44. fejezet

Sziasztok:) Először is annyira de annyira örülök, hogy összejött a komi szám :D És még túl is léptétek. Rettenetesen köszönöm mindenkinek :) :)
A fejezetről annyit...ááá inkább mégsem mert akkor rájönnétek a tervemre. De azért ne utáljatok :)

I need You

Mandy szemszöge

A gyógyulás nehezebben ment, mint gondoltam. A testem ugyan hamarabb regenerálódott, de a lelkem másként reagált. Hiába próbáltam pozitívan gondolkodni, egyfolytában csak a veszteségre tudtam gondolni, arra hogy elvesztettem a babámat, babánkat.

Egy napig kellett még a kórházban maradnom, ami alatt nem csak a saját orvosom vizsgált meg, hanem egy pszichológussal is beszélnem kellett. Sajnos a legérzékenyebb témát is érintette, így alig vártam, hogy vége legyen, hogy ne faggasson tovább.

Rob szülei, testvérei, sőt még Tom is meglátogatott. Kedvesek voltak, törődtek velem, de valahogy nem volt kedvem senkivel sem beszélni, főleg nem a vetélésről.

Nagyon fájt. Még mindig alig tudtam felfogni, hogy nem csak a gyerekemet vesztettem el, hanem annak lehetőségét is, hogy egyszer átéljem a legszebb dolgot a világon, az anyaságot. Az orvosok sem kecsegtettek semmi jóval, persze számtalan lehetőséget ajánlottak fel, mint például a lombik-bébi program, de azt is szigorúan, csak fél év múlva.

Hazaindulásom napján, sajnos paparazzik hada lepte el a kórház bejáratát. Rob őrjöngött, bárhogyan is próbáltam nyugtatni ez nem sikerült.

-         Steph, honnan a fenéből jöttek rá, hogy itt vagyunk? Ha megtudom, hogy ki volt az, én esküszöm, hogy megölöm, érted?- fenyegetőzött, és bár tudom, hogy erre soha nem lenne képes, hangja mégis megrémített.

-         Rob nyugi. Majd kisurranunk hátul.

-         Mandy szerinted nem lepték el az összes kijáratot? Mert szerintem igen. Ne legyél már ennyire naiv.

Úgy kezelt, mint egy ötévest, aki nem képes szülei nélkül egy lépést sem megtenni. Pedig én már nem vagyok gyerek.

Szerencsére, feltűnésmentesen ki tudtunk jutni a kórházból, házunk közelébe ugyan ólálkodott pár fotós, de Rob szülei segítségével ki tudtuk őket is cselezni.

A hasam még mindig fájt, és erősen véreztem. Alig tudtam menni, ezért szinte az egész napomat az ágyban töltöttem. Clare még vacsorát is főzött nekem, pedig mondtam neki, hogy nem szükséges. Nagyon kedves és segítőkész volt, de én jobban szerettem volna egyedül maradni, vagy Rob mellkasán pihenni. De ő amióta hazajöttünk, egyszer sem jött fel. Egyszer sem kérdezte meg, hogy vagyok egyszer sem bújt hozzám gyengéden. Pedig most nagy szükségem lenne rá, jobban, mint eddig bármikor.

Unottan keresgéltem a csatornák között, mikor az egyik műsoron megakadt a szemem. Az anyuka a pocakját simogatta, és a legnagyobb boldogsággal az arcán mesélte, hogy már érzi a baba mocorgását, és hogy ez a legszebb dolog, amit valaha érzett. Könnyeim azonnal kicsordultak, és az üres hasamra tettem kezeimet. Én soha nem élhetem át ez a gyönyört.

Rob szemszöge

Nem bírtam tovább otthon maradni, nem bírtam nézni ahogy a fájdalomtól moccanni sem bír, hogy legszívesebben egész nap sírna. Túl sok volt ez nekem.

Tudom, hogy vele kéne lennem, hogy szorítanom kéne a kezét, hogy tudja, mellette vagyok, de hiába ígértem meg neki ezt még a kórházb, nem tudom teljesíteni. Nem azért mert nem szeretem, hanem mert képtelen vagyok felfogni, hogy másodszor is elveszítettem a gyermekemet. Talán bennem van a hiba. Nem tudom. Azt hittem könnyen meg fogunk ezzel birkózni, hogy együtt végig tudjuk csinálni, de most már nem vagyok benne biztos.

Felhívtam Tomot, és a többi haverjaimat, hogy rúgjunk ki ma este a hámból.

-         Rob ez nem hiszem, hogy jó ötlet- vonakodott Tom.

-         Leszarom, mit tartasz jó ötletnek és mit nem

-         Hééé, jól van. Azért nem kell leharapnod a fejem.

-         Bocs. Akkor jössz?

-         Persze. A szokásos helyen nyolckor.

A kocsma, klub, ki hogy nevezi, még nem volt tele, mikor odaértem. Beültem a legcsöndesebb boxba, és ameddig barátaim meg nem érkeztek, én rendeltem a pincértől két korsó sört. Tudták ki vagyok, de szerencsére senki nem verte nagydobra. Békén hagytak és nekem most erre volta leginkább szükségem.

Már a második korsónál tartottam, mikor Tom megérkezett, két gyönyörű nővel az oldalán. Nem akartam őket bámulni, nem akartam még csak tudomást sem venni róluk, de mélyen dekoltált ruhájuk, vonzották szemeimet.

-         Szia Rob. Remélem nem baj, hogy őket is hoztam - ültek körém.

-         Nem dehogy. Mit isztok?

-         Én tequilát kérek- szólt közbe az egyik szöszi. A másik valami hülye nevű italt kért, de pincér értette, miről van szó.

Nem sokkal később a többiek is megérkeztek. Mindenki jól szórakozott, én is rengeteget ittam, de a pia még sem tudta teljesen elvenni az eszemet. Folyamatosan ő járt az eszembe.

Vele kéne lennem a picsába is.

-         Mi baj cicafiú?- simított végig combomon Tom egyik nője.

-         Semmi közöd hozzá.

-         Az lehet, de nem azért vagyunk itt, hogy szomorkodj, hanem azért, hogy jól érezd magad.

-         Jól érzem magam, nem látod?- fintorogtam

-         Nem. Inkább igyál valami erősebbet, mert a sörtől még holnap estére sem leszel jobban.

Nem akartam rá hallgatni, mégis megtettem. Intettem a pincérnek, mire a szöszi elégedetten elmosolyodott. Tetszett, jól nézett ki, de nem az esetem az ilyen felfújt szilikonmellű nők. Rendeltem három pohár whiskyt, majd miután a srác kihozta, szépen iszogatni kezdtem.

Igaza volt a csajnak, hiszen kezdtem egyre jobban éreztem magam. Még arra sem figyeltem, hogy telefonom rezegni kezd a zsebembe. Majd visszahív, ha akar- gondoltam magamba. Jól akartam magam érezni.

-         Nem jössz táncolni?

-         Még nem is tudom a neved. Én Rob vagyok- nyújtottam felé kezem, de ő köszönés képen inkább ajkaimra csapott le. Finom íze teljesen megbabonázott. Visszacsókoltam, mire éreztem, hogy elmosolyodik, majd nyelvét is átdugja hozzám.

-         Jessica vagyok - nyögte két csók között - Nem akarsz hozzám feljönni?

-         Nem hiszem, hogy ez jó ötlet- távolodtam el tőle. Nem Rob. Nem szabad ilyen messzire menned. A csók még belefért, de több már nem.

-         Érzem, hogy akarsz. Ne is tagadd- nyúlt farmerom közé, ami tényleg éledezett. Jessica ajkai ismét az enyémre tévedtek, és bár tudtam, hogy amit teszek az nem helyes, mégis engedtem a kísértésnek.

-         Még mindig nem akarsz hozzám feljönni?- kérdezte újra. Karjánál fogva megragadtam, majd a kijárat felé kezdtem húzni.

Taxival mentünk a lakásáig, miközben egész végig egymás szájába voltunk. A lakására érve, aztán egy ügyes mozdulattal megszabadítottam ruhájától. Melleit kényeztettem miközben Jessica a nadrágomba nyúl, és ütemesen mozgatni kezdte rajta hosszú, kecses ujjait. Az asztalra fektettem, és hagytam, hogy a kígyó, amely megbabonázott, belém szúrja mérges fogait.

Mandy szemszöge

Könnyeim patakokban folytak végig arcomon, miközben a tévét bámultam. Én akartam az a nő lenni, aki boldogan várja kisbabáját. Annyira vágytam rá, hogy lassan felemésztett a tudat, hogy nem kaphattam meg.

A folyamatos sírástól annyira kimerültem, hogy végre sikerült elaludnom. Álmomban megint azzal a kislánnyal találkoztam. Szomorúan nézett felém és próbált jobb kedvre deríteni. - Nem lesz semmi baj- ismételte az angyalka.

Talán igaza lesz, talán nem. De a remény, mindig előttünk van. Reménykedhetünk egy szebb boldogabb jövőben, abban hogy minden helyre jön. Ez visz minket tovább, ezét nem adjuk fel soha a harcot, ezért küzdünk még akkor is ha már úgy érezzük nem bírjuk tovább. Persze vannak pillanatok, mikor már a remény is kevés, de soha nem szabad feladnunk, hiszen a remény olyan, mint egy üvegszilánk a talpadban. Amíg a húsodba vág, addig minden lépésnél fájdalmat okoz. De ha kihúzzák, vérzik ugyan egy darabig, és az is eltart egy ideig, amíg begyógyul, de a végén ismét tudsz járni. (Sebastian Fitzek)

A következő friss Szerdán lesz (Tíz komment után) 

Pusz