem akartam elhinni, amit mond. Ez nem történhet meg velünk. Pont most, mikor minden jóra fordult, mikor igazán boldogok voltunk.

-         Tudom, hogy ez most nehéz, de van itt még valami, amit muszáj tudnia.

-         Mit jelentsen ez? És mi lenne, ha végre elmondaná a teljes igazságot? – emeltem fel a hangomat. Teljesen kétségbeestem.  

-         Kérem, nyugodjon meg.

-         Nem tudok megnyugodni, és hogy őszinte legyek nem is akarok. A barátnőm elvetélt. A gyerekem meghalt. Mégis, hogy nyugodjak meg?

-         Sajnálom. Tudom, hogy rossz ezt hallani, de tudnia kell, hogy a műtét során a hölgy petevezetéke megsérült, és nagyon kevés az esélye, hogy újra teherbe essen.

Elvetélt és lehet, hogy nem lehet gyereke. Gyerekünk. A mi kisbabánk, amit már párszor éjszakánként elképzeltem, nem létezhet. Nem láthatom, amikor először felsír, amikor először azt mondja apa, nem vehetek neki ajándékot szülinapjára, vagy karácsonyra, nem mehetünk le a parkba sétálni, nem szedhetünk közösen virágot anyák napjára, nem csinálhatunk semmit együtt. Mert nem létezhet.

Mandy szemszöge.

Az szoba másik oldalán lévő poros ablakot figyeltem, miközben próbáltam emlékeimet visszanyerni. Sejtettem, hogy hol vagyok, de arról elképzelésem sem volt, hogy jutottam ide?

Talán Rob hozott be? Á nem, biztos nem. Ez hülyeség. Akkor itt lenne mellettem.(legalább is remélem) De akkor miért vagyok itt? És miért nem jön már be valaki, hogy elmondja, mégis mi a fészkes fenéért fekszek egy kórházi ágyban?

A fejem is kezdett fájni, arról nem is beszélve, hogy valami furcsát éreztem odalent. Nem szúrt, csak mintha téglákat pakoltak volna testem azon részére.

Nem sokkal később kinyílt az ajtó és Rob lépett be rajta, egy ismerős férfival az oldalán. Azonnal mosolyra húztam a számat, de ő nem mosolygott. Lehajtott fejjel közeledett felém, és próbálta elrejteni szomorú arcát.

Leült mellém, majd erősen megszorította kezemet. Féltem. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Hogy valamit titkolnak előlem, hogy valami nagyon rossz dolog történt.

-         Nem lesz semmi baj- hajolt hozzám Rob.

Ezúttal nem hittem neki.