34/B

Meghoztam a 34. fejezet második részét, bár öt kommentre bevallom nehéz szívvel :S Sajnálom, hogy csak ennyit kaptam, de hát ez van:) Azoknak akiknek írtak természetesen köszönöm.
Ami látjátok erős dizi váltások vannak. Remélem nem zavar senkit:)Még keresem az igazit :D
Régen volt már zeneajánlás ezért most megteszem

http://www.youtube.com/watch?v=wVyggTKDcOE&ob=av3e

-         Rob, te mi a fészkes fenét csinálsz?- szólalt meg mögöttem Mandy. Baszki….Ebből most hogy magyarázom ki magam?

Rögtön kihúztam a fejem az ágytámla alól, mire Mandy dühödt arcával találtam magam szembe.

-         Megmondanád, hogy mit csináltál? Hogy miért túrtad fel a szobámat?- nézett körbe igen csak romos állapotban lévő szobáján.

-         Hát…- nah most legyél okos Rob- kerestem valamit.  

-         És mégis mit, ha szabad megkérdeznem?- állt meg keresztbe font.

-         Egy könyvet, amit nem találok már napok óta.

-         Rob lehet, hogy nő vagyok, de nem hülye. Mit kerestél, hogy ilyen kuplerájt csináltál? És ne merj nekem hazudni- „fenyegetett meg”

-         A telefonodat- vallottam be. Úgy sem lett volna értelme tagadni.

-         Hogy mit?

-         A telefonodat- ismételtem el újra.

-         De mégis miért?

-         Hogy megtudjam kivel, beszéltél telefonon, de …

-         Te, mond te normális vagy? Miért akarod tudni, hogy én kivel beszélek?- szakított félbe.

-         Mert…mert azt hittem, hogy…

-         Azt hitted, hogy egy másik pasival kavarok?- kérdezte, miközben idegesen rendezgette vissza dolgait. Nem válaszoltam. Arcomat a kezem kezeim közé fogtam és azt kívántam bárcsak ne csináltam volna ismét ekkora baromságot.

-         Válaszolj Rob! Miért kerested azt az átkozott telefont?

-         Egész nap hívtalak, de te nem vetted fel a telefont és rögtön felébredt bennem az ösztön, hogy mi van ha…

-         Ha mi? Ha megcsallak. Ezt akartad mondani?

-         Sajnálom én csak- léptem hozzá közelebb, de Mandy rögtön feltartott kezekkel jelezte, hogy ne menjek a közelébe.

-         Ne érj hozzám. Undorodom tőled. Először meggyanúsítasz, hogy a pénzed miatt vagyok, aztán, hogy direkt felcsináltattam magam, mit fogsz még kitalálni? Azt, hogy egy szajha vagyok?- kiabált velem. Minden egyes szava a szívemnek egy kemény ütés volt… Hogy lehetek ekkora marha?

-         Sajnálom. Annyira sajnálom. Bárcsak mindent, amit tettem meg nem történté tehetném. Én szeretlek, és azt őszintén mondom, nem csak valami nyálas duma

-         Nem érdekel Rob. Már semmi sem érdekel. Azt hittem, hogy ez-az utazás majd segíteni fog nekünk. De tévedtem. Nagyon-nagyot tévedtem mikor azt hittem, hogy képes vagy megváltozni. Amúgy meg ha tudni akarod igen egy pasival beszéltem, méghozzá a munkatársammal, aki nem mellesleg nős és két hónap múlva születik meg a kislányuk

-         Mind a kettőnknek az lesz a legjobb, ha elmegyek. Megpróbáltuk, de nem működött. És ami nem megy, azt nem kell erőltetni – folytatta most már sokkal nyugodtabb hangon.

-         Nem engedem, hogy elmenj!

-         És mit csinálsz Rob? Bezársz ide egész hátralévő életembe?- hitetlenkedett, de neki fogalma sincs arról, hogy bármit megtennék, hogy maradásra bírjam. Megfogtam a zárban lévő kulcsot, amit pillanat alatt elfordítottam, a kulcsot pedig zsebem legmélyére raktam.

-         Te nem vagy normális. Azonnal add ide a kulcsot - nyújtotta kezét felém, de én mozdulatlan maradtam. Még pislogni is elfelejtettem. Az a dühös, kétségbeesett tekintet, pedig újra felidézte bennem a régmúlt emlékeit. Csak egy lehetőségem maradt, mégpedig az, ha mindent bevallok. Ha választ adok kérdéseire. Talán így megérti, miért vagyok ilyen visszautasító, hogy miért nem tudok egyetlen nőben sem megbízni.

-         Elmesélek neked valamit, amit nem sok mindenkinek mondtam el eddig. Talán csak Kristen és a családom tud róla. Régen, mikor még Londonban éltem, és még nem is voltam felkapott sztár, volt egy barátnőm. Ő volt az első igazi szerelmem. Soha nem szerettem még azelőtt senkit ennyire. Az életem is odaadtam volna érte. Nagyon fiatal voltam és vak. Mondhatjuk úgy is, hogy nem láttam a fától az erdőt. Már majdnem két éve jártunk mikor bejelentette, hogy kisbabát vár. Én őszintén mondom, bármennyire is nem hiszed el, az volt életem legszebb napja. Akármennyire is fiatal voltam még, örültem. Én voltam a világ legboldogabb embere. Senki le nem tudta volna a vigyort az arcomról törölni. Együtt jártunk ultrahangra, már a babaszobát tervezgettem, mikor egyik nap bejelentette, hogy elhagy. Próbáltam valahogy maradásra bírni, meggyőzni őt, de nem tudtam. Teljesen összerogytam, bánatomba, az alkoholba menekültem. De ez még csak a kezdet volt.  

5 évvel ezelőtt

Mint már két hónapja minden áldott nap most is kedvenc báromba ücsörögtem, kezemben ki tudja milyen piával. Igazából nem nagyon figyeltem, hogy mit iszok, vagy hogy milyen mennyiségben, csak az érdekelt, hogy felejteni tudjak. Hogy ne kelljen az emlékeimmel küzdenem. Azon napon mikor Caroline közölte velem, hogy elhagy, minden álom szertefoszlott. Eddig hittem a „boldogan élünk meg nem halunk” dumában, de most már a pokolba kívánom azt az ember, aki ezt kitalálta.

Egy csinos lány közeledett felém, akin láthatólag nagyon kevés ruha volt. Finom falat, talán elviszem egy körre- gondoltam magamba. Pénztárcámból elővettem egy kis pénzt, amit egyenesen a fehérneműjébe csúsztattam. Egyszerre undorodtam és kívántam a lányt. De ezúttal vadászösztönöm jobban hajtott. Hagytam, hogy formás fenekét ágyékához nyomja, ami már nagyon kikívánkozott. Remélem a kicsike rátér a lényegre, mert már kezdek nyűgös lenni. Kezeimet finoman nőiességéhez csúsztattam, mire sikerült egy hangos nyögés kiváltanom belőle.

Kezdtünk egyre jobban belemelegedni, mikor hírtelen a bár ajtaja kicsapódott és imádott szerelmem lépett be rajta. Azonnal abbahagytam kezeim játékát, hiszen csak rá tudtam koncentrálni. Végignéztem gyönyörű alakján, amit még hatalmas pocakja sem tudott elcsúfítani, sőt számomra még gyönyörűbbé tette.  A legszebb nő, akit csak valaha láttam.

Hírtelen fejét felém kapta de ahelyett, hogy elszörnyedt volna a látványtól egy mosolyt küldött felém. Fájt. Nagyon fájt, hogy nem jön ide, hogy nem ordítja le a fejem, hogy nem küld el a fenébe. De miért? Biztos nem szeret. Rossz volt ezt beismerni, hiszen legbelül még mindig abba reménykedtem, hogy szeret. De így?

Az ölemben vonagló lányt, ledobtam magamról. Azt sem érdekelt, hogy a földre esett.

Szerelmem felé igyekeztem, aki már a pultnál ült.

-         Szia Car.

-         Szia Rob. Nyugodtan menj csak vissza a barátnődhöz engem nem zavar- mosolygott még mindig felém.

-         Nem a barátnőm. Car kérlek, gyere vissza hozzám, már csak a kicsi miatt is- simogattam meg pocakját.

-         Rob miért vagy ennyire naiv?

-         Ezt, hogy érted? Én szeretném nektek mindent megadni, amire szükségetek van

-         Rob. Sajnálom, hogy ezt így és itt kell megtudnod, de a pici nem a tiéd.

-         Mi az, hogy nem az enyém?! Én ezt nem értem

-         Tudom, hogy utálni fogsz, amit teljes mértékben megértek. De így van. A pici nem a tiéd.

-         De hát, hogy mondhatsz ilyet? Én vagyok az apja. Miért csinálod ezt? Nem volt elég fájdalom amit nekem okoztál?

-         Tudod, mikor jártam arra a főzős tanfolyamra megismertem egy férfit, akivel egyszerűen megtörtént a dolog. Küzdöttem ellene, nagyon sokáig de engedtem a kísértésnek. Én annyira sajnálom- nem akartam hinni a fülemnek. A csalódottság, a düh, az indulat úgy csapott le rám, mint egy hurrikán, ami mindent elsöpör az útjából.  

Akkor ott, megesküdtem arra, hogy soha többé nem fogok egy nőnek sem hinni, hogy soha többé nem engedem, hogy még egyszer így a földbe tiporjanak.

Jelen

-         Hát ennyi lenne. Tudom, hogy ez nem változtat meg semmit, de én mégis sajnálom- hajtottam le fejem. Nem voltam képes a szemébe nézni, mert szégyelltem magam.  Mindent elvesztettem. Mindent elrontottam, amit csak lehetett. Kristenen kívül nincs egy barátom sem, akiben megbízhatnék, a családomat szinte alig látom, a külvilág pedig csak egy felszínes selyemfiúnak tart. Talán igazuk is van.

Zsebemből kivettem a kulcsot, majd kinyitottam az ajtót és szélesre tártam. Hagyom, had menjen. Nem kell, hogy őt is tönkretegyem, elég, ha magamat a sírba viszem.

Kisétáltam az ajtón és egyenesen az erkélyre mentem. Néztem a csillagokat, miközben azon gondolkodtam, bárcsak én is ott lennék. Mindenkinek egyszerűbb lenne. Nem bántanék meg többet senkit, főleg nem Mandy-t.

Férfi létemre a korlátnak dőlve elsírtam magam. Nem bírtam tovább. Könnyeim megállíthatatlanul csurogtak le arcomon, az sem érdekelt, ha valaki esetleg meglát. Nézzék, csak meg mi lett a híres Robert Pattinson-ból. egy roncs, akinek legjobb barátja egy üveg whisky.

Hogy hagyhattam idáig elfajulni az életemet? Egy kész roncs vagyok. Nincs senkim. A barátaimat mind elüldöztem magam körül. Nem csodálom, hiszen kinek van kedve egy idegbeteggel barátkozni? Hát senkinek.

Annyira akartam azt az életet. Annyira akartam azt a babát, hogy képtelen voltam feldolgozni, hogy ő nem hozzám tartozik. Pedig én annyi mindent szerettem volna vele csinálni. Elvittem volna állatkertbe, megtanítottam volna zongorázni, együtt játszottunk volna a házunk udvarában. Annyira szerettem volna.

Percek, talán hosszú órák teltek el, míg én saját bánatomba úsztam, mikor egyszer csak az ajtó halk nyikorgása rázott vissza a valóságba. Szívtam egy mélyet a cigimből, majd felnéztem. Még a sötétség ellenére is láttam, hogy Mandy szemei a sírástól jócskán megvoltak duzzadva.

Vártam, hogy mikor szólal meg, hogy mikor hord el mindennek (hiszen megérdemelném), de nem mondott semmit. Két lépéssel közelebb jött hozzám, majd hangosan felzokogott és a karjaimba vetette magát. 

u.i A fejezetet Kitti nem javította át, mert későn szóltam neki:)
Pusz