38. fejezet

Meghoztam. Köszönöm a kommentjeiteket. Senki sem találta ki mi van a képen :D

Remélem most is megjutalmaztok pár komival:) Tudjátok mennyire szeretem őket :)

Pusz

Sosem voltam valami jó biológiából de tisztán ki tudtam venni a képből, hogy egy ultrahangos fotót tartok a kezembe. Nem tudtam mit gondoljak, teljesen összezavarodtam.

Ugyan sejtettem, hogy ez a téma még elő fog kerülni egyszer, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Ennek a darab papírnak a kezemben akárhogy is nézem nagy jelentősége van. Ha nem fontos neki akkor is, hiszen ami a múltban történt azt nem lehet csak úgy kitörölni az emlékezetből.

Szöszzenést hallottam kintről ezért gyorsan visszadugtam a helyére, nehogy Rob rajtakapjon. Semmi szükség egy újabb vitát okozni ezzel, hiszen nem tudhatom, hogy miért van nála ez a kép.

Érzéseim nem csaltak hiszen pár pillanat múlva Rob nyitott be a szobába hatalmas fekete bőröndömmel a kezében.

-         Csak nem a képeimet nézegetted?

-         Remélem nem haragszol

-         Dehogyis. Bár azokon a képeken nem néztem ki valami jól

-         Ha akarsz akkor felfrissítheted magad, a vacsora még nincs kész- bújt hozzám

-         Rendben. Ez nem is rossz ötlet

-         Akkor majd várlak- mielőtt kilépett volna az ajtón egy forró csókot nyomott ajkaimra amitől egy pillanatra elfeledkeztem a képről. De csak egy pillanatra.

-          

Miután Rob magamra hagyott erőt vettem magamon és a fürdőbe indultam. A zuhanyrózsából érkező hideg víz valóban segített egy keveset, de még mindig nem tudtam megnyugodni. Furcsa érzésem volt. Nem tudom megmondani hogy miért, hiszen okom nem lenne. Rob velem van. Amióta kibékültünk minden porcikájával azon van, hogy nekem örömet szerezzen. Akkor mégis miért idegeskedem?

A zuhanyzás után egy kényelmesebb de mégis csinos ruhát kaptam magamra. Ugyan már ismerem Rob anyukáját, de édesapját és testvéreit még nem és hazaérnek nem szeretnék előttük egy rongyos ruhába mutatkozni

Halkan lépkedtem le a csigalépcsőn egyrészt mert féltem, hogy elesem mást részt pedig Rob hangját hallottam odalentről.

-         Anya nekem Mandy a legfontosabb akiért bármit megtennék ezen senki nem tud változtatni.

-         Fiam, nekem nem kell magyaráznod semmit. Mandy egy nagyon kedves, tisztességes lánynak tűnik. Tudod, hogy engem nem érdekel a média körítése, de mivel a fiam vagy kötelességem érted aggódni- hallottam meg Rob anyukáját. Ezek szerint nem bízik bennem.

-         Értem. Inkább megnézem Mandy készen van-e már – francba. Próbáltam gyorsan eltűnni de Rob hamar észrevett. Lebuktam.

-         Mandy… te hallgatóztál?

-         Én nem én csak… pont most jöttem, nem hallottam semmit- hazudtam bár teljesen fölöslegesen. Soha nem voltam valami jó hazudozó.

-         Amit az előbb anya mondott…

-         Teljesen megértem. Nincs semmi baj- csókoltam meg- Apukád és a nővéreid, hol vannak?- tereltem el a témát

-         Holnap érkeznek.

-         Értem

-         Ugye nem haragszol?- rántott vissza mikor éppen elindultam a konyha felé

-         Dehogy rémeket látsz.

-         Biztos?

-         Biztos.

-         Hiszek neked. Nah gyere együnk valamit. Farkas éhes vagyok.

Az vacsora fantasztikus volt. Nemcsak azért mert Clare minden fogásból vagy egy hadseregnek való mennyiséget főzött, hanem mert anya-fia párost érdemes volt hallgatni. Még az sem zavart, hogy már-már kívülállónak éreztem magam, hiszen a régi élményeken csak mosolyogni tudtam. Hozzáfűzni nem sok mindent.

 Ahogy figyeltem őket pillanatok alatt nyilvánvalóvá váll, hogy köztük egy olyan erős, mindent kibíró, átvészelő kötelék van, hogy azt egy hat tonnás gép sem tudná szétszakítani. Természetesen csak képletesen.

Ezek a pillanatok engem is a távolba merítettek egy olyan helyre ahol még az édesanya nem csak az emlékemben vagy a régi kazettás videókon létezett, hanem kézzel fogható volt. Sokszor mondják, hogy csak akkor eszmélünk rá, hogy valaki milyen fontos nekünk, mikor az már nem él. Ez rám nem teljesen igaz, hiszen én mindig ott voltam vele, az összes titkomat elárultam neki, még azt is, hogy éppen melyik fiú nyerte el a szívemet, de valahogy most érzem igazán mennyire fontos nekem. Rengeteg mindent szeretnék elmondani, szeretném ha rossz döntéseimtől ő védene meg, vagy ha már ez nem sikerül ő legyen az aki megvigasztal aki segít a gödörből kihúzni. Persze mára ezt a szerepet sokan betöltötték de, egy édesanyát senki sem tud pótolni.  

Gondolataimból visszarepülve már azon kaptam magam, hogy Rob szobájának hatalmas franciaágyán ülök.

-         Mandy jól vagy? Az elmúlt percekben olyan voltál, mintha itt sem lettél volna, mintha elraboltak volna az ufók - ha nem is az idegen űrlények, de tényleg máshol jártam

Miután Rob is lezuhanyzott kissé idegesen kezdett célozgatni a barátaira. Tudtam, hogy mit akar és ezzel nem volt semmi bajom. Én is szeretem a barátaimat, bár jelen pillanatban nem sok van belőlük, de én is belevetném magam az éjszakába, ha már hosszú ideje nem láttam volna őket. Rob ugyan próbált engem is meggyőzni, hogy menjek vele, de az időeltolódás és a hosszú utazás okozta fáradalmakat ki akartam pihenni.

Mikor már vagy századszorra kérdezte meg tőlem „Hogy ugye nem baj, hogy elmegyek?” szinte páros lábbal rúgtam ki a szobából.

Az egyedüllét aztán hamar átcsapott unalomba és bárhogyan helyezkedtem is az ágyon, nem tudtam nyugovóra térni. Olyan voltam, mint egy dúvad mikor felkapcsoltam a lámpát, hiszen álmos vagyok, de aludni mégsem tudok. Érti ezt valaki is?

Rob könyvei közül kiválasztottam egyet amit érdekesnek találtam, de hamar rájöttem hogy mégsem az. Már az első fejezet végéig is csak nehézkesen jutottam el, hiszen az „öljük meg egymást mert jó buli” típusú könyvek nem igazán kötnek le. Próbáltam újra elaludni de sehogy sem ment. Amint becsuktam a szemem az ultrahangos fotó rögtön megjelent előttem és bárhogyan is próbáltam képtelen voltam kiűzni a gondolataimból.

A takarót idegesen a másik oldalra rúgva ahhoz a polchoz mentem, ahol azt a képet találtam. Mikor kivettem a rejtekhelyéből az ágy szélére ültem, ahol hosszas tanulmányozásba kezdtem. Hiába is próbáltam magam nyugtatni egy belső hang folyamatosan azt ismételte, hogy ki kell derítened, hogy miért van itt. Ha nem találok semmi érdekeset, akkor végre le tudom csillapítani bennem nyugvó szörnyet, ha viszont valami érdekesre bukkanok, ami talán még a jelenre is kihathat… nos arra nincs ötletem.

Mikor végre sikerült elaludnom hajnalban halk mocorgásra ébredtem fel. Gondoltam, hogy Rob az, de annyira kimerült voltam, hogy nem volt erőm megfordulni. Rob bemászott az ágyba, majd mögém feküdve szorosan átkarolt. Finom, kissé dohányos illata aztán újra az álmok világába repített.

Másnap az ablakon beszűrődő napsugarakra ébredtem fel. Miután sikerült egy ásítást legyűrnöm Rob felé fordultam, aki erre morogni kezdett valamit. Nem akartam felébreszteni de nem tudtam nem hozzáérni. Borostás arcát simogatni kezdtem miközben egyik kezemmel a hajába túrtam.

-         Olyan jó ne hagyd abba- szólt rám mikor egy pillanatra abbahagytam a simogatást. Először azt hittem álmában beszél de mikor mosolygós szemeivel rám nézett kétségem sem volt afelől, hogy már egy ideje fent van. 

-         Milyen kis sunyi vagy. Hagyod, hogy itt kényeztesselek?

-         Igen, mert olyan jó mikor azokkal a puha kezeiddel az arcomat simogatod- csókolt bele tenyerembe.

-         Milyen volt az este?- kérdeztem mire kissé komoly képet vágott

-         Jól- válaszolt röviden.

-         Csak ennyi? Jól? Történt valami?

-         Rémeket látsz szerelmem. Nem történt semmi, csak a szokásos.

-         Aha értem

-         Olyan aranyos vagy mikor durcáskodsz- puszilt arcon. Ez a csók még inkább meggyőzött arról, hogy Rob el akar valamit tusolni.

-         Miért nem mondod el az igazat?

-         Mert ez-az igazság. Iszogattunk és beszélgettünk. Ennyi. Tudod, kissé rosszul esik, hogy nem bízol meg bennem

-         Nekem meg az, hogy hazudsz

-         Figyelj Mandy- fogta arcomat kezei közé - Nem hazudtam neked. Ez-az igazság. Ha akarod beszélhetsz a haverjaimmal vagy akivel csak akarsz, hogy nem csináltam semmi olyat ami az elveidbe ütközne- nézett rám azokkal a gyönyörű szemeivel amikkel sikerült teljesen megbabonáznia.

-         Rendben elhiszem. Ne haragudj, hogy ilyen hisztis vagyok mostanában.

-         Szeretlek- csókolt meg- Mi lenne ha elmennénk várost nézni?

-         Remek ötlet, de mi van a rajongókkal? Ők nem fognak zavarni?

-         Itt Londonba nem olyan őrültek az emberek mint Amerikában.

-         Neked elhiszem.

Gyorsan megreggeliztünk majd nyakunkba vettük a várost. Teljesen izgatott lettem, hiszen ma végre láthatom azokat az épületeket, múzeumokat, amelyeket eddig csak tévén vagy fotón keresztül láttam. Megnéztük a Tower Bridge-t, ami élőben nekem nem annyira tetszett. Aztán elmentünk a Big- Benhez és a Buckingham-palotához ahol még egy őrségváltás is láttunk. Elég vicces volt.

Mikor éhesek lettünk Rob elvitt kedvenc gyorséttermébe ahol tényleg isteni finom hamburgert készítettek. Mind a tíz ujjamat megnyaltam utána. Sétánk ezt követően a Szent Pál Székesegyházhoz vezetett, ami kívülről és belülről is egyaránt lenyűgözött. Robot szerencsére egy rajongó sem állította meg útközben annak ellenére, hogy rengetegen felismerték. A tini lányok többsége messziről lefotóztak minket az idősebbek, pedig csak egy elégedett mosollyal nyugtázták, hogy hírességgel találkoztak.

Rob utolsóként a híres, London szemének nevezett hatalmas óriáskerékhez vitt el. Mikor odaértünk hatalmas tömeg fogadott minket. Rob hírnevét kihasználva nah és egy kis pénzjutalom ellenébe az őr egy üres kapszulát biztosított számunkra. Ahogy egyre magasabbra értünk London minden pontját be lehetett látni. Tátott szájjal bámultam kifele miközben Rob hátulról átkarolva szorított magához. Annyira meghitt volt ez a pillanat, hogy azt kívántam bárcsak örökké tartana.

-         Hogy tetszik London?- kérdezte Rob.

-         Mesés, lenyűgöző. Olyan más itt. Sokkal nyugodtabb, mint Los Angeles, New Yorkról nem is beszélve. Tudnék itt élni

-         Ennek örülök. Még egy dolgot meg szeretnék neked mutatni - mondta, mire teljesen izgatott lettem.

-         És mi az?- fordultam felé

-         Még oda nem érünk, nem mondom el- vigyorgott

-         Rob ezt nem teheted velem. Mondd el, kérlek - néztem rá a lehető legcsábosabban.

-         Bármennyire is meresztgeted a szemeidet, nem fogom elmondani, mivel meglepetés.

-         Utálom a meglepetéseket - nyavalyogtam, mint egy öt éves kisgyerek, ha nem kapja meg kedvenc játékát.

-         Tudom, de akkor sem mondom el.

Az óriáskerékről leszállva fogtunk egy taxit és Rob meglepetése felé mentünk. Próbáltam belőle kihúzni egy-egy oda nem illő simogatással az uticélt, de Rob mintha kőből lett volna, meg sem moccant.  Már kezdett alkonyodni mikor egy hatalmas ház elé érkeztünk. Tippem sem volt, hogy mit jelent ez, illetve, hogy miért hozott ide.

-         Egy barátodhoz jöttünk?- kérdeztem tőle, mikor zsebéből elővett egy kulcsot és kinyitotta a bejárati ajtót.

-         Szóval nem- adtam meg a választ saját magamnak

-         Menj, nézz egy kicsit körbe én, addig hozok egy kis innivalót - mondta majd el is tűnt a szemem elől.

Kezdett frusztrálni a helyzet, fogalmam sem volt, mit nézzek körbe egy üres házban, de azért elindultam. Már majdnem minden szobát végignéztem, mikor még mindig nem jöttem rá Rob céljára. Mert, hogy nem ok nélkül hozott ide az is biztos. Kisétáltam az erkélyre, amiről csodás kilátás nyílott a ház hátsó részére. A kert közepén egy hatalmas medence foglalt helyet, aminek az oldalán még egy kis csúszda is helyett kapott. Kedvem lett volna beleugrani, kár hogy nem hoztam fürdőruhát.

Mivel még ő nem ért fel (ki tudja valójában honnan) úgy döntöttem, hogy az utolsó szobát is meglesem. Sietősen mentem végig a folyosón, ami a szoba ajtajához vezetett. Nem tudom miért, de újra rám tőrt az izgulás és az ezzel járó heves szívverés. Remegő kezekkel nyomtam le a kilincset, de ami szobában várt arra abszolút nem számítottam. Csak egy dologra tudtam figyelni, ami pedig nem volt más, mint a falon lévő kérdés.

Mandy tudnál itt velem örökre élni?